Pál János: Ruha és valóság

2013. 09. 14.	Ruha és valóság	Pál János
Sokan hevesen ágaskodnak szembe és cáfolni próbálják azt a bölcsességet, miszerint a „Ruha teszi az embert.” Persze, hogy a ruha teszi, na meg a külsőségek, rang és hatalom. Mert, ha jól öltözködünk, ha megfelelő rangot, pozíciót tudunk kicsikarni magunknak a társadalom ranglétráján, máris megnyílnak előttünk a lehetőségek kis-és nagykapui, szolgalelkű emberek hada kerekedik körénk félelemtől, vagy haszontól vezérelve, és rohamlétekkel válunk olyan „emberekké”, akik még a csillagok járását is meghatározhatják, akiktől rettegni fog élő és élettelen. Az élet azonban mindig rejteget magában egy szikrányi igazságot. La Fontaine egyik állatmeséje (A teve és az úszó botnyaláb) szerint néhány őr a tengert szemlélve valami tárgyat pillantott meg a távolban. Tüstént elkezdődtek a találgatások. Egyik szerint óriási hajó, másik szerint naszád volt a megpillantott tárgy, aztán lett belőle kis csónak, bálacsomag, majd, amikor egész közel sodorta az ár kiderült, hogy botnyaláb volt az, amit előbb még óriási hajónak véltek. „Vannak a földön jó nehányan – vonta le a következtetést La Fontaine –, kikre illik történetem: távolról valami, közelről semmi sem.” A ruha, a rang és pozíció messze röpíthet a ranglétrán, hatalmas erővel ruházhat fel, értelemmel, erkölccsel azonban nem. Egyre többen vannak, akik a külsőség, hatalom tekintetében valamik, szellemi, erkölcsi értelemben azonban semmik. Addig azonban nincsen baj velünk, amíg lényeglátó készségünk megvan és képesek vagyunk meglátni, hogy ezek a királyok mégiscsak meztelenek. Az volna pedig a hab a tortán, ha hajlandóak lennénk néha magunkat is szemügyre venni, hogy szellemi és lelki értelemben valamik vagyunk-e, vagy pedig semmik?