2012. 07. 13. Szembenézés Farkas Dénes
Nézem az érettségi eredményeket, a hozzá fűzött leveleket, melyeket tanárok, papok fogalmaztak meg. Valahol hiba van, állapítja meg sok kommentár, s e tekintetben a statisztika számszerűségéhez nem fér kétség.
Nem sírom vissza a pedagógiának azt a korszakát, melyet magam is végigéltem. Nevezetesen azt, hogy a tanító úr – később elvtárs – megcsavarta a fülünket, megcibálta a fülhajunkat, körmösöket osztogatott a nagy vonalzóval, sőt Rácz Károly tanítónak nádpálcája is volt, mellyel rendszerességgel osztotta a porciót.
Olyan volt a kor szelleme, hogy a pap és tanító fenyítése okán otthon következett a folytatás.
Édesapám volt, aki a nevelésnek ezt a részét magára vállalta. Nem emlékszem durva verésre, de a módszere azért ma is elevenen él emlékezetemben. Ki kellett tartsuk a kezünket és kérges nagy tenyerével akkorát csapott a kezünk fejére, hogy azonnal kerestük a húgommal, hogy hol tudnánk hideg-vízbe tenni felpirosodott kezeinket?
A fizikai fájdalom felett az volt a legbántóbb, hogy Apám kötelezett, hogy a szemébe nézzünk!
Ez a szembenézés volt a legborzasztóbb! Benne volt a szégyenérzet, a rettegés, talán az is, hogy többet nem hibázom(?).
Azt hiszem, hogy a pedagógia módszerei túllépték a nádpálcás rendszert, de a szembenézés kár, hogy elmaradt!
Melinda eladó volt egy kis üzletben. A hároméves Levente minden nap a kis üzlet előtt jött-ment az óvodába. Naponta kérlelte a nagyanyját, hogy menjenek be a kicsi boltba. A gyermek mindig kapott Melindától egy szem cukorkát s egy napon azt mondta:
- Melinda – azt hiszem – hogy te nagyon szeretsz engem!
- Honnan tudod Levente? – kérdezte Melinda.
- Látom a szemedből – válaszolt a gyermek.
Az egymás szemébe nézés elmaradása a fő oka a siralmas érettségi eredményeknek, helyesebben eredménytelenségnek !
A megélhetési tanári szakma, a rossz rendszer, a fellazult magatartás, nevelő-diák viszony, s egyebek hozták azt, ami lett!
Nézz a szemembe – mondotta Édesapám!
Átlagembert nevelt belőlem. Ő már elporladt, de a mai napig elvárom, hogy a szemeink pillantása találkozzék! Ezáltal – talán – őszintébb a gondolatcsere, jobb lehet a tanulás, és ha – mint a kicsi Levente – azt is megérzem, hogy te szeretsz engem, akkor tanár urak és diákok: jobb lesz a bizonyítvány...
Nézem az érettségi eredményeket, a hozzá fűzött leveleket, melyeket tanárok, papok fogalmaztak meg. Valahol hiba van, állapítja meg sok kommentár, s e tekintetben a statisztika számszerűségéhez nem fér kétség.
Nem sírom vissza a pedagógiának azt a korszakát, melyet magam is végigéltem. Nevezetesen azt, hogy a tanító úr – később elvtárs – megcsavarta a fülünket, megcibálta a fülhajunkat, körmösöket osztogatott a nagy vonalzóval, sőt Rácz Károly tanítónak nádpálcája is volt, mellyel rendszerességgel osztotta a porciót.
Olyan volt a kor szelleme, hogy a pap és tanító fenyítése okán otthon következett a folytatás.
Édesapám volt, aki a nevelésnek ezt a részét magára vállalta. Nem emlékszem durva verésre, de a módszere azért ma is elevenen él emlékezetemben. Ki kellett tartsuk a kezünket és kérges nagy tenyerével akkorát csapott a kezünk fejére, hogy azonnal kerestük a húgommal, hogy hol tudnánk hideg-vízbe tenni felpirosodott kezeinket?
A fizikai fájdalom felett az volt a legbántóbb, hogy Apám kötelezett, hogy a szemébe nézzünk!
Ez a szembenézés volt a legborzasztóbb! Benne volt a szégyenérzet, a rettegés, talán az is, hogy többet nem hibázom(?).
Azt hiszem, hogy a pedagógia módszerei túllépték a nádpálcás rendszert, de a szembenézés kár, hogy elmaradt!
Melinda eladó volt egy kis üzletben. A hároméves Levente minden nap a kis üzlet előtt jött-ment az óvodába. Naponta kérlelte a nagyanyját, hogy menjenek be a kicsi boltba. A gyermek mindig kapott Melindától egy szem cukorkát s egy napon azt mondta:
- Melinda – azt hiszem – hogy te nagyon szeretsz engem!
- Honnan tudod Levente? – kérdezte Melinda.
- Látom a szemedből – válaszolt a gyermek.
Az egymás szemébe nézés elmaradása a fő oka a siralmas érettségi eredményeknek, helyesebben eredménytelenségnek !
A megélhetési tanári szakma, a rossz rendszer, a fellazult magatartás, nevelő-diák viszony, s egyebek hozták azt, ami lett!
Nézz a szemembe – mondotta Édesapám!
Átlagembert nevelt belőlem. Ő már elporladt, de a mai napig elvárom, hogy a szemeink pillantása találkozzék! Ezáltal – talán – őszintébb a gondolatcsere, jobb lehet a tanulás, és ha – mint a kicsi Levente – azt is megérzem, hogy te szeretsz engem, akkor tanár urak és diákok: jobb lesz a bizonyítvány...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése