2012. 07. 14. Az emberismeretről Andorkó Attila
„A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes, az ember nyughatatlanul mégis mindig keres…, ha nincsen gyökered elvisz a szél. Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges a szemnek láthatatlan, az igazságot átérzi a lelkünk, de te is tudod, hogy kimondhatatlan.” (Bródy János: A végtelenhez mérve)
Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, életünk milyen szakaszában élünk, mindig keresünk: igazságokat, békét, nyugalmat, barátokat, szeretőket, nyugalmat, boldogságot, anyagi jólétet, szakmai sikert, elismerést, egészséget, megértést, stb.
Mindig keresünk. Van, amikor találunk, van, amikor nem. Most csak az emberről, a barátkeresésről írnék néhány gondolatot. Leginkább olyan emberek társaságában vágyunk, ahol jól érezzük magunkat. Aszerint ítéljük meg legtöbbször embertársainkat, amit látunk, pedig a látszat olykor csal, s nem minden arany, ami fénylik…, tartja a népi bölcsesség.
Weöres Sándor A teljesség felé című írásában az emberismeretet a filmek, regények szereplőihez hasonlítja: „A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban.”
Éppen ezért jutott eszembe az Egyletes időszakban sokat énekelt és szeretett dalrészlet, amely a kis hercegről szól, s arról, hogy felelősséggel (is) tartozunk egymás iránt, de ehhez az szükséges, hogy ne csak azt lássuk, amit látni szeretnénk, hanem lássuk a valódit, az igazat. Jussunk el olyan emberismereti szintre, amely képessé tesz arra, hogy amennyiben lehet, mindenkit a saját értékei szerint ismerjünk meg, fogadjunk el, ismerjünk meg.
Hogy ezt hogyan lehet elérni, végetlenül egyszerű: „A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól. Ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,9-11)
„A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes, az ember nyughatatlanul mégis mindig keres…, ha nincsen gyökered elvisz a szél. Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges a szemnek láthatatlan, az igazságot átérzi a lelkünk, de te is tudod, hogy kimondhatatlan.” (Bródy János: A végtelenhez mérve)
Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, életünk milyen szakaszában élünk, mindig keresünk: igazságokat, békét, nyugalmat, barátokat, szeretőket, nyugalmat, boldogságot, anyagi jólétet, szakmai sikert, elismerést, egészséget, megértést, stb.
Mindig keresünk. Van, amikor találunk, van, amikor nem. Most csak az emberről, a barátkeresésről írnék néhány gondolatot. Leginkább olyan emberek társaságában vágyunk, ahol jól érezzük magunkat. Aszerint ítéljük meg legtöbbször embertársainkat, amit látunk, pedig a látszat olykor csal, s nem minden arany, ami fénylik…, tartja a népi bölcsesség.
Weöres Sándor A teljesség felé című írásában az emberismeretet a filmek, regények szereplőihez hasonlítja: „A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban.”
Éppen ezért jutott eszembe az Egyletes időszakban sokat énekelt és szeretett dalrészlet, amely a kis hercegről szól, s arról, hogy felelősséggel (is) tartozunk egymás iránt, de ehhez az szükséges, hogy ne csak azt lássuk, amit látni szeretnénk, hanem lássuk a valódit, az igazat. Jussunk el olyan emberismereti szintre, amely képessé tesz arra, hogy amennyiben lehet, mindenkit a saját értékei szerint ismerjünk meg, fogadjunk el, ismerjünk meg.
Hogy ezt hogyan lehet elérni, végetlenül egyszerű: „A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól. Ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,9-11)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése