2012. 04. 05. Karaktertorna Farkas Dénes
Ha Gagy és a Fehérnyikó völgyének egy szeletét úgy képzeljük el, mint egy háromszög befogóit, akkor Szentábrahám és Siménfalva között egy képzeletbeli átfogóban van Nagykede, Kiskede és Székelyszentmiklós. Ez utóbbi három kicsi település valamikor jobb időket látott. Pezsgő paraszti életből az idők változása a pusztulás jeleit telepítette e vidékre. Ha arra járok, mindig nagypénteki hangulat telepedik reám. Úgy tűnik, mintha mindig temetésre mennék.
Ez az átfogó a dombocskák és völgyecskék hullámzásának tekinthető, ahol a dombokon árvalányhaj terem, s a völgyekben a már említett pici falvak halálhörgése teszi rettegetté a szemlélőt.
A múlt század közepén a föld patás hangulata egybecsengett a kovácsműhelyek kalapácsainak cikkanásával, ahol az élni akarás volt a jellemző. Kalákás hangulatban várta mindenki a húsvétot. Ha korán jött a tavasz, akkor az udvar és az utca megseprése, a ház elejének és benti részeinek tisztába tétele volt a nagyhét kiemelt feladata.
Öregeim Nagypénteken – de csak ekkor – böjtöltek s templomba mentek. A pap legtöbbször arról prédikált, hogy „nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy...”, mintegy lazítva a szigorú böjtölés kötelezettségét. (Hiába magyaráznám, mert ilyen a mi unitárius világunk, s ez nekünk így van jól.)
Gyermekként mindig nagyon vártuk a Nagypénteket, mert ekkor érkezett Kiskedéből Dukó Sándorné, akit szüleim Matildnak szólítottak. Matild néni egy tetemes alakú, de nagyon tiszta cigányasszony volt, akinek volt egy hosszú nyelű rostája, amelynek a feneke olyan drótból volt, hogy a kukoricaszemek ne essenek át a szűrőn. Nagyapámat hátraküldte a csűr mögé a szalmakazalhoz, ahonnan hozott egy jó „összmarék” szalmát, melyet az udvar közepén meggyújtottak, és Matild néni a lángok felett a rostájában rázogatta a pattogatni való kukoricaszemeket. Valamivel lefedte a rostája száját, majd egy nagy „vájlingba” üresítette ki a kakast, mert mi így neveztük a kitárulkozott szemeket. A selejtes szemek nem lettek kakasok, és azoknak azt mondtuk, hogy ezek a tyúkok. A kövér cigányasszony engem megtanított arra, hogy mondjam azt, hogy én a tyúkokat szeretem, s különben is jók a fogaim. Már akkor létezett menedzsment és marketing, csak Matild néni ezt ösztönösen művelte.
Egész nap nagypénteken ezt ettük, és aszalványból főzött kompótszerűséggel „nyomtatuk” el a sok kakast. Az aszalvány szilvából, almából, vackorból készült, melyet nagyanyám gyolcstarisznyában tárolt, és alkalmasint csemege gyanánt készített ilyen „paraszt”, de finom kompótot.
A hajdani Nagypéntekek eme hangulata azért is eleven emlékem, mert a szalmával való kakaspattogatás szemetének az eltakarítási kötelezettségével mindig engem tüntetett ki jó apám. Nekem akkoriban a Nagypéntek maradandóbb élményét Matild néni testesítette meg éveken át.
A nagyhéten az emlékek mezején bolyongtam, s közben vettem – nosztalgiából – pattogatni való kukoricacsomagot, melyen azt írja,hogy „chio micro popcorn sare”. Kipróbáltam, s jól működik. Míg pattogott a kakas a mikróban, Matild nénire és a rostájára gondoltam. Azt már fel sem emlegetem, hogy nem kell eltakarítsam a szalmaláng szemetét.
„Omnia fluunt, omnia mutantur.”
Lehet, hogy az idén egy kicsit böjtölök. Jó lesz ez karaktertornának is. Azt hiszem, hogy a Nazarénus is megérdemel egy kis karaktertornát az Emberektől!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése