Sándor Krisztina: Fejkendő

2013. 09. 13.	Fejkendő	Sándor Krisztina
Ott ültünk esténként – fejés után – a padon, néztük a fecskéket, amint elülni készültek a tornác eresze alatt, s közben eszébe jutott egy-két régi történet. Legtöbbjét a tanulság miatt mondta el, a többit csak úgy, emlékidézésre. Arcán mintha kisimultak volna a ráncok, ha szeretteiről – egykori és jelenlegi családjáról beszélt. Szerette számon tartani a rokonságot, s tőlem is elvárta, hogy megjegyezzem: ki kinek a testvére, apja, anyja, sógora, menye, apósa s így tovább. Hogy tudjad, ha mi nem leszünk – mondta. Valahányszor útra keltünk, egymás után sorolta, hogy melyik házban ki lakik. Ez es rokon – apámnak, anyámnak, papódnak unokatestvére, sógora, komája... S előjöttek történetek: kinek kije veszett el a háborúban, kinek hány gyermeke lett, s hol élnek, milyen mesterember élt itt, mivel csúfolták egyiket, hogyan ment férjhez innen egy leány, hol varrtak székelyruhát, hogy tud kaszálni ennek az apja, milyen ház volt itt a mostani helyett... és így tovább. A mezőn, ha leültünk pihenni az árnyékba, rögtön mesélni kezdett. Mutatta a szemközti dombokat, földeket: melyik kié, hol volt a mi  helyünk, melyik a kollektívé, kiktől vették el, melyik helyet, hogy hívják, s honnan ered a neve... Általában elsőnek kelt fel a pihenésből, hogy folytassuk a takarást. Dolgos, szorgalmas asszony volt. A mezei munka elsőrendű volt. Menni kellett: kapálni, szántani, vetni, aratni, takarni – tavasztól késő őszig. Amíg fiatalok voltunk, bírtuk – mondta nem egyszer, s mégis, túl a hetvenen úgy dolgoztak, mintha nem vennének tudomást az évek múlásáról. Takarás közben, ha kellett villázott, szekeret rakott, otthon a csűrben segített elrakni a szénát. A fejés az élet része volt – hajnalban és este, naponta kétszer, reggel pedig vitte a tejet a tejgyárba. Az utolsó években társa is segített, mikor már egyre nehezebben bírta. A frissen fejt habos tej illata a mázas csuporból a fejés utáni szürkülethez tartozott. Serény volt. Ha nyári napokon nem kellett menni a mezőre, otthon főzött, mosott. A takarítást korán átvettem, arra csak sátoros ünnepek előtt maradt némi ideje. Szerettem ezeket a napokat. Általában ilyenkor sütött kenyeret is. Ázott a mosnivaló, sült a kenyér, kora estére – mire a társa hazaért – kész volt a kétfogásos ebéd, s úgy tűnt, ilyenkor még a madarak is jobban csicseregtek a ház körül. A vasárnapok kicsi ünnepek voltak. Mindenik vasárnap. Reggel a szokásos puliszka helyett tejeskávé várt, kenyérrel vagy kaláccsal. A templomba alig értünk el – egyszer a társát készítette elő, segített neki mosakodni, öltözni. Sokszor húzták már a harmadik harangszót, mire kiléptünk a kapun. Évekig ő húzott engem maga mellett. Az utolsó években már nekem kellett lassítani. Templomi ruházatát mindig szerettem. Gondosan válogatta ki azt a fejkendőt, ami épp a ruhájához talált. Legjobban egy vajszínű fejkendőjét szerettem, a világosbarna ruhájával. Mintha megfiatalodott volna benne! Ha volt idő, leszakított egy kis virágot a kertből, s úgy vitte a zsebkendője mellett a kezében. A templomban egymás mellett ültünk, s gyermekként értetlenkedtem, hogy vajon mitől könnyes a szeme egy-egy zsoltár hangjára, vagy amikor a pap az eltávozottakról vagy a kivándoroltakról beszélt. Délután kiültek a padra a szomszéd asszonyokkal és férfiakkal. Jóízűen beszélgettek, nevetgéltek, találgatták, hogy a sétáló fiatalok közül vajon ki kinek a lánya, fia lehet, kire hasonlít. Jókedvűen, derűsen jött be ilyenkor a kapun, a csorda megérkezése előtt, hogy átöltözzön az „esti bajra”. Három gyermekét ritkábban látta, mint szerette volna. Élete utolsó éveiben alig látta őket együtt. Egyik sem maradt a faluban, a hatvanas-hetvenes évek új szocialista világrendje városra sodorta őket – sok-sok falustársukkal együtt. Ahogy öregedett, ezt fájlalta a legjobban: hogy legalább egyik maradt volna otthon. Öt éve pihen az agyagosban – ahogy a faluban mondják. Fejkendői szépen négybe hajtva emlékeztetnek rá a szekrény polcán. A vajszínű különösen.