Bálint Róbert: Vonatkoztatási pont

2010. 10. 19. Bálint Róbert Vonatkoztatási pont


Környezetünk, a közösség által elfogadott normák, szabályok, ún. tudások adják meg azt a vonatkoztatási pontot, melyhez magunkat viszonyítjuk, és ami talán még lényegesebb: amihez minket viszonyítanak. Ameddig ezekkel azonosulunk, addig tetteink, szavaink, nézőpontunk elfogadást nyernek.

A gond akkor kezdődik, ha ezen közösség által elfogadott tudásokkal szembe megyünk, vagy ezektől eltérően cselekszünk, gondolkodunk. Hatványozottan bonyolódik a dolog, ha ezt nem valamiféle múlandó lázadási viszketegség, hanem annak felismerése okozza, hogy a járt út nem megfelelő, és a normától való eltérés oka egy más, jobb, új lehetőség gyakorlatba ültetése. Ennek ellenkezője is fennállhat, amikor a már meglévő, hagyomány által is alátámasztott tudás helyességének a felismerése a látszólag „üdvösségre vezető”, amúgy áldatlan változ(tat)ások ellenében nyilvánul meg.

Első esetben gondoljunk csak az emberi történelem jobb megoldásokat kínáló nagy alakjaira. Második esetben a haladás jelszavaiba burkolt, fogyasztói identitást szorgalmazó üzenetekkel szembeforduló, szerényebb, de fenntarthatóbb életmódot ajánló felfogásokra.

Nyilván lehetne sorolni a példákat. Számomra azonban az a kérdés, hogy hol van az a határ, amely azt, aki véleményét, tapasztalalatát, újfajta tudását, vagy akár hagyományon alapuló bölcsességét felvállalja az értékfelmutatás vagy fenntartás érdekében, elválasztja attól, aki környezete nyomására, Ady hortobágyi póétájaként inkább eltemeti a nótát?

Mert a közösség nyomása erős. Akár racionális döntésen alapul az elfogadott minta, akár nem. S ugyanilyen erős a megfelelés igénye is. Egy példa az Ószövetségből: amíg Mózes a Sinai hegyen a szövetség törvénye ügyében jár el Istennél, addig Áron, a türelmét és hitét veszített nép nyomására bálványt készít. A nép nem elég bölcs, hogy Isten nagyságát és a velük történt jót, a szabadítás mértékét felismerje. Áron pedig nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon velük. Inkább enged és elkészíti az aranyborjút.

Egyre inkább tudatosul bennünk az, hogy az egyház által felvállalt értékek, normák nem feltétlenül vannak összhangban a társadalmi gyarkolatban tapasztalhatóakkal. Néha egészen erős a konfliktus mértéke. Az alaphelyzet is meglehetősen egyenlőtlen: például a tömegkommunikációs csatornákon előretörő mintákkal szemben aligha vehetjük fel a versenyt hagyományos eszközkészletünkkel. Bizony sokszor látjuk, hogy a nép nem elég bölcs abban, ahogyan magának mintát, normát választ. A tetszetős, a csábítóbb jobban kél.

Vajon mi elég erősek vagyunk-e? Amikor üzenetünket, normáinkat kínáljuk, vajon hogyan tesszük azt? Egyértelmű, hogy vigyáznunk kell, mert az üzenetünk mögött rejlő igazságtartalmat a mi esetünkben hamar leellenőrzik, a benne rejlő „sántítást” megérzik. A szónak és cselekedetnek, formának és tartalomnak összhangban kell lennie, mert mi mindenek előtt erkölcsi alapállásból mutatjuk fel a követendő értékeket és normákat. Ezeknek pedig elsősorban nem formájukban, hanem tartalmukban kell igaz, fenntartható, életre vezető mintát hordozniuk... Mert végül is ehhez fognak minket viszonyítani.