2010. október 15., péntek

Lakatos Sándor : Por és hamu

2010.10.15. Por és hamu Lakatos Sándor

Az ősz kapcsán érzésekkel teli gondolatok kavarognak bennem is. A természet ciklikussága egyidejűleg hat az emberi testre, a lélekre és a szellemi ihletettségre. Mindezt az unitárius egységtanunk tapasztalati bizonyítékának fogadom el. Nemcsak Isten egy és oszthatatlan, hanem minden alkotása része a nagy Teljességnek. Együtt lüktet a természet minden porcikája. Egyetlen szusszanásra születik újjá a természet, és egyetlen lehelettel búcsúzik a mindenség. Az ősz gazdagsága fiatalabb koromban nem nyűgözött le ennyire. Huszonkilenc évesen megkockáztatom: érzékenységem a felnőttség velejárója. Mostanában az foglalkoztat, hogy talán az életem értelme a végéről nézve nyer majd mélyebb értelmet. Talán majd a földi életem végén lesz tiszta és világos, mennyit értem.

Sepsiszentgyörgyi segédlelkész koromban történt, hogy a városi ravatalozóban temetési szolgálatot végeztem. Amikor a gyászmenet felsorakozott, és a sírok közötti ösvényen szertartásosan, méltóságteljesen meneteltünk az előkészített sírgödör fele, arra lettem figyelmes, hogy odébb, a miénket keresztező másik ösvényen egy autóról néhány munkás egy koporsót emel le. Látva, hogy a gyászmenet érkezik, a koporsót szépen a földre helyezték, fejfedőjüket levették, és tiszteletteljesen várták, hogy elhaladjunk mellettük. Látható volt, hogy igyekeznek nem megzavarni a gyászmenetet. Türelmesen várták a „sorukat”, hogy aztán ők is a folytathassák feladatukat. Miközben elhaladtunk mellettük, és az illedelmes köszönést fogadtam, arra lettem figyelmes, hogy az ösvény szélére félretett koporsón még rajta van az a rikító zöld árcímke, amit az eladó tárgyakra ragasztanak a boltosok. Miután a folyamatban lévő szertartást befejeztük, visszafele jövet odamentem a munkásokhoz, és a felcímkézett koporsó felől kérdezősködtem. Elmondták, hogy abban egy hajléktalan ember holtteste nyugszik, és ők a polgármesteri hivatal megbízásából intézkednek az elhantolás ügyében. A koporsóra a hivatal adott pénzt, az ő feladatuk egyszerűen a temetőhöz való „leszállítás” és a hantolás. A személy kilétéről nem sokat tudtak, de igyekeztek hangsúlyozni, a hantolás végeztével ők közösen elmondtak az elhunytért egy Miatyánkot. „Ezt így szoktuk, tiszteletes” – nyugtattak meg a jóhiszemű munkások. Egy pillanatra visszagondoltam a korábbi szertartásra, ahol özvegy, gyermekek, unokák, rokonok, barátok végeláthatatlan fekete serege állta körül a ravatalt. Ott voltak a végtisztességet megadni, kegyelettel elkísérni halottjukat az utolsó földi útra.

A halálról alkotott felfogásunk meghatározza erkölcsi értékeinket, világnézetünket. Így volt ez minden emberi közösséggel mindenkoron. Meggyőződésem szerint a gyászszertartás nem a halottnak, hanem a hátramaradottaknak szól. Ugyanakkor szeretném hinni, hogy a temetési szertartás természetes körülmények között megmutathatja azt, amit egy emberi élet értékként hagy maga mögött távozásakor. Mivé lesz a teremtés koronája, ha még a végtisztesség is esetlegessé válik? Valóban por és hamu, egy felcímkézett fadobozba zárva?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése