2010. 10. 22. Máthé Sándor Őszi tüzek
„Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég, és tűz martaléka lesz.” Ézs 9, 4
Ilyenkor gyúlnak meg az emlékezés lángjai. Pár nap múlva emberek milliói indulnak, hogy szeretteik sírhantján meggyújtsanak egy-egy kis tüzet, egy-egy kis lángot. Lélekmelengető tüzek ezek. Lélekemelő pillanatok.
Miközben így „játszadozunk” a tűzzel, azt is tudjuk, hogy amióta Prométheusz lelopta nekünk a lángot, azóta barátunkká és ellenségünkké lett a tűz: áldás és átok. De a büntetés eszköze is, ahogy a próféta megjósolja.
Tüzeket gyújtunk, de nem azért, hogy megégessünk valakit. Az emlékezés lángjai lobognak most. Ezek a lángok jelképekké válnak az emlékezésben. Ezekben is ugyanazt látjuk: áldás és átok: a szabadság oltárán meghozott áldozat, mártíromság és az azzal járó szenvedés. Azzal a reménnyel emlékezzünk, hogy „holnap tán könnyebb lesz a mártírság.”
Tudjuk, hogy ma nincs szükség az ilyen áldozatra, elég a hűség, a tisztességes helytállás, a szeretettel végzett munka.
Életet és hitet üzennek a halottak, a vértanúk, a mártírok, az áldozatok: a tiszta lelkiismeret hitét, az emberi méltóságba vetett hitet, a szebb és szabadabb holnap hitét.
Az őszi emlékezésekben ez vigasztaljon s adjon erőt. Így éljenek bennünk „szent gondolatként.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése