2010. október 21., csütörtök

Lakatos Csilla: A nyugtalanító egyszerűség

2010. 10. 21. Lakatos Csilla A nyugtalanító egyszerűség


Mark Twain mondja: „A legtöbb embert a Szentírásnak azon részei nyugtalanítják, amelyeket nem értenek; de ami engem illet, újra és újra azon kapom magam, hogy azok a részek nyugtalanítanak a legjobban, amelyeket értek.”

Velem is előfordul, hogy a Biblia nehezen érthető részeivel bíbelődöm, s azt próbálom tolmácsolni, ami feltevésem szerint mások számára is csak nehezen megközelíthető. Csakhogy miközben ezt teszem, mintha a nehezebb részek mentesítenének, s szem elől tévesztem az érthető részek megélésének kötelezettségét, életviteli beváltását. Ma már meg vagyok győződve arról, hogy ami életünk egy adott szakaszában nem világos, arra ott és akkor nincs is szükségünk. Mihelyt szükségünk lesz rá, az értelme is megvilágosodik, s már nem szorul magyarázatra.

Akárcsak az Élet, a Szentírás legtöbb része is félreérthetetlenül érthető. Ezek a részek attól válhatnak nyugtalanítóvá, hogy bár világosak, mégis beváltatlanok maradnak.

Ilyen az a két vers, amelynek egyszerű gazdagságára a minap csodálkoztam rá: Jó a só, de ha elveszíti ízét, hogyan tudják azt visszaadni? Sem a földnek, se trágyának nem alkalmas: tehát kidobják. (Lukács 14, 34-35)

Jézus arra a jól ismert igazságra építi mondandóját, hogy a só nélkülözhetetlen az ember életében. De átvitt értelemben a bölcsesség, az értelem és a kiegyensúlyozottság jelképeként használja. Az ilyen adottságok, minőségek és erények nélkül az ember olyanná lesz, mint az ízetlen só. Arra pedig, mint tudjuk, nincs szükség. Ez a jól ismert értelmezés már-már közhelyszerű, s emiatt oly sokszor továbbsiklottam már e két versen.

De van itt még valami: az, hogy a só ízét veszíti, lehetetlen elképzelés. Olyan elképzelésről van szó, amely sohasem következik be. Ennek megfelelően arra is gondolnom kell, hogy az emberben lévő bölcsesség, értelem és kiegyensúlyozottság átmenetileg háttérbe szorulhat, megbillenhet ugyan, de az soha el nem veszhet. Mert azt nem ő szerezte, hanem ajándékba kapta, csakúgy, ahogyan a mindenkori só az ízét.

Amint ezt megértem, különös felelősséget érzek. Arra gondolok, ízességem érvényre juttatása nem a külső körülményektől függ, hanem attól, mennyire tudok rendeltetésszerűen élni. S ez bizony nyugtalanító felismerés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése