2011. 01. 30. Csend Kiss Zsuzsánna
Valahányszor temetőben járok, sosem a halál az első, amire gondolok. Talán a legelső, ami feltűnik, az a csend. Én olyan mély csendet soha máshol nem hallottam, mint a temetőkben.
Legtöbbször nyáridőben jártam ott, ahol még a légy se zümmögött, s a madár se járt. Jól esett a fák alatt sétálni és emlékezni. Nem a halálra. Az életre, ami összekapcsolt vele, velük. A megnyugvásra gondolni, amikor minden háborgó tenger lecsendesedett, s maradt az emlékezés csillámló, sima víztükre. Gondolni félbeszakadt mondatokra, amelyek idővel kiegészítődtek, befejeződtek. Arcokra, ismerősökre és elképzeltekre.
Néhány napja újra temetőben jártam. Eddig azt hittem, télen a temető zord, kopár és ijesztő, de nem. Most is a csend helye, a mindent megbocsátó nyugalomé, ahol kisimultak már a harag és gyűlölet ráncai, békesség van… és csend. Jóleső, nyugtató csend.
Most, hogy leírtam ezeket a sorokat, azon gondolkodom, hogy vajon eljutott-e hozzád üzenetem? Nem lehangolni akartalak, hanem megmutatni, hogy a sokszor fájdalmas, megpróbáló események helyszíne, ahol időnként sírva állunk, lehet a feltöltődés forrása is. S lehet a megbocsátás, a megbékélés helye is…
Sétálj időnként arra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése