Rácz Mária: Hála az életért, ami úgy szép, ahogy van

2013. 09. 30.	Hála az életért, ami úgy szép, ahogy van	Rácz Mária
Tovaszállt az ünnep, olyan gyorsan és váratlanul, mint ahogy érkezett. De a hála érzése, amit az elmúlt napokban megpróbáltam megfogalmazni magamnak, valahogy még mindig körülöttem leng. De nem a termésért, nem az örömökért, az egészségért, a családomért vagyok csak hálás, hanem elsősorban küzdelmekkel, nehézségekkel, kihívásokkal, lehetőségekkel, feladatokkal teljes életemért. Sokan azt mondják, hogy az életünk olyan, mint egy előszoba, vagy mint egy felvételi, amin hogyha jól teljesítünk, az örök boldogság honába kapunk biztos útlevelet. Ha azt kérdezem tőlük, milyen ez a világ, amibe annyira vágynak, hogy képesek földi életüket bűnösségtől rettegve vagy épp a bűnösség levetkőzésének öntelt örömében, a biztos bejutók diadalával élni, egyszerű leírást kapok: az örök üdvösség országában nincs fájdalom, nincs szenvedés, mindenki egyenlő, nincsenek konfliktusok és háborúk, nincs halál. Ott az embernek nem kell küzdenie, nem kell dolgoznia, minden készen megterem. Elsőre felcsillan az ember szeme, már szinte elképzeli, hogy terülj-terülj asztalkám mellett, boldog önfeledtségben zenél vagy festeget, olvas és művelődik, aztán bejárja és felkutatja a világ minden szépségét és titkát... és aztán? Mihez kezd az örökkévalóság hátralevő részében? Nem tudom, de valahogy sokkal vonzóbb számomra a véges és küzdelmes élet, mint a végtelen és unalmas. Bár vágyom egy minél kevesebb szenvedést tartogató világra, nem hiszem, hogy jó lenne, vagy tudnánk mit kezdeni vele, ha csak úgy az ölünkbe pottyanna, ha nem kellene napról napra megküzdeni az idilli állapot eléréséért vagy fenntartásáért. Mit érne a szerelem, ha nem lenne benne az elválás lehetősége, mit érne a barátság, ha nem kellene kiállnia az idők próbáját, milyen lenne a kenyér íze, ha nem kellene dolgozni érte, tudnánk-e örülni az életnek, ha nem lenne halál? Popper Péter Az Istennel sakkozás kockázata című könyvében így ír: „Minden örömünk és boldogságunk a halálból származik. Az örök élet szétfolyó szürkeség, dögletes unalom és kétségbeesés. A halhatatlanság nem embernek való, csak istenek viselik el, ők is nehezen. Felelj magadnak őszintén: Meginnád a halhatatlanság italát? És ha nem, akkor miért irtózol annyira a haláltól?” Az örök boldogság honában élünk mindannyian, a lehető legtökéletesebb világban, ami nem attól eszményi, hogy minden a helyén van, hanem attól, hogy sok minden helyrerakható benne. Miért pazarolnánk tehát napjainkat arra, hogy elvágyódunk innen? Amíg lehetünk, legyünk itt, legjobb tehetségünk szerint. Ennyi. És ez minden.

Gál Zoltán: Hála

2013. 09. 29.	Hála	Gál Zoltán
A gazda elégedettséggel sétált hátra kertjébe. Ez az év is bőséges volt. A szőlő hordóban, az alma zsákban, a dió ládákban. Utóbbit a derűsebb napokon kiteríti, hadd sütkérezzenek az őszi napsütésben, hogy majd a padláson vagy a gabonásban kihúzzák a telet. Mennyi minden megadatott, panaszra okunk nem lehet – gondolja magában, és csendesen hozzáteszi: köszönöm Istenem! Az asszony a házban sürög-forog. A lekvárok, befőttek, különböző színekben pompáznak az immár szűkössé lett kamrában. Mindenik csalogatja a tekintetet, és a távoli gyermekkor ízvilágát sejteti. A nyári gyümölcsök különféle formában palackozva feszítenek és versengenek, hogy melyikük a szebb, melyiket fogja valamelyik gyerek elsőnek a polcról leemelni. Sok volt bizony a munka, de megérte. Ahány üveg, annyi szeretetteljes sóhaj. És minden sóhaj egy ima. Mikor pedig eljön az este, és elpihen város és falu, imára kulcsolódnak a kezek, és Istenhez száll ismét a fohász. Milyen jó, hogy valakinek gondja van mireánk! Hogy is történhetne meg mindez, ha valakinek odafent, vagy helyesebben: idebent, nem lenne gondja, hogy kellő napfénnyel simogassa, és kellő mennyiségben öntözze a csodálatosan pompázó világot. S ha majd eljön a tél, ugyancsak Ő lágy takaróval borít el mindent, hogy egy új tavaszban új életre keljen Isten csodálatos világa. És ismét felcsendül a hála, mert valakinek mindig gondja van mireánk.

Tófalvi Tamás: Az ősi udvaron

2013. 09. 28.	Az ősi udvaron	Tófalvi Tamás
Zokniba bújtatott lábam enyhe kényelemmel tölt el. Még nagyanyám kötötte. Áldott jó asszony, ki ugyanolyan gondoskodóan nevelte unokáit, ahogyan tette gyermekeivel egykoron. Töltött káposzta illatú terített asztalok képe sejlik fel előttem, s az udvar, hol gyermekként szemem a szőlőkacson megpihent… Elvánszorgott az idő. Lassan, kimérten, mély ráncokat szántva nagyanyám madonna arcára, ki a hitvesi ágy helyett már csak sírja széléről beszélhet szeretett urával. Az udvar is változott, a benne s körülötte lakókkal egyaránt; volt ki meghalt, s ki született, s tán még a szőlő íze sem a régi… Ahogyan változik az udvar, s vele változnak az ismert és ismeretlen arcok, úgy tépdesi az idő a falut, az azt ölelő dombokat. A természet együtt öregedik velünk, s avar sírjában megpihen régmúlt idők oly sok lehullott levele, s a nagy mindenség változásában porszemként, de mégiscsak jelen vagyunk. Mulandókként örök értékekké válunk, s amikor öreg fák ráncos kérgének arcát magunkra öltjük, nevetve sóhajt bennünk a meg-megélt múlt. Minden múlik, változik, már a jövő sem a régi… s mégis oly örök az udvar… az a talpalatnyi föld.

Farkas Dénes: Gondolatok egy „felfordult” szószék mellett...

2013. 09. 27.	Gondolatok egy „felfordult” szószék mellett...	Farkas Dénes
A közelmúltban sokat foglalkoztam II. Rákóczi Ferenc fejedelem életével. Nem tudom miért, de az agyamban minduntalan az a kuruc dallamtöredék fészkelődött, hogy  „Rákóczinak dicső kora, nem jön vissza soha, soha.” Van az úgy, hogy az ember nem tud szabadulni egy gondolattól, egy dallamtól, egy emléktől. Azt játszottuk gyermekkoromban, mondván egymásnak, hogy „te, kérlek, most ne gondolj a tarka tehénre” s máris gondolaton fogtuk egymást, mert  a figyelmeztetés párhuzamában mindenikünknek a tarka tehén jutott az eszébe. Valahogy így voltam a kuruc szöveggel, főleg sokat elméláztam annak dallamtöredékén is. Régi álmom teljesült, midőn megláthattam a dicső fejedelem emlékhelyeinek egy részét. A sárospataki Rákóczi vár után a zarándoklatom a felvidéki Kassára vezetett, ahol a dómban megállhattam a szarkofág mellett, mely őrzi II. Rákóczi Ferenc hamvait. Megnéztem a református templom udvarán a csodálatos szobrát és a rodostói háznak a hasonmását is. Útban Kassa felé a kísérőm elvitt Borsiba, ahol megláthattam a nagy fejedelem szülőházát. Az épület ma is sejteti, hogy micsoda pompa övezhette valamikor. Most romos állapotában is megihletett és főhajtásra ösztönzött. Az épület a magyar kormány támogatásával új fedelet kapott, ablakok nélkül – ugyan – de régi dicsőségről mesél. Előtte van Rákóczinak egy gyönyörű mellszobra, mely sok viszontagság közepette,de áll, melyet darabjaiból raktak újra és újra egybe s minden magyar embernek hirdeti  a nagy fejedelem dicső korának emlékét. A fenti élményemet akárki megélheti. Amiért leültem elmélkedni, annak az az oka, hogy nem megy ki a fejemből a „tarka tehén”, ugyanis a Rákóczi szülőházának az egyik folyosóján láttam egy szószéket, mely – gondolom én –  valamelyik felhagyott magyar templomból lett idemenekítve. „Fejreállított” állapota okán némely turista kandallónak nézte, mások közömbösen elhúztak mellette, mert a régi míves szószék a beszélő terével lefelé, talpazatával fölfelé éktelenkedik a folyosó plafonjának irányába. Úgy nézett ki, mint „az aranyperec a disznó orrában”  – hogy immár bibliai képet használjak. Lehet, majd lesz esély arra, hogy a szlovák sajtóban „fejreállt” magyar pap kerestetik.

Molnár Imola: Furcsa helyzet

2013. 09. 26.	Furcsa helyzet	Molnár Imola
Ebben a három percesben a múltkori román-magyar focimeccs alkalmával kitört „cirkuszra” emlékezve szeretnék írni. Ezt a fellobbanó román-magyar ellentétet egészen különös és személyes szinten „volt szerencsém” megélni. Az történt ugyanis, hogy a meccs előtti éjszaka vonattal utaztam haza egy temetésre. A váradi állomáson várakozva megdöbbenve figyeltem azt a 15-20 fiatalembert, akik lelkesen üvöltözték, hogy Románia az ő országuk, a magyarok menjenek a szemük világába, (vagyis pontosabban, csak ennyit merek megemlíteni a korántsem választékos fogalmazásmódjukból). Nos, megjött a vonat, felszálltunk, hallgattuk a bőgedezésüket, s lassan beállt az éjszaka. A fülkében egyedül maradtam, igyekeztem békében lenni, amikor is két fiatalember bekopogott, bejött, mert aludni akartak, de a többiektől nem lehetett. Nem volt sajátom a fülke, így kénytelen voltam megbékélni a gondolattal. Váltottunk néhány szót, de annyit nem, hogy a hiányos román nyelvtudásomból rájöttek volna, hogy magyar vagyok. Gondolom, azt hitték, valami eldugott vidékről jöttem, s nem volt semmi gond. Elaludtak, én is elszundítottam úgy három óra körül. Mikor megébredek, látom, hogy  egy sötétkék felső van rajtam, ami nem az enyém. Szól az egyik fiatalember, hogy reméli, nem haragszom, de nagyon huzat van az ablaknál (ott ültem és tényleg süvített be a levegő), nem akarta, hogy megfázzak. Hát elfogadtam s haladtunk tovább. Segesváron felszállt egy bácsi és a fiatalemberrel nagy egyetértésben, történelmi adatokkal és nevekkel alátámasztva bizonyították elsőbbségüket s felsőbbségüket. Elmondták, hogy igazából az itteni magyarokkal nincs is baj, csupán annyi kellene, hogy mindegyik szájába tesznek egy gránátot és a fogaikat összecsattintják, (ezt szó szerint idéztem). Hallgattam én s eltűrtem. Amikor Brassóba értem és  készülődtem leszállni, akkor annyit azért megtettem, hogy fogtam a sötétkék felsőt, szépen összefogtam, visszaadtam a fiatalembernek és ékes magyar nyelven megszólaltam: köszönöm szépen. Nem tudom szavakkal leírni, hogy az addig mosolygó és gondoskodó arc milyenre változott, de ha valaha is a pokolra kívánt valaki, azt hiszem, ez volt az a pillanat…. Milyen furcsán-buta az ember: amíg nem tud valamit, békében van vele, de ahogy kiderül, hogy ő azt „hivatalosan” nem szeretni, máris mennyivel másabbak a dolgok… Furcsa…

Szabó Előd: Adósság

2013. 09. 25.	Adósság	Szabó Előd
Őszi hálaadás nagy hetén mindannyian adósnak érezzük magunkat. Régen szégyen volt tartozni valakinek, ma már szinte lehetetlen adósság, kölcsön nélkül zöld ágra vergődni. Azt is nehéz eldönteni, hogy melyik kellemetlenebb helyzet: ha én tartozom másnak, vagy más tartozik nekem? Végülis a kölcsönnel nincs is semmi gond mindaddig, amíg a törlesztés az előre meghatározott terv szerint történik. A baj, a jaj akkor van, ha valami közbejön, és az adós nem tud fizetni. Ez történt a példázatbeli szolgával is: végtelenül nagy tartozását nem tudta időben törleszteni, és úgy tűnt, hogy a király türelme elfogyott. A szolga haladékot kér azonban, s a király haragja azonnal elpárolog, s elengedi az adósságot. Egy rossz és egy jó hír van Jézus példázatában. A rossz hír az, hogy, amint ezen az őszön is tapasztaljuk, Istennel szembeni adósságunk végtelen, s még így is egyre csak nő. A jó hír, az evangélium az, hogy Isten hajlandó elengedni tartozásunkat. A rossz és jó hír közötti kapcsot azonban mi kell létrehozzuk: nem kegyelemért való könyörgéssel, hanem igaz, őszinte törlesztési szándékkal. Ha őszintén igyekszünk adósságunk tízezer talentumát dénárocskánként törleszteni, akkor a hálaadás ünnepe nem számonkérés, hanem Isten és gyermekének bizalmi, szeretetben való találkozása lesz.

Szabó Adél: Nyolcvan év margójára

2013. 09. 24.	Nyolcvan év margójára	Szabó Adél
Olyan volt az életem, mint egy álom, mondta, és én ismerve élettörténetét beleremegtem. Most jött haza három hete az elmegyógyintézetből, ahol két hónapot feküdt.  A falu kinevette, lenézte őt. Pedig semmi mást nem tett, csak dolgozott egy életen keresztül. Nevelte gyermekeit. Aztán egyiket elveszítette, a másik elhagyta őt. Messzire költözött. Minden köteléket összetépett. Nem akar tudni róla. De ő gondolataiban csak fiával foglalkozott, és most is azt teszi. Harminc egy éve özvegy. A magány kiszárította, megtörte. Úgy ül kis háza előtt botjára támaszkodva, mint nyolcvanesztendőnyi kérdőjel. Már elfelejti, hogy milyen nap van, milyen hónapban vagyunk, mikor van kenyeres nap, hogy evett, de gyermekéről nem tud megfeledkezni. A nap minden percében őt várja. Minden étkezésnél étele felét meghagyná fiának. A szobában vetett ágy várja, melyhez hozzá sem lehet nyúlni. Este a kaput nyitva tartaná, hogy be tudjon jönni gyermeke. Naponta többször hallani véli a lovas szekér csengettyűjét, melyen fia érkezik az erdőből, hozva a téli tüzelőt. De csak a gondolataiban érkezik meg a gyermeke. A valóságban tudni sem akar a kiszáradt, meggörnyedt, a magánytól és a fájdalomtól kilúgozott asszonyról. A valóságban csak akkor jön majd, ha már többé nem lesz, ki hazavárja. Olyan volt az élete, mint egy álom. Nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik. Milyen jó az Isten, hogy álmot borít azok szívére, akik amúgy a valóságot nem tudnák elevenen elhordozni.

Szász-Cserey Katalin: Álom és valóság

2013. 09. 23.	Álom és valóság	Szász-Cserey Katalin
Minden este a kisfiamnak mesét olvasok, s pár napja, amikor a Legendáriumból olvastam, eltűnődtem azon, milyen jó volt gyerekfejjel mesevilágban járni, tündérek és boszorkányok, angyalok és ördögök földjén. Még az is milyen szép volt, hogy boszorkánytól, álombeli betörőtől, betegségtől, haláltól riadtál fel. Mert fel lehetett ébredni a szelíd valóságra, ahol csend van, nyugalom és élet,ahol mindenki alszik békésen. Kinőttél az álomvilágból. Tudod már, hogy jó vagy rossz álmaid nem egy másik világból üzennek, nem is a jövőt kutatod bennük. Tudod, hogy rólad szólnak, a múltadról, a jelenedről. Örömeidről és félelmeidről. Vereségedről és önvádadról. Míg te alszol, agyad dolgozik. Képeket vetít, eseményeket fűz, lehetetleneket, mégis valóságosokat. Mondják, hogy megőrülnénk, ha nem álmodnánk: álmainkban agyunk kiüríti szemetesládáját, játszik egyet a valósággal. Néha kimondja azt is, amit elásni akartál magadban, máskor szépet ad, mert szépre vágysz. Álomvilág, mintha a valóság csak így lenne túlélhető: álmodva- játszva. Kinőttél belőle. Mégis álmaid megülik egész lényed. A szépek is, a félelmetesek is. Sokszor magad sem tudod, miért vagy olyan szomorú, máskor nem érted kitörő jókedvedet. Egyszerűen így ébredtél álmod után. Látod: mégis valóság. Mert hatása van, mert indít, mert mozgat, mert mosolyt csal az arcodra- lelkedre, vagy éppen szomorúsággal borít el. Álom és valóság. Mintha életünk egymást át-átformáló országai lennének. Élünk a valóságban, amivel az álomban játszunk. És játszunk álomban azzal, amit élnünk kellene. A határok áthatolhatatlanok. Aki éberen álmodik: bolond. Mint az is, aki csak álmában van valójában ébren, akinek alszik a lelkiismerete, embersége.

Bartha Mária Zsuzsánna: Kenyérgondok

2013. 09. 22.	Kenyérgondok	Bartha Mária Zsuzsánna
Kenyérgondok, templom, iskola, napi rutin, zajlik az élet. A gyerekek bemutatják az imamozdulatokat, az idősebbek fejet simogatnak. Vajon nekik sikerül őszintén találkozni a Teremtővel? A felnőtteknek sok elfoglaltságuk van a földi élet kellemének és kényelmének „megteremtésével”, gyerekszállítással, idősgondozással, gazdasági válság túlélésével. Csak legyen elég egy napra 24 óra... Ebben a pörgésben mutatja meg az utat a harmadik (király)fiú. Ha neki túl sok az élet, megáll imádkozni. Templomban, asztal mellett, átjáró közepén, ahol éppen éri az ihlet. Jaj, de ééédes - érkezik a visszajelzés. Mégis, ha valaki nem 5 éves szőke fiúcska, hanem felnőtt és nyilvánosan imádkozni kezd, nem csak formalitásból, hanem úgy igazán,  társadalmunkban nem azt váltja ki, hogy jaj, de édes, hanem valami egészen mást. Mert imádkozni a belső szobában kell?! Amennyiben a lélek kenyere az imádkozás, eléggé nagy ínségben élünk. Cifra nyomorúság. Legalábbis olyan a kenyerünk, mint amit a boltban lehet kapni, sokféle adalékkal kezelt csodakenyér. Fontosak az adalékok, hogy nagy tömegben lehessen előállítani a mindennapi kenyeret, hogy megfeleljen a közegészségügyi szempontoknak, hogy olcsó legyen és mindenki hozzájusson. Áldás a mindennapi kenyér léte sok-sok asztalon! Sok ember összehangolt, pontos munkája kell hozzá. Az áldás nyilvánvaló. Ehhez képest az íz és illat, a lélek, amivel készült, érdekel valakit? Engem nagyon is érdekel a lélek, amivel a kenyér elkészül. Jövő vasárnap Őszi hálaadás ünnepén úrvacsorát veszünk. Már izgalommal várom, milyen lesz a kenyér, lehet-e belőle úrvacsorai kenyérkockát vágni, milyen lesz a héja a szent forgácsnak, morzsálódik-e nagyon, betölti-e majd összehasonlíthatatlanul finom illata magát a templomot? Isten áldása minden pillanatban munkálkodik és mi is vele munkálkodunk. Ezért alakulnak a kenyérgondjaim! Olyan sokféle, olyan alapvető, olyan hiteles mindennapi betevőnk, megmutatja, milyen állapotban van a jelenben az emberi lélek, a közösség lelke. Ezzel ünnepelhetünk, ezzel vesszük magunkhoz az úrvacsorát, ezzel vigyázzuk Földünket, ez által vesszük magunkhoz szó szerint Isten szeretetét és gondoskodását. Ha bennünket is elér az ihlet és a kenyérgondok melletti pörgésben imádkozásra érzünk késztetést ...ide kellene beírni a jó tanácsot. Inkább kérdezek. Te mit tennél? Csak nem állhatunk meg az átjáró közepén imádkozni, ugye! Mégis az Istennel való kapcsolat égető szükség, ahogy válságaink, kríziseink is figyelmeztetnek. A rendszeresség itt is meghozza gyümölcsét. Asztal mellett, templomban, úrvacsorával való éléssel mi magunk tehetünk nagyon sokat azért, hogy válságainkból jól jöjjünk ki, tanuljunk, fejlődjünk, imádkozásunk elmélyüljön. Magam is sütni szoktam. Persze még messze van az igazitól, de a próbálkozás egyre finomabb eredményt hoz. Nehéz munka, mégis van idő közben a lélek dolgainak rendezésére, családi és közösségi életre, gyereknevelésre, munka és imádkozás értékeinek átadására. Ilyenkor ég és föld összeér, lélek és test táplálékot talál, úrvacsorára való kenyér készül.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A megkönnyezett cipó

2013. 09. 20.	A megkönnyezett cipó	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kenyérboltban vagy sütödében járva néha jól esik beszívni a friss kenyér illatát. Igaz, hogy ezek a mai „bolti” kenyerek még illatukban is alig emlékeztetnek gyermekkorom édesanyám-sütötte kenyereire, de arra jók, hogy eszembe juttassanak egy-egy, a kenyérsütéshez kapcsolódó régi történetet. Édesanyánk számára a dagasztás, a kemence befűtése, a „bevetés”, kiszedés, a ke- nyerek „megverése” mind-mind nehéz munkát jelentett, de mi gyermekek valóságos ünnepet láttunk a kenyérsütésben. A kemence száján át látszó hatalmas lángok lenyűgöző látványt jelentettek, csodáltuk édesanyánk zsonglőri „mutatványát”, ahogy a dagasztó teknőből kiszakasztott kenyértésztát még a bevető lapát felé emelve is formázta, majd a lapátra helyezve betolta és egy gyors mozdulattal beejtette a kemencébe. A kenyerek mérés nélkül is majdnem tökéletesen egyformák voltak, így biztos nem volt véletlen, hogy az utolsóként bevetett „cipó” még félkenyérnyi nagyságú sem volt. A cipó számunkra különösen fontos volt, hiszen azt legkésőbb az aznapi ebédnél, de néha már tízóraira, zsíros-kenyér formájában megkóstolhattuk. A cipó után aztán a régebbi sütésből meghagyott kenyeret kellett elfogyasztani és csak azután kezdtük meg az első, akkorra már kissé keményebb újsütésű kenyeret. Ezt a szokást biztosan az a tény alakította ki, hogy a friss kenyérből sokkal több fogy! Történt egyszer, hogy kenyérsütés napján átlátogatott hozzánk az abásfalvi lelkész, Sükösd Pali bácsi, aki a maga száz-száztíz kilójával és délceg termetével bizony szinte félelmet keltett bennünk. Édesapámat kereste valamilyen egyházi ügyben, de ő éppen a faluban volt valakinél, így letelepedett, hogy megvárja. Édesanyám nagyon udvariasan eléje tette az asztalra a még meleg cipót, hozott a kamrából egy tál hideg tejfölt és még egy kis üveg mézet is. Micsoda meggondolatlanság! A nagy darab embernek hatalmas étvágya is volt, különösen mert az Abásfalváról  Homoród-almásra vezető utat a hegyen keresztül gyalog tette meg. Mi gyermekek csak távolról lestük, mind jobban elszomorodva, hogy vendégünk egyik szelet kenyeret a másik után szeli, mártogatja a tejfölbe és pillanatok alatt tünteti el. A „mi cipónk” utolsó darabját aztán mézzel fogyasztotta el. A könnyünk is kicsordult, annyira el voltunk keseredve. Szerencsénkre előkerült édesapánk, Pali bácsi rövidesen távozott és nem maradt ebédre! Hiába mondta Édesanyánk, hogy az embernek örülnie kell, ha másnak adhat valamit és hogy „jobb adni, mint kapni”, csak akkor vigasztalódtunk meg amikor ebédhez ülve, az asztalon egy nagy friss kenyeret láttunk az asztalon.

Farkas Dénes: Sírni volna jó

2013. 09. 19.	Sírni volna jó	Farkas Dénes
Gyermekkoromban Édesanyám nagyon sok verset olvasott nekem. Visszaemlékszem Eötvös József  A megfagyott gyermek című versére, melyet naponta elolvastattam. Azt most itt nem taglalom, hogy pedagógiai szempontból drága jó Édesanyámnak nem a legszerencsésebb választása volt ez a vers, mely engem naponta megríkatott. Olyan jó volt megsiratni a megfagyott gyermeket s aztán anyai ölben nyugovóra térni. Nem is tudom, hogy miért van az a paradox helyzet, miszerint időnként sírni jó. Azt olvastam valahol, hogy a sírás a megnyugvás katalizátora. Az, hogy a sírás okán milyen testi-lelki folyamatok mennek végbe egész lényünkben, az a szakemberek mezeje, melybe én most nem kontárkodom. Kisiskolás koromban Lukácsi Mózes tiszteletes  egyszer a  prédikációjában valami olyasmit mesélt, hogy a vándormadarak a   Földközi-tenger átrepülése közben nagyon elfáradhatnak s vonulásukban  a tenger felett kémlelik a pontot, ahol megpihenhetnének. A hajósok elmesélése szerint a madarak - mondotta a lelkész - megszámlálhatatlan számban szállnak le a tengeri járművekre pihenés céljából. Könnyű  madártestük ellenére is -súlyfelesleget jelentenek a kisebb hajók számára, fokozva ezáltal az elmerülés veszélyét. A matrózok rákényszerülnek ilyenkor leseperni a madarakat a hajók fedélzetéről. Ez, hogy így van vagy nincs, én annak soha nem jártam utána, azt sem tudom, hogy ezzel az illusztrációval mit akart mondani a lelkész, de nekem a tengerbe veszett madarak okán olyan jó volt sírni. Ma 2013. szeptember 15-én reggel 8 órakor jött Erzsébet  a gondozó asszonyom s a köszöntés helyett azt mondta, hogy: Tiszteletes úr! Nézzen ki az ablakán. Erzsébet és a velem szemben lakó állatorvos már percek óta figyelték a fecskék gyülekezését. Ilyent én még nem láttam. A méhek rajzásához hasonlatosan röpködtek a fecskék ég és föld között, majd végeláthatatlan elfoglalták egész utcánk drótjait, úgy hogy a póznák között minden hely elkelt. Csicseregtek s negyedóra múlva eltűntek: azóta egy sem maradt a láthatáromon. Valamiért jött, hogy sírjak. Mint a madarak, keringtek a gondolatok bennem a Földközi-tengertől Eötvös Józsefig s folyamatosan azt éreztem, hogy milyen jó volna sírni. Visszafogtam magam, pedig öldököl a gondolat, hogy kedves fecskéink mekkora hányada járja meg szerencsésen hatalmas vándorútját s vajon hány jön haza s vajon mi itthon leszünk-e még?

Moldován Szeredai Noémi: "Kedves szavak"

013. 09. 18.	"Kedves szavak"	Moldován Szeredai Noémi
„Fejezd be, hülyeségeket beszélsz.” „Szörnyű vagy, ehetetlen az étel!” „Semmit sem tudsz normálisan megcsinálni, miért nem kérdeztél engem?!” „Nekem nagyobb a fizetésem, mint a tiéd.” „Te már csak ilyen vagy, én kell ezt is elintézzem.” „Hallgass!” A fenti mondat sor csak töredéke annak, amit baráti társaságokban hallok évek óta.  A szereplők változnak, a mondatok szinte azonosak. Közös bennük, hogy egyik házastárs intézi a másikhoz, indulatosan vagy gúnyos hangnemben, legtöbbször körülnézve, mintha a jelenlevőktől várna igazolást szavaira. A jelenlevők nagyobbrészt megpróbálnak nem tudomást venni a gúnyról, az indulatról, a másikat ért sértésről, beszélgetnek mintha semmi sem történt volna, vagy elkacagják, mondván, Igazad van, én is ezt szoktam mondani. Közös bennük, hogy a házastárs, aki tudatosan vagy megszokásból sértegeti, megalázza társát - barátok vagy akár ismeretlenek előtt - úgy érzi, szereti, tiszteli társát, jó házasságban él. Ismerek ilyen férfiakat, de nőket is. Közös bennük, hogy aki jól „megasszonydja hogy mit gondol”, az menőnek, bátornak és igazságosnak hiszi magát. Úgy érzi, hogy a kapcsolatban rajta van a nagyobb teher, ő tesz többet, közben rendszerint ennek fordítottja igaz. A mondatokra való személyes reagálás azonban változó, kinek-kinek temperamentuma, életbölcsessége, tűrőképessége határozza meg azt. Életünkben nem élesen határolódik el a jó és a rossz, s időnként rádöbbenhetünk, hogy egyszer mi vagyunk a szenvedő alanyok, de máskor mi vagyunk, akik „igazságot” és minősítést osztunk, önmagunkat minősítve. Ezzel ellentétben igazán ritkán hallom, hogy házastárs dicséri párját, kiemeli jó tulajdonságait, fennhangon kimondja pozitív gondolatait, s ezzel hangsúlyozza fontosságát. Éppen ezért csodálom azokat az embereket, akik nyíltan, szerelmük társaságában vagy akár hátuk mögött elmondják, dicsérik és felemlegetik társuk jó tulajdonságait, érdemeit, igazán odafigyelnek a mellettük élőre s nem csak a rosszat, de a jót is meglátják benne. Ismerek ilyen nőket és férfiakat is.

Mátéfi Tímea: Ha visszajössz, megbocsátok…

2013. 09. 17.	Ha visszajössz, megbocsátok…	Mátéfi Tímea
Az iskolakezdéssel dacolva ablakunk alatt még összegyűlnek a negyed gyermekei, ahogy megszokták azt egész nyáron. Színes pokrócokkal, játékokkal, könyvekkel, édességgel felszerelkezve hozzák magukkal az otthoni normákat, íratlan szabályokat is. Egy-egy leteremtés, fenyítés hanglejtése mögött finoman érezhető édesanya vagy édesapa jól ismert szava. Legtöbbször vicces, gyermekien naiv mondatok, máskor felnőttek számára is megfontolandó gondolatok hangzanak el odalent. Abroszkirázás közben egy rövid szövegre lettem figyelmes: „…ha visszajössz, megbocsátok!” Két aprócska kislány áll az ablak alatt, valószínű a dráma csúcspontját lekéstem. Nem is bánom, rájuk tartozik, de ez a mondat ma sok mindent elém idéz. Egyszer Péter megkérdezte a Mestert: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Aztán jön a (még olykor) ma is megbotránkoztató, embert próbáló válasz: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Öröknaptárom lila mandalája alatt ma Sam Rayburn idézete üzen: „Bármelyik ökör képes ledönteni egy csűrt, de csak egy jó ács tud újat építeni.” És most nem tagadom meg a Kabbala napi üzenetét sem, miszerint az életet nem szánták könnyűre, az életet arra szánták, hogy éljék. Nehéz időszakokon megyünk keresztül szüntelenül, de a megtanult leckék valóban megerősítenek. Megpróbál az élet, és egymás türelmének határait is gyakran feszegetjük, de valahogy csak megtanuljuk, hogy a hosszú és tartós emberi kapcsolatok egyik titka az őszinte szívvel való, (majdnem) szüntelen és feltétel nélküli megbocsátás. Sokszor bújunk ökör bőrébe, és döntjük össze pillanatok alatt a lélekkel épített csűrt, de a Gondviselő ad mellénk Ácsokat, akik tudnak újat építeni, akik képesek nem csak hétszer, de még hetvenszer hétszer is megbocsátással magukhoz ölelni. A kislány visszament ellenség-barátnőjéhez, és fél perc alatt ismét nevetés, duruzsolás hallatszott. Talán már a hetvenszer hétszert is túllépte a megbocsátások száma, de ez nekik így természetes. Nem is tudják, milyen kincs birtokosai!

Albert-Nagy Ákos István: Halálpromo

2013. 09. 16.	Halálpromo	Albert-Nagy Ákos István
Nézted már más szemszögből e világot? Például úgy, hogy azt gondoltad, hogy valamivel több vagy az Istennél? Ő ruházott fel téged, tehát fölötted áll, ez igaz. Őrá hasonlítasz ugyan, de azért te tökéletlen vagy. Ez is igaz. Azonban valami olyan rejtelmes dolgot szőtt emberszabású ruhádba, amely meglehet, az ő birtokában van, de még sincs rá képessége. Te, mint tudatos élőlény, olyan képességgel rendelkezel, amely Istenben nincs meg, hiába tökéletes, mindenható és mindentudó. Képzeld el Szegényt, amint tehetetlenül ül, és végig kell néznie… nem is végig, hanem a végtelenségig kell néznie a világ szenvedéseit anélkül, hogy ki tudná kapcsolni e tele víziót. És bármennyire is szeretné orvosolni a helyzetet - már pedig néha-néha úgy tűnik, hogy szeretné - képtelen rá. Mindent megpróbál. Küld lelkes és szorgalmas embereket, prófétákon és világmegváltó eszméket hirdető ifjakon keresztül üzen, jótékony lelkeket, önfeláldozó életeket rendel a Földre, kik életüket teszik fel arra, hogy legalább egy négyzetméternyi teret megtisztítsanak. Mégis mindez, csak pillanatnyi enyhülést tud hozni a Föld fájó sebeire. Ezzel szemben Te! Képzeld, Te milyen szerencsés vagy! Te több vagy, mint az örök Isten! Te meg tudsz halni! Te képes vagy úgy szemlélni ezt a világot, hogy tudod, hogy egyszer veheted a kalapodat, és ki-, le-, vagy megléphetsz innen. Nem Minden, vagy nem MindenKi képes erre, ne feledd! Ne csak az életedet értékeld tehát, hanem múlandóságod szépségét, a halálra való képességedet is! Tudod, nehéz lehet meghalni… De képzeld el milyen nehéz és fárasztó lehet egyfolytában élni! Ne siess sehova, de örömmel gondolj arra, hogy majd egyszer átélheted a meghalás pillanatát. Valami olyan egyedi és megismételhetetlen élményt, amiről Istennek semmilyen fogalma nincsen.

Benedek Enikő: Névnapi köszöntő

2013. 09. 15.	Névnapi köszöntő	Benedek Enikő
Hah! Szeptember 15-e, amikor az unitárius falinaptár is a névnapomat mutatja. Hah! Pontosan ma reggel vagyok a 3 percbe beosztva. Így micsoda lehetőségem van arra, hogy korán reggel felköszöntsem magam. S teszem ezt én, a nevem büszke viselője, a valamikori ünő - mára már szarvastehén - abban a reményben, hogy senkit sem fogok ezzel a meggondolatlan cselekedetemmel megbotránkoztatni. Amint tudjuk, mai világunkban is már annyi badarságot elkövettek az emberek. És milyen emberek? Például a nagy, fontos és befolyásos emberek. Én egyikük közé sem tartozom. Máskülönben a nevemet édesapám adta, kinek az volt minden álma, hogy ne lehessen más nyelvre lefordítani. Nem is próbálta meg senki, s ha a kiejtéssel voltak is némi gondjai az illetőnek, úgy repült a –kő, a kicsinyítő képző, akárcsak a kő. Feltehetőleg Vörösmarty Mihály költőnk alkotta a nevet az ősi Enéh, Enech (a csodaszarvas mondájában Hunor és Magor édesanyja volt) török eredetű régi magyar személynévből, melyet becézni is lehet: Eni, Enci, Encike, Encsi, Ena. (Nálam azért ne próbálkozzatok!) Én szeretem a nevem. Vezetéknevemmel, melyet nem változtattam: még jobban szeretem. Személynevem elemzését a világhálón olvasgatva, próbálom magam beilleszteni a sorok közé, mögé, mellé, alá, fölé… s rájöttem, hogy végső soron nem lógok ki sehonnan. Így hát: Isten éltessen Enikő! Isten éltesse az Enikőket, Tündéket, Debórákat!

Pál János: Ruha és valóság

2013. 09. 14.	Ruha és valóság	Pál János
Sokan hevesen ágaskodnak szembe és cáfolni próbálják azt a bölcsességet, miszerint a „Ruha teszi az embert.” Persze, hogy a ruha teszi, na meg a külsőségek, rang és hatalom. Mert, ha jól öltözködünk, ha megfelelő rangot, pozíciót tudunk kicsikarni magunknak a társadalom ranglétráján, máris megnyílnak előttünk a lehetőségek kis-és nagykapui, szolgalelkű emberek hada kerekedik körénk félelemtől, vagy haszontól vezérelve, és rohamlétekkel válunk olyan „emberekké”, akik még a csillagok járását is meghatározhatják, akiktől rettegni fog élő és élettelen. Az élet azonban mindig rejteget magában egy szikrányi igazságot. La Fontaine egyik állatmeséje (A teve és az úszó botnyaláb) szerint néhány őr a tengert szemlélve valami tárgyat pillantott meg a távolban. Tüstént elkezdődtek a találgatások. Egyik szerint óriási hajó, másik szerint naszád volt a megpillantott tárgy, aztán lett belőle kis csónak, bálacsomag, majd, amikor egész közel sodorta az ár kiderült, hogy botnyaláb volt az, amit előbb még óriási hajónak véltek. „Vannak a földön jó nehányan – vonta le a következtetést La Fontaine –, kikre illik történetem: távolról valami, közelről semmi sem.” A ruha, a rang és pozíció messze röpíthet a ranglétrán, hatalmas erővel ruházhat fel, értelemmel, erkölccsel azonban nem. Egyre többen vannak, akik a külsőség, hatalom tekintetében valamik, szellemi, erkölcsi értelemben azonban semmik. Addig azonban nincsen baj velünk, amíg lényeglátó készségünk megvan és képesek vagyunk meglátni, hogy ezek a királyok mégiscsak meztelenek. Az volna pedig a hab a tortán, ha hajlandóak lennénk néha magunkat is szemügyre venni, hogy szellemi és lelki értelemben valamik vagyunk-e, vagy pedig semmik?

Sándor Krisztina: Fejkendő

2013. 09. 13.	Fejkendő	Sándor Krisztina
Ott ültünk esténként – fejés után – a padon, néztük a fecskéket, amint elülni készültek a tornác eresze alatt, s közben eszébe jutott egy-két régi történet. Legtöbbjét a tanulság miatt mondta el, a többit csak úgy, emlékidézésre. Arcán mintha kisimultak volna a ráncok, ha szeretteiről – egykori és jelenlegi családjáról beszélt. Szerette számon tartani a rokonságot, s tőlem is elvárta, hogy megjegyezzem: ki kinek a testvére, apja, anyja, sógora, menye, apósa s így tovább. Hogy tudjad, ha mi nem leszünk – mondta. Valahányszor útra keltünk, egymás után sorolta, hogy melyik házban ki lakik. Ez es rokon – apámnak, anyámnak, papódnak unokatestvére, sógora, komája... S előjöttek történetek: kinek kije veszett el a háborúban, kinek hány gyermeke lett, s hol élnek, milyen mesterember élt itt, mivel csúfolták egyiket, hogyan ment férjhez innen egy leány, hol varrtak székelyruhát, hogy tud kaszálni ennek az apja, milyen ház volt itt a mostani helyett... és így tovább. A mezőn, ha leültünk pihenni az árnyékba, rögtön mesélni kezdett. Mutatta a szemközti dombokat, földeket: melyik kié, hol volt a mi  helyünk, melyik a kollektívé, kiktől vették el, melyik helyet, hogy hívják, s honnan ered a neve... Általában elsőnek kelt fel a pihenésből, hogy folytassuk a takarást. Dolgos, szorgalmas asszony volt. A mezei munka elsőrendű volt. Menni kellett: kapálni, szántani, vetni, aratni, takarni – tavasztól késő őszig. Amíg fiatalok voltunk, bírtuk – mondta nem egyszer, s mégis, túl a hetvenen úgy dolgoztak, mintha nem vennének tudomást az évek múlásáról. Takarás közben, ha kellett villázott, szekeret rakott, otthon a csűrben segített elrakni a szénát. A fejés az élet része volt – hajnalban és este, naponta kétszer, reggel pedig vitte a tejet a tejgyárba. Az utolsó években társa is segített, mikor már egyre nehezebben bírta. A frissen fejt habos tej illata a mázas csuporból a fejés utáni szürkülethez tartozott. Serény volt. Ha nyári napokon nem kellett menni a mezőre, otthon főzött, mosott. A takarítást korán átvettem, arra csak sátoros ünnepek előtt maradt némi ideje. Szerettem ezeket a napokat. Általában ilyenkor sütött kenyeret is. Ázott a mosnivaló, sült a kenyér, kora estére – mire a társa hazaért – kész volt a kétfogásos ebéd, s úgy tűnt, ilyenkor még a madarak is jobban csicseregtek a ház körül. A vasárnapok kicsi ünnepek voltak. Mindenik vasárnap. Reggel a szokásos puliszka helyett tejeskávé várt, kenyérrel vagy kaláccsal. A templomba alig értünk el – egyszer a társát készítette elő, segített neki mosakodni, öltözni. Sokszor húzták már a harmadik harangszót, mire kiléptünk a kapun. Évekig ő húzott engem maga mellett. Az utolsó években már nekem kellett lassítani. Templomi ruházatát mindig szerettem. Gondosan válogatta ki azt a fejkendőt, ami épp a ruhájához talált. Legjobban egy vajszínű fejkendőjét szerettem, a világosbarna ruhájával. Mintha megfiatalodott volna benne! Ha volt idő, leszakított egy kis virágot a kertből, s úgy vitte a zsebkendője mellett a kezében. A templomban egymás mellett ültünk, s gyermekként értetlenkedtem, hogy vajon mitől könnyes a szeme egy-egy zsoltár hangjára, vagy amikor a pap az eltávozottakról vagy a kivándoroltakról beszélt. Délután kiültek a padra a szomszéd asszonyokkal és férfiakkal. Jóízűen beszélgettek, nevetgéltek, találgatták, hogy a sétáló fiatalok közül vajon ki kinek a lánya, fia lehet, kire hasonlít. Jókedvűen, derűsen jött be ilyenkor a kapun, a csorda megérkezése előtt, hogy átöltözzön az „esti bajra”. Három gyermekét ritkábban látta, mint szerette volna. Élete utolsó éveiben alig látta őket együtt. Egyik sem maradt a faluban, a hatvanas-hetvenes évek új szocialista világrendje városra sodorta őket – sok-sok falustársukkal együtt. Ahogy öregedett, ezt fájlalta a legjobban: hogy legalább egyik maradt volna otthon. Öt éve pihen az agyagosban – ahogy a faluban mondják. Fejkendői szépen négybe hajtva emlékeztetnek rá a szekrény polcán. A vajszínű különösen.

Makkai-Ilkei Ildikó: Elhull a virág, eliramlik az élet...

2013. 09. 09.	Elhull a virág, eliramlik az élet...	Makkai-Ilkei Ildikó
Igaz, hogy még nincs vége szeptembernek, valahogy mégis egyik napról a másikra őszi hangulat ülte meg a tájat, sárguló falevéllel, érett szilvával, édes illatú körtével, óvodába készülő gyermekeimmel. S ebben az őszi hangulatban a palásttól, szolgálattól búcsúzó lelkésztársunk is e versrészletet idézte tegnap kibúcsúzó istentiszteletén. Elhull a virág, megint ősz van, kisasszony napja is elmúlt, deresedik fejünk, hétről-hétre meg nem állunk, számolgatjuk, hogy már mi is ennyi évesek vagyunk, hogy gyermekeink szemében lassan öregek, hiszen mi is gyermekként öregnek láttunk egy negyvenéves embert. Az már nagyon sok, nyugtáztuk. S most, ahogy iramlik az élet, egyre fiatalabb az öreg. Iramló életünk odalevésében nemrég eszméltem rá arra, hogy talán nincs ember, aki ne fogott volna gyermekként pillangót. Láttam, ahogy az én két kis tündérem is, mérgelődve a pillangó gyorsaságán, de mégis valami igézetben élve csodás szárnyú pillangót kerget. Mi is ugyanezt tettünk, hányszor kergettünk pillangót. S nemrég a világhálón e gondolatomhoz találó történetet olvastam: „Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot. Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot. Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál. Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó.” Ősz van, egyre ritkábban lehet látni színes szárnyú kis pillangót, de bármennyire is iramlanak felnőtt éveim, őrzöm magamban a pillangót kergető gyermeket, s míg az ott van bennem, lehet álmokat kergetni, lehet szeretni, lehet játszani. Vedd hát tenyeredbe emlékeid pillangóját!

Máthé Sándor: Őszi gondolatok

2013. 09. 08.	Őszi gondolatok	Máthé Sándor
Szinte észrevétlenül, az idén is megérkezett az ősz. Lassan színessé válik az erdő, hullnak már a falevelek. Aztán hűvös, egyre hűvösebb reggelekre virradunk és egyre korábban köszönt ránk az est sötétje. Ilyenkor sokakra rátelepszik az elmúlás gondolata. Mit mond erről a Biblia? Isten az Ő végtelen szeretetével felkészíti a benne hívőket életük őszére is, és néhány igazságot tudtunkra ad. Nem kell hát azt mondani, hogy nem tudjuk. Amit egészen bizonyosan tudhatunk:  Először az, hogy életünknek földi szakasza egyszer véget ér. Másodszor az, hogy csak életünknek ez a szakasza ér véget, hiszen testi halálunk után, más formában ugyan, de folytatódik mindenkinek a léte. Harmadszor:  mivel nem tudhatjuk, hogy mikor hull le életünk falevele, most kell erre felkészülni. Nem felelős magatartás az, hogy ne beszéljünk róla, ezzel még ráérünk. Honnan tudjuk, hogy ráérünk? Egyik amerikai lelkész barátom készíttetett magának egy kis táblácskát és azt irodája falára kifüggesztette. Két nagy kérdőjel van azon, semmi más. Aki észreveszi az általában megkérdezi: mit jelent a két kérdőjel? Ő meg alig várja, hogy elmondhassa: Az egyik kérdőjel arra vonatkozik, hogy ha most meghalsz, tudod-e hova kerülsz? A második arra utal, hogy ha megállsz az örökkévalóság kapujában, mire fogsz hivatkozni, hogy beengedjenek? Két olyan kérdés, amitől az embernek nemcsak az léte, hanem az örök élete is függ. Ha erre a két kérdésre valaki határozott, világos választ tud adni, akkor teljesen felszabadulhat arra, hogy élete tavaszán, nyarán, őszén belső, lelki szabadsággal gondolkozzék és éljen. Mert az ilyen embernek a jelenét a jövője határozza meg, az a hit, hogy a jövője be van biztosítva. Övendezhetek mindannak, amit Isten ad. Hálát adhatok az Ő ajándékaiért. Az ilyen emberek sokkal türelmesebben tudják hordozni életük őszén a terheket, a kellemetlenségeket is. És nemcsak az ő szívük van tele reménységgel, hanem másokba is tudnak reménységet önteni.

Farkas Dénes: Kéregető szamarak

2013. 09. 06.	Kéregető szamarak	Farkas Dénes
Nagyon szép szamárménest láttam, ha van ilyen. Hogy szamarakból lehet-e ménest csinálni vagy nem én azt nem tudom. Természetesen nem a hortobágyi lócsordának a paramétereire gondolok, de hogy sok szamarat láttam csapatban, az biztos. Elgondoltam, hogy ha valaki lóra ül, akkor azt mondjuk, hogy lovagol, majd még azt is hallottam, hogy tevegél az aki az egy vagy két púpú tevét választja jármű gyanánt. Azt, hogy ha valaki szamáron közlekedik, egy szóval kimondani nem tudom. Petőfi sem tudta, mert akkor nem írta volna egy egész  mondatban, hogy „megy a juhász a szamáron”... Szóval... A szamár,  a lovak viszonylatában olyasmi, mint a kecske a tehenek világában. Hasznossági mutatóik – valószínű   –  eltérő szinten vannak Nekem (nekünk) soha nem volt szamarunk. Benedek Apó könyvecskéjéből tanultam, hogy „Ne csúfold a szegény szamarat, amiért a lótól messze marad, Lassan de biztosan mendegél, s lám csak bogáncskóróval is megél”. Mondom, hogy ha Elek Apó is a szamár védelmére kelt, Petőfi is megállapította, hogy aki a szamárra ül, annak „földig ér a lába” s arról nem is szóltam, hogy milyen az, akit a pap szamarához hasonlítanak. Tehát kell egy kis jeruzsálemi hozsánna ahhoz, hogy a szamár elnyerje méltó helyét a teremtmények világában. A napokban  a Páring-hegység félmagasában találkoztam egy csorda szamárral. Elképesztő volt a látvány! Tizenvalamennyi darabot számoltam meg, köztük szoptatós kancákat szamárkáikkal, nemüket fitogtató csődöröket, melyek között volt sötét-színű s „szürke” szamár is. Ezek a szamarak kéregettek! Igen, a szó szoros értelmében kéregettek! Elállták az utat, de olyan technikával, melyet azok is megirigyelhetnének, akik  az útzárlatok feltalálói voltak különböző tiltakozások esetén. Szerettem, mert  a nép nem tiltakozott a szamárbarikád ellen, sőt leálltak az autók és kezdtük etetni a szamarakat. Volt, aki kenyeret dugott a szájukba, láttam keksz és más házi-süteménnyel kedveskedő turistákat is. Meg lehetett simogatni  a kicsi csacsitól a csődörig bármelyiket. Ezek a szamarak a havasi fű fogyasztása mellett berendezkedtek a kéregetésre, mintegy változatossá téve a napi menüt. A Transalpina kanyargós útján a szamarak kiszemeltek maguknak egy egyenes részt, ahol lebonyolíthatják  immár reflexből felpergetett táplálékkiegészítő hajlamukat. Én a  szamaraktól megtanultam ezen a napon azt, hogy a szamár is megtudja  nyergelni az embert, s azt is, hogy kanyarokkal terhelt világunkban a célravezetőbb az egyenes, mert ott lehet, hogy ott lapul egy kis táplálékkiegészítő.

Sigmond Júlia: Mindennapi betűinket...

2013. 09. 05.	Mindennapi betűinket...	Sigmond Júlia
Írni. Olvasni. Istenem! Be gyönyörű dolog! Sohasem felejtem el az első napot az iskolában, amikor Gizella néni, a tordai református elemi iskola piros téglaépületének egyik földszinti osztálya ajtajában, mosolyogva fogadta az első osztály új tanulóit. Akkor még palatáblán tanultuk írni a betűket és a számokat. Ma is úgy írom a nagy G betűt, ahogy Gizella nénitől tanultam. Csak mi, élemedett  „szépkorúak” tudjuk igazán, hogy mekkorát változott a világ az elmúlt évszázadban. Hiszen még a meséskönyvekben sem olvastunk számítógépről vagy televízióról. Emlékszem, Édesapám még telepes rádión hallgatta – nagy érdeklődéssel – a híreket. Abban az időben másképpen értékelték a könyvet is. Egy-egy jó könyv kézről kézre járt. Sok lakásban nem a perzsaszőnyegek, a kristályvázák, a festmények vagy az ékszerek, hanem a könyvek voltak a lakás legnagyobb becsben tartott díszei. Szüleim, lefekvés után az ágyban, minden este olvastak. Óriási szerencsémnek tartom, hogy őket látva, mi, gyermekek is megszoktuk a mindennapi olvasást. Elképzelni se tudnám az életem könyv nélkül. Nagyon szeretném megtanítani a gyermekeket, de azokat a felnőtteket is, akik televízió nélkül nem tudják elképzelni az életet, hogy próbáljanak rászokni az olvasásra. Egyszer csak rájönnének arra, hogy nincs ennél nagyobb gyönyörűség. Egy régi Reményik-vers jut eszembe, melyben a költő édesanyja szavait idézi. „Te így imádkozol: A mi mindennapi rózsáinkat Add meg nekünk ma. Add, hogy a kenyér mellett rózsa is legyen, S add Istenem, hogy békében megéljünk Több rózsán és kevesebb kenyeren.” Én meg  „betűimádóként” arra kérem a Fennvalót, hogy a mi mindennapi betűinket adja meg nekünk!

Orbán Erika: Zenepercek

2013. 09. 04.	Zenepercek	Orbán Erika
Ha úsztál már úgy tengerben, tóban, hogy közben lágy eső hullott, tudod, miről beszélek. Ehhez hasonlatos a szép zene is. A képzelet távolából érkeznek a hangcseppek; egyenként mind ismerősek. Személyesen találkoztál velük; számtalanszor hallottad panaszukat, örömüket, pörgő perlekedésüket. Érezted bőrödön simogatásukat, füled beitta táncoló csengésüket. Most talán nem érted azonnal hangulatukat; szokatlan egymásutánban érkeznek; magasabb a mély, lágyabb az éles, és váratlan a lüktetés. Mégis, az ismerősség barátságával köszöntenek. Mert ami szép, az mindig ismerős. És a szép zene, miként a béke, Isten mosolyának tükre. Ezért a hangok méltósággal öltik magukra csipkézett zeneruhájukat. Selyemkönnyedséggel szaladnak egymás után, s mint a pára, láthatatlanul bújnak be a legparányibb réseken... Te pedig azonnal szívedbe fogadod, hiszen annak dobogását hallod. A szép zene egész lényeddel beszél: sejtjeid fülével, szíved ritmusával, határtalan képzeleteddel; őseid álmával, legjobb tudásoddal, isteni arcoddal. A szép zene szomját oltja vágyaidnak, a remény hullámaira ültet, és elhiteti az igazat: otthon lehetsz életedben! A szép zene mindig ünnep. Ezért is elmaradhatatlan kelléke ünnepeinknek. Nem egyetlen kelléke, de lelkünk húrjait minden bizonnyal a leginkább megérintő. Olyan, mint a fény. És milyen különös, hogy minden élőlényt elvarázsol; még a növények is boldogabban nőnek szép zene társaságában. Víz - zene - ünnep - fény. Hasonló létminőségek. Ezért lehet belemerülni a szép zenébe; és ezért van az ünnepnek fénye és himnusza. Ember számára - és magyar ember számára - eképp utánozható a teremtés: hogy szép zenéjével újra meg újra komponálja ünnepeit. Összeteszi a részeket; olyan rendbe illeszti a darabokat, hogy azok szép egységről zenéljenek. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, ugye, fehérbe öltözik ma a ti szívetek (is)?! Csallóköz, Muraköz, Partium, Burgenland szépen zenélnek ma a harangok?! Hangotok, mind ismerős, más felhőből hull, s mégis a magyar szimfóniához. Nyöszörgő tengeredből emelkedj föl, kisember! Halld a magas zenéjét! A jelen polifóniája csitul; a karmesterek változnak. S a bölcs, ezeréves király, ki élni-hallani tanít, mindig születőben. Ugye, várjuk; ugye, szép zenét hallgatunk?! Ha úsztál már úgy tengerben, tóban, hogy közben lágy eső hullott, tudod, miről beszélek. Ilyen a történelem is. Úgy tart meg, amint megtanulsz benne élni. Génjeid is emlékeznek: csatára, győzelemre egyaránt. Komponáld úgy életed, hogy unokáid csak Isten mosolyát hallják; magyar szíved szép zenéjét, az ünnepet!

Szász Ferenc: Búcsú a rövidnadrágtól

2013. 09. 03.	Búcsú a rövidnadrágtól	Szász Ferenc
Ma reggel, amikor a szekrényből előhalásztam a rövidnadrágom, két 500 eurós bankjegyet találtam a zsebében. Sokáig nézegettem őket, bevallom ilyen pénznemet még sohasem láttam közelebbről. Meglepetés, öröm? Ha igazán hihettem volna, hogy valamilyen jó tündér így akarta eljuttatni hozzám a mindennapi füstölnirevalót, még hagyján. Egyáltalán, vannak jó tündérek, mi ez az anticsempészet, bentről kifele? A nagyobbik baj az, hogy nem lehet elhallgatni a dolgot, az embert mindig és mindenütt körülveszik a megfigyelők és az illetékesek. Eléggé kaffkai a helyzet: az ember egy reggel csak arra ébred, hogy... Csak ez hiányzott az üdvösséghez, mintha nem lett volna eddig is elég bajom a titkokkal, elhallgatásokkal, féligazságokkal, a szabadsággal és annak hiányával. Megkésett és mérgezett ajándék ez az ezer pénz, ez a vágyálom, valóságában olyan provokáció, amely kétségbe ejt: egyszerre elfogadhatatlan és visszautasíthatatlan. És most jön csak a feketeleves. Ki hitte volna, hogy ez az európai izé éghetetlen, ollóval is nehéz apró fecnikre szabdalni, a vízöblítés se akar segíteni rajtam, végső kétségbeesésemben már arra gondolok, hogy annak idején a bűnjeleket egyszerűen bekapta és lenyelte az emberfia. Ki hitte volna ma reggel, amikor olyan boldogan nyúltam a rövidnadrág után, hogy éppen most szegem meg a büntetőtörvénykönyv ki tudja hányadik paragrafusát? Mi mindenbe bele nem keveredhetik az emberfia egy ilyen eseménytelennek induló napon, s mindössze három perc alatt.

Székely Kinga Réka: Vallásosságok

2013. 09. 02.	Vallásosságok	Székely Kinga Réka
Éppen akkor bontották el az ünnepély idejére összeácsolt szent sátrat, amikor nagyobbik fiammal a város főterén haladtunk át. Egy szétszedhető színpad tetejére sátrat húztak, ott volt berendezve az oltár. Amikor mi azon a helyen haladtunk át, a sátor már lekerült a színpad tetejéről és a fehérre festett feszület neki volt  támasztva a színpad hátának. Majdnem átestünk rajta haladtunkban, mert az út mentén felállított kereskedőstandokat nézegettük. - Mi ez? - kérdezi a nagy fiam. - Ez egy feszület, válaszoltam én, bizonyos keresztény felekezeteknél a legfontosabb vallásos tárgy, mely templomaik központi helyén van felállítva. - Az az ember Jézus lenne, felfeszítve a keresztre? - kérdezi tovább , kissé hitetlenkedve, a nagyfiam. - Igen. Sok keresztény ember hiszi, hogy Isten feláldozta az ő fiát, Jézust, az emberiség bűneiért, s aki ezt hiszi és vallja, azt Isten megszabadítja a bűntől, életét megmenti a kárhozattól. Tizenegy éves gyermekem nemtetszése kiült az arcára. - Milyen megalázó. Én nem hiszem, hogy Jézus azt szeretné, hogy így lássuk őt. Jézus a mester, nemde? Jézus a tanítványaival jár és tanítja az embereket, kikergeti a templomból a pénzváltókat. Szórja a magokat, mert ő a magvető és mindenkit megtanít a Miatyánkra. Nemde? Nem így tanultuk? Nem így tanítottatok? Mint amikor nehezen jön  a válasz, mint amikor tudom, hogy bármit mondok úgyis ellenem fordítható, hát igen-nel kezdtem a mondatot, majd a bölcsnek és együgyűnek egyaránt mondható igaz is, meg nem is-el folytattam. Igaz az, hogy nálunk nincs feszület a templomban, mert hisszük,  Isten az ő szeretetét minden egyes embernek kimutatja, és azt is hisszük, hogy minden egyes ember felelős saját tetteiért és minden egyes embernek a maga bűne a sajátja, nem átruházható. Igaz az is, hogy mi Jézust erős, boldog és nyugodt lelkű tanítónak ismertük meg, akit nem imádunk, hanem akinek tanításait és élete példáját követjük. De az is igaz, hogy tiszteletben tartjuk más vallását is, és lehetőleg nem használunk sértő kifejezéseket más vallások hitelveit, vallásos tárgyait illetőleg. Nekem sem tetszik Jézus a kereszten, mert a megfeszítés számomra az elvakult és tehetetlen emberekből kifakadó gonoszságot jelképezi. A szerető Isten szerintem nem egy áldozatban intézi el az egész világegyetem ügyét, hanem időről időre prófétákat küld, hogy azok az embereket visszavezessék őhozzá. Isten segítségként küldte nekünk a názáreti Jézust, nem pedig váltságdíjként, hisz a lelkünkért váltságdíjat nem adhatunk, csak a lelkünket adhatjuk át egészen Istennek. Igaz az is, hogy egy egészséges, boldog tizenegy évesnek korai dolog lenne a szenvedés létéről és értelméről beszélni. Maximum azt tudom mondani, hogy fiam, most kapsz egy pofot, hadd fájjon, hogy aztán mikor az igazi fájdalom utolér, ne mondhasd, hogy én nem mondtam meg neked, hogy a szenvedés is az élet része. Az előbbi mondatot csak gondoltam, nem mondtam ki hangosan. Végül csak arra kértem Jézust még szerető gyermekemet, hogy akkor is az erős, kedves, tanító és imádkozó Jézusra gondoljon, amikor valamilyen oknál fogva nagyon szomorú lesz. - Megígérem, talán, volt a válasz.