2012. 07. 27. A várfalvi csűrben Székely Kinga Réka
Amikor Sinfalva irányából mész Várfalva felé, egy kecses templomtorony égre mutató reménységével találkozik tekinteted. A vadregényes csúcsok aljában hirdeti e templomtorony azt, hogy az ember még itt a földön megtapasztalja az örökkévalóságot, az élet feltartóztathatatlan zubogását, és ezért végtelenül hálás annak az erőnek, melyben benne van a teremtő erő és az örök újjászületés.
A faluhoz vezető út két oldalán gondos kezek veteményeskertjében paradicsompalánták százain, megszámlálhatatlan gyümölcs, és a hagymák beláthatatlan sorától már a hagymatokány jó illatát érzed feléd jönni. Ahogy a földi és a földön túli gazdagság összeölelkezik abban az Aranyos-menti tájban, önkéntelenül megszületik benned az örömrivalgás: nem is lehetne szebb helyet választani a gyermektáboroknak, mint Várfalvát. (Az almásiakat majd később dicsérem.)
Összehangzó véleménye a szülőknek és a nagyszülőknek az, hogy a mai gyermekeket nem lehet olyan könnyen boldoggá tenni, mint a hajdaniakat. A maiaknak számítógép, videojáték, görkorcsolya, mobiltelefon és minden ami technológia és ami drága, kell. Különben hátrányos helyzetűeknek tudják magukat.
A várfalvi templom nem magas technológiai létesítmény, a várfalvi csűr is csak egy csűr, ahol a gerendákra még a gyalulás is ráférne. És mégis, titokzatos módon, nyolcvan gyermek arcára mosolyt, nyolcvan gyermek szívébe boldogságot varázsolnak valakik. Szülőként szinte irigykedek a táborvezetőkre, mi által tudják azt a rajongást kiváltani gyermekeimből, minden résztvevő gyermekből?!
A kérdés költői, hisz a választ tudom. A várfalvi csűrben csoda történik, és ennek a csodának teremtői a táborvezetők, a szakácsok, a fahordók, a felügyelők, a programtervezők, mindenki, aki odamegy a szeretettől és a segítségtől vezérelve.
A várfalvi csűrt a templom kecses tornya őrzi, és a csűrben szeretet-tornyokat építenek közös jövőnknek, gyermekeink.
Amikor Sinfalva irányából mész Várfalva felé, egy kecses templomtorony égre mutató reménységével találkozik tekinteted. A vadregényes csúcsok aljában hirdeti e templomtorony azt, hogy az ember még itt a földön megtapasztalja az örökkévalóságot, az élet feltartóztathatatlan zubogását, és ezért végtelenül hálás annak az erőnek, melyben benne van a teremtő erő és az örök újjászületés.
A faluhoz vezető út két oldalán gondos kezek veteményeskertjében paradicsompalánták százain, megszámlálhatatlan gyümölcs, és a hagymák beláthatatlan sorától már a hagymatokány jó illatát érzed feléd jönni. Ahogy a földi és a földön túli gazdagság összeölelkezik abban az Aranyos-menti tájban, önkéntelenül megszületik benned az örömrivalgás: nem is lehetne szebb helyet választani a gyermektáboroknak, mint Várfalvát. (Az almásiakat majd később dicsérem.)
Összehangzó véleménye a szülőknek és a nagyszülőknek az, hogy a mai gyermekeket nem lehet olyan könnyen boldoggá tenni, mint a hajdaniakat. A maiaknak számítógép, videojáték, görkorcsolya, mobiltelefon és minden ami technológia és ami drága, kell. Különben hátrányos helyzetűeknek tudják magukat.
A várfalvi templom nem magas technológiai létesítmény, a várfalvi csűr is csak egy csűr, ahol a gerendákra még a gyalulás is ráférne. És mégis, titokzatos módon, nyolcvan gyermek arcára mosolyt, nyolcvan gyermek szívébe boldogságot varázsolnak valakik. Szülőként szinte irigykedek a táborvezetőkre, mi által tudják azt a rajongást kiváltani gyermekeimből, minden résztvevő gyermekből?!
A kérdés költői, hisz a választ tudom. A várfalvi csűrben csoda történik, és ennek a csodának teremtői a táborvezetők, a szakácsok, a fahordók, a felügyelők, a programtervezők, mindenki, aki odamegy a szeretettől és a segítségtől vezérelve.
A várfalvi csűrt a templom kecses tornya őrzi, és a csűrben szeretet-tornyokat építenek közös jövőnknek, gyermekeink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése