2010. 10. 25. Szabó Előd Csillagos ég
Egy ember lép ki sátrának ajtaján az éjszakába. Valahova siet, mindegy hova, de útja sürgős, agyában gondolatok, kérdések, kétségek zakatolnak szüntelen, mint a gyors hegyi patak.
Egyszercsak megáll és fölnéz: nem sátra tetejére, hanem magasabbra; nem a fák lombkoronájára, annál is magasabbra; nem az éjben szálló madarakra, hanem még annál is magasabbra: az égre. S felszakad ajkáról, lelkéből a szó: ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél … Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön…
S a gondjai által űzött emberből zsoltáros lesz, a zaklatott sietségből áhítatos pihenő, a zakatoló és zavaros gondolatokból Istenre ráeszmélő imádság, s már nem a sötét éjszaka ijeszt és akadályoz, hanem a csillagok fénye biztat és mutat utat.
Nézz föl az égre!
Légy te is zsoltáros! Állj meg egy pihenőre! Eszmélj, találj rá Istenre! S ne zakatolását utánozd a hegyi pataknak, hanem azt az áldott képességét, hogy a ráhulló fényt mindig visszatükrözi, megsokszorozza!
Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a Te neved az egész földön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése