2012. 07. 30. Búzakoszorú Lőrinczi Lajos
A szekértúránk ideje alatt újra sok olyan templomban megfordultam, ahol még megtalálható a mennyezetről, láncon vagy dróton leengedett, búzakoszorú. A búza a kenyérnek, a mindennapi falatnak, magának az életnek a jelképe. A búzakoszorú ezért hálaadás az életért és Isten minden ajándékáért.
Az ember sok törődése, küzdelme, munkája semmit sem ér az isteni áldás nélkül. Emberé a munka, de Istené az áldás. Áldást pedig a zsoltár szerint, csak oda küld az Isten, ahol az atyafiak békességben és egyetértésben élnek.
A búzakoszorú ezért közösséget is jelent. A kalászokat szépen összefonják. Nincs ott gubanc, nincs ott bog, nem lóghat semmi ki az összhangból. Isten hajlékába nem lehet hevenyészett, tókmók munkát bevinni. Csak a legszebbet, a legjobbat. A búzakalászok az életet jelentik, az embert, az embereket. Ahogy azok egymás mellé tudnak simulni, hogy egy szép összhangot teremtsenek, hogy ezzel a harmóniával dicsérjék az Istent, kifejezzék a hálaadást, úgy kell nekünk is, embereknek egymás mellé simulni. Úgy kell nekünk is közösséget teremteni. Isten színe előtti életünkben, úgy kell nekünk is kerülni a veszekedést. Nem keresni, hanem kerülni a viszályt. Nem keresni egymásban a rosszat, a hibát, mert azt könnyű találni, hanem azokat elsimítva, kiküszöbölve, inkább a jót, a szépet. És látni azt, hogy amikor összefogunk, tudunk mi szépet, jót, maradandót is alkotni. Istennek és jó embernek gyönyörűségest. Megtartót és előbbre vivőt.
A búzakoszorú össze van varrva. Különben széthullana. A mi emberi közösségünket is szorosra kell varrni. De nem cérnával, hanem szeretettel és békeséggel, türelemmel és megértéssel.
A búzakoszorú fentről lóg alá, felfüggesztése nélkül a földre esne. Éppen így esünk mi is a földre, ha nem kötődünk nemcsak személyenként, hanem közösségként is az égre, Istenhez.
Sajnos, egyre kevesebben szántnak, vetnek, aratnak. Határainkon több a bokor, mint a ringó kenyérgabona. Templomainkban is egyre kevesebb a búzakoszorú. Egyre kevesebb a megtermelt gabonán, kenyéren keresztül érzett hálaadás.
Akkor leszünk újra boldogok, amikor megművelt földjeinkről búzakoszorút fonunk, és az közösségi életünknek, Isten iránti hálaadásunknak szép jelképe lesz.
A szekértúránk ideje alatt újra sok olyan templomban megfordultam, ahol még megtalálható a mennyezetről, láncon vagy dróton leengedett, búzakoszorú. A búza a kenyérnek, a mindennapi falatnak, magának az életnek a jelképe. A búzakoszorú ezért hálaadás az életért és Isten minden ajándékáért.
Az ember sok törődése, küzdelme, munkája semmit sem ér az isteni áldás nélkül. Emberé a munka, de Istené az áldás. Áldást pedig a zsoltár szerint, csak oda küld az Isten, ahol az atyafiak békességben és egyetértésben élnek.
A búzakoszorú ezért közösséget is jelent. A kalászokat szépen összefonják. Nincs ott gubanc, nincs ott bog, nem lóghat semmi ki az összhangból. Isten hajlékába nem lehet hevenyészett, tókmók munkát bevinni. Csak a legszebbet, a legjobbat. A búzakalászok az életet jelentik, az embert, az embereket. Ahogy azok egymás mellé tudnak simulni, hogy egy szép összhangot teremtsenek, hogy ezzel a harmóniával dicsérjék az Istent, kifejezzék a hálaadást, úgy kell nekünk is, embereknek egymás mellé simulni. Úgy kell nekünk is közösséget teremteni. Isten színe előtti életünkben, úgy kell nekünk is kerülni a veszekedést. Nem keresni, hanem kerülni a viszályt. Nem keresni egymásban a rosszat, a hibát, mert azt könnyű találni, hanem azokat elsimítva, kiküszöbölve, inkább a jót, a szépet. És látni azt, hogy amikor összefogunk, tudunk mi szépet, jót, maradandót is alkotni. Istennek és jó embernek gyönyörűségest. Megtartót és előbbre vivőt.
A búzakoszorú össze van varrva. Különben széthullana. A mi emberi közösségünket is szorosra kell varrni. De nem cérnával, hanem szeretettel és békeséggel, türelemmel és megértéssel.
A búzakoszorú fentről lóg alá, felfüggesztése nélkül a földre esne. Éppen így esünk mi is a földre, ha nem kötődünk nemcsak személyenként, hanem közösségként is az égre, Istenhez.
Sajnos, egyre kevesebben szántnak, vetnek, aratnak. Határainkon több a bokor, mint a ringó kenyérgabona. Templomainkban is egyre kevesebb a búzakoszorú. Egyre kevesebb a megtermelt gabonán, kenyéren keresztül érzett hálaadás.
Akkor leszünk újra boldogok, amikor megművelt földjeinkről búzakoszorút fonunk, és az közösségi életünknek, Isten iránti hálaadásunknak szép jelképe lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése