2010. 10. 27. Pál János Még mindig az emmausi úton?!
Olvasom egy felmérés összefoglalóját, miszerint a román társadalom többsége elégedetlen helyzetével. (Ez rendben is van, én is közéjük tartozom!)
Olvasom ugyanitt, hogy ugyancsak a megkérdezettek többsége nosztalgiával kacsingat a múlt felé, és visszasírja az atyáskodó, „bábmester” kommunista rendszert.
A felmérés végkövetkeztetése pedig ez: bár elégedetlen sorsával, életével, jelen helyzetével a romániai ember, ettől függetlenül valakitől, valakiktől vagy valamitől várja sorsa szekérrúdjának irányváltását. Magyarul: tátott szájjal várja a sült galambot.
Szörnyű érzés számomra tehetetlen emberek társaságában lenni, még szörnyűbb, ijesztőbb egy béna, céltalan, visszatekintgető társadalomban élni.
Az Emmausba szomorúan bandukoló tanítványok jutottak eszembe, akik a Jeruzsálemben történteken keseregnek. Majd Kleofás keserű, szemrehányó panasza: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt.” (Lk 24, 21) Világos, a tanítványok is Jézustól várták országuk, helyzetük megváltozását. A későbbi események (pl. pünkösd) azonban bölcsességüket igazolják, a felismerést, hogy a panasz, kesergés sehova sem vezet.
Kérdés. Mindig emmausi, kesergő, panaszkodó, messiásváró tanítványokként „lődörgünk-e”? Vagy lesz annyi bölcsesség, mely ráébreszt, hogy a bénaság, tehetetlenség egy szörnyű állapot, mely az élet értelmétől, ízétől, lüktetésétől foszt meg.
Nicolae Titulescu egykori román külügyminiszter szerint: „A sors a gyengék mentsége és az erősek műve.”
Jó lenne ezt tudni mindannyiunknak: egyénnek, közösségnek, népcsoportnak stb. A kalapács és üllő a kezünkben van! Rajtunk múlik, hogy milyenre kalapáljuk életünket, sorsunkat!
Unalmas mindig ezt hallani: a sors így vagy úgy akarta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése