10. 10. 16. Tófalvi Tamás Internacionalitás, avagy gondolatfoszlányok egymás mellé téve
A ma embere előtt megnyílik a világ. Lehullt a vasfüggöny, lassan behozzuk a technikai lemaradást, a határőr bódékat felváltják a virágos sziklakertek, és idegen nyelveket tanulunk, hogy az egyesült Európa egyesült tagjaiként egy(l)esült ország nemzetközi polgáraivá válhassunk…
Így történhetett meg, hogy az elmúlt két évtizedben Erdélyből a kontinens „Hálivúdja” válhatott. Buzgóságunk, rajongásunk betlehemi csillaga szinte nap mint nap felragyog az értelem színtiszta egén, és a világ hülyeségeibe két kézzel kapaszkodva égető billoggal pecsételjük meg „nyugatias” gyermekeink életét. Ennek köszönhető, hogy találkozhattam az utolsó utáni mohikánnal, Kalányos Winettouval, aki családfáját sajnos nem tudja más kontinensre visszavezetni, és a csatabárdot is rég elásta, beletörődve a világ által nyakába akasztott nincstelenségbe…
De nem ő az egyetlen „híresség”, aki közöttünk, egyszerű földi halandók között jár-kel. Karnyújtásnyira élnek a nagy csillagok: a labdával sosem játszó Ronáldó és Robertó Kárlosz, a fájdalmas könnyeiről híres Izaura, a megcsalt, lelkileg tönkrement, de ezáltal végtelen szimpátiát kiváltó Celeste és Tarzán, akiről messziről lerí, hogy nehezen alkalmazkodik a betonváros törvényeihez, de szívében az ősi dzsungeltörvénnyel mindig megtalálja a módját a túlélésnek.
E talpalatnyi édenben bizony sok nagy név lelt hazára, s ha nem volt még elég a nyugatról fülünkbe duruzsolt kultúra, akkor önnön kézzel, készakarva feszítjük meg a magyarok golgotáján az Istvánokat, Zoltánokat, Dorottyákat, hadd gondolkozzon az anyakönyvvezető, hogy hogyan is kell leírni azt, hogy Dzsenifer avagy Dzsonátán…
Nomen est omen – mondja a latin közmondás, s miközben szavain rágódom, eszembe jut Alehándró, a mindig koszos, mezítlábas utcagyerek, akit reflektorok helyett az éjszakai utcai fények világítanak meg, s szolgálók helyett önmagát szolgálja ki, amikor valami érdekeset talál valamelyik szemetesben.
Jó itt élni, s érezni, ahogy európai szél fúj… Jó itt élni, s megosztani az utcát „nagy nevű” emberekkel… Jó itt élni, s látni, hogy mindenki mindent megtesz a nyugathoz való felzárkózásért…
És, hogy miért is vagyok cinikus? Talán csak azért, mert irigylem, hogy nekem csupán egy egyszerű Tamás név jutott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése