Pál János: Boldogságról

2012. 06. 30.     Boldogságról     Pál János    

Nemrég botlottam bele ebbe – az egyik jól ismert hitelintézet – magabiztosan csengő hirdetésébe: „A boldogság nem kopogtat be csak úgy, meg kell tervezni.”

Visszahőköltem egy pillanatra, merthogy ezt én nem így tudtam eddig. Vagyis azt, hogy a boldogságot tervezni is kell. Eszerint például nem örvendezhetek egy hirtelen találkozásnak, mert egyszerűen nem terveztem meg azt előre. Aztán nem lehetek boldog azért sem, mert ugyebár az – a bank üzenete szerint legalábbis – pénznek függvénye. De alkalmatlan vagyok a boldogságra egyedül azért is, mert a „boldogság-terv” pénzügyi szakértő tanácsa nélkül kivitelezhetetlen.

Meginogtam egy szempillantásnyi időre… Talán téves úton jártam eddig, talán mégiscsak jó volna, ha én is terveznék és eljárnék alkalomról-alkalomra valamelyik „boldogságszakértőhöz”, ha elidőznék valamelyik „boldogsággyárban”?!

Kételyeim azonban, amilyen gyorsan jöttek, olyan hamar el is múltak.  Nem tudtam, hogy a boldogságot meg kell tervezni, de nem is érdekel ostobaságom, mert inkább hiszem azt, hogy nem tervezni és keresni kell a boldogságot, hanem csak egyszerűen belebotlani. Bízom abban, hogy van belőle elég, csak éppen a tervezés nem enged egyeseket rohanni, hanem a földhöz köti, ebben az agyontervezett világban.

Máthé Sándor: A törvényt be kell tölteni

2012. 06. 29.     A törvényt be kell tölteni     Máthé Sándor    

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné

tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását.

Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné

tegyem, hanem, hogy betöltsem azokat.” Mt 5,17



Jézus életszemlélete egy egészen új világot tár elénk. Ez egy olyan világ, amelyben Isten az Atya, akinek mi mindannyian gyermekei vagyunk, s így egymásnak testvérei. Ezt a viszonyt a szeretet kettős parancsa, törvénye határozza meg. Jézus nem akarta felforgatni a régi rendet, sőt igyekezett azt tiszteletben tartani és törvényeit nem érvénytelenné tenni, hanem betölteni.

Később rá kellett ébredjen, hogy nehéz, sok esetben lehetetlen a régit és újat egymással megbékíteni, s ettől a perctől kezdve azt hirdette, hogy az új világ részese csak az lehet, aki teljesen megtagadja régi énjét, és új emberként keresi üdvösségét, az Isten országát.

Mindig is gondot jelentett a törvények betöltése, a törvények érvényesítése. Minden közösség számára az egyik legnagyobb kihívás az új törvények megalkotása, valamint ezeknek alkalmazása. Sajnos a legtöbb esetben ez nem működik úgy, ahogy azt a törvény alkotói elképzelték, ahogy szerették volna.

Hogy önmagunkról is beszéljek, sajnos egyházunkra is jellemző, valahogy ránk is átragadt ez a fajta magatartás, ami törvényekhez való viszonyulást illeti. Van ugyan, sok munkával és viszonylag jól megalkotott Alaptörvényünk, vannak szabályzataink, de bizony nem minden esetben alkalmazzuk, nem minden esetben tartjuk be azoknak előírásait. Akkor hogy akarunk mi közösséget erősíteni, építeni, nem is beszélve arról, hogy Isten törvényeivel is hadilábon állunk. Isten törvényeit sem tiszteljük, nem töltjük be, nem alkalmazzuk a mindennapi életben?! Én attól tartok, hogy ha így folytatódik a “törvénytelenségek” sorozata közösségi életünkben, akkor az új Alaptörvénnyel és szabályzatokkal is ugyanazok maradnak gondjaink, bajaink, nyomorúságunk.

Könnyű másokat hibáztatni, de hadd tegyük a szívünkre kezünket és legyen bátorságunk elmondani azt, hogy bizony nem sokat tettünk azért, hogy a törvények, a saját magunk alkotta szabályok betöltésével vállaljuk a magunk részét a tennivalókból.

Jézus szavaival mondom: a törvényt be kell tölteni! A törvény mindenki számára legyen törvény! Csak így lesz rend, így teremthetjük meg a gyarapodás feltételeit.

Rácz Norbert: Határok

2012. 06. 28.     Határok     Rácz Norbert    

Ki tudja, hogy mikor, és ki tudja, hogy miért – talán a birtoklás vágya, talán az önvédelem, talán a puszta rosszindulat miatt –, valamikor az ember vonalakat kezdett húzni a földön, és azt kezdte mondani, hogy ami a vonalon belül van az övé, és ahhoz senki sem nyúlhat semmilyen körülmények között, mert ha hozzányúl, akkor eltöri a csontját, betöri a fejét, kioltja az életét.

És elnevezte ezeket a vonalakat határoknak, és azt képzelte, hogy ezek majd megvédik attól, hogy kívülről bármi is betörhessen. Később aztán e határokat megszilárdította, s mivel az ember nagyon hisz a múlt önmagában eredő tekintélyében, azt képzelte róluk, hogy csak mert régiek, szentek és sérthetetlenek.

Újabb idő után rádöbbent az ember, hogy nem elég a földön vonalakat húzni, mert ezeken keresztül még nagyon könnyen behatolhat minden, ami kint rekedt, és ami gyűjtőnéven ellenség. Éppen ezért a határokat az elmében kezdte meghúzni, bekerült a tudatba a mi és a ti, és kiderült, hogy ilyenformán a kint levő ellenségnek nagyon nehéz betörni. És elnevezte mindezt normálisnak, védőfalként pedig ideológiát emelt köré, hogy lássa el a vámos és a cenzor szerepét. Így aztán lettek fehérek és feketék, férfiak és nők, fiatalok és öregek, kapitalisták és kommunisták, zsidók és nácik, románok és magyarok.

És azt képzelte, hogy ez jó, bár kezdte látni józanabb pillanataiban, hogy mennyire esetlegesek, esendők, csalfák, buták, kizáróak, leegyszerűsítőek ezek a határok, de nem volt mit tennie, hiszen – amint írtam –, az ember nagyon fontosnak tartja a múltat, a megszokottat.

Én ma büszke és boldog vagyok, mert úgy gondolom, hogy a mai napon az emberi józanság győz egy kicsit a rosszindulat, a hatalomvágy, a birtoklási ösztön, a gonoszság fölött. Büszke és boldog vagyok, hogy azt a határt, amit évtizedekkel ezelőtt – ideológiai alapon – állítottak, azt lebontjuk, s az egységre törekszünk.

Büszke vagyok arra, hogy a mai napon az egyházam megint egy lesz, és bebizonyítja – remélem egyszer és mindenkorra –, hogy csak egy kicsi józanság kell, és a határok rögtön visszakerülnek természetes helyükre, s nincs már Trianon, nincs már felemás helyzet, nincs már rosszindulat, s buta, szélsőséges ideológia, sem hatalomvágy, sem birtoklási ösztön, sem gonoszság, csak közösség van.

És ettől számomra az Erdélyi és a Magyarországi Unitárius Egyházak újraegyesítő zsinata egy szent és igaz alkalommá válik, aminek megpecsételésére boldogan mondom Istennek a köszönetet.

Pap Mária: Sortes biblicae

2012. 06. 26.     Sortes biblicae     Pap Mária    

Néhány napja egyik lelkésztársam a bibliaolvasásról és véletlenszerűen kiválasztott versekről írt és gondolatmenete eszembe juttatott egy régi gyakorlatot.

Az ókoriaknál már gyakorlatban volt, hogy Vergilius vagy Homérosz munkáit felütve, választ keressenek az őket foglalkoztató kérdésekre. A korai keresztények is így kerestek sokszor a Bibliában megoldást gondjaikra. Állítólag Szent Ágoston megtérésében is döntő szerepet játszott, hogy amikor felütötte a Bibliát, a Róm 13,13-14-hez nyílt ki.

„Mint nappal, ékesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és írigységben.Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.”

Az is igaz, hogy megtérése után határozottan ellenezte a szent könyv ilyenfajta használatát, de az egyházi gyakorlat még a középkorban is alkalmazta és nem is akármilyenkor, hanem püspökök beiktatásánál. Ez persze azzal a veszéllyel járt, hogy olyan bibliai részhez nyílhatott ki a könyv, mely nem sok jót jósolt a beiktatandó egyházi méltóságnak. Egyikük beiktatásánál éppen a Mt 22,13-ra esett a választás:

„Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”

Azóta is gondolkodom, hogyan tudták kimagyarázni ezt a bibliai részt egy ünnepi és magasztos alkalommal, bár a történelem tanúsága szerint ama püspök valóban elhagyatva és megalázva halt meg. Hogy ez igazolná a „sortes biblicae” erejét? Vagy csak utólagos visszavetítés?

Az egyház mindig is ellenezte az ilyen gyakorlatot, jogosan. A Biblia nem azért van, hogy jövendőnket keressük vagy magyarázzuk versei által. A Biblia vigasztalásunkra, erősítésünkre, megtartásunkra szolgál a jelenben, hogy a jövendőnket alakítani tudjuk. Történeteiben és szereplőiben önmagunkra ismerhetünk, még ha sokszor ez a felismerés keserűséggel is jár. Hogy egy-egy bibliai vers, részlet vagy tanítás közelebb áll lelkünkhöz, az életünk adott helyzetével magyarázható. A lényeg az, hogy a Bibliában, a világban és egymásban is csak azt látjuk meg, amit magukban hordozunk. A „sortes biblicae” a lelkünkben van.

Mikó Ferenc: Vakáció

2012. 06. 25.     Vakáció     Mikó Ferenc    

A társadalomban vannak emberek, akiknek életét meghatározza az iskolai év, és vannak, akik ettől teljesen függetlenül élnek.

Az iskolások, óvódások, egyetemisták, tanárok, tanítók, betanítók és nem utolsó sorban a szülők, és kisegítő személyzet is egy érdekes ritmusban éli életét. Szeptember-június időszak és az azon kívül levő szabadság. El sem tudom képzelni azoknak az életét, akik nem ez az időbeosztás szerint élnek, pedig ők is jó sokan vannak.

Amióta tudom az eszem, mindig szerettem és vártam a vakációt. Lehet, hogy voltak kisiskolás éveim, amikor visszavágytam az iskolapadba, de összességébe véve a június közepe mindig felmentésként jött.

A vakáció kifejezésre mindig a diákok szünidejére gondolunk, külső szemmel úgy tűnhet, hogy számukra jött el a szabadság.  De őszintén be kell vallanom, hogy amióta tanítok, sokkal jobban várom a tanítási év végét.

Teológiai éveim alatt nagyon tartózkodtam a tanárságtól, és igyekeztem mindent megtenni, hogy ne ebbe az irányba haladjon életem. De a helyzet mégis úgy alakult, hogy kezdetben kevesebb, most már kimondottan sok órám van egy-egy héten. Nehezen indult a tanítás, sokat vesződtem. De beletanul az ember. Vannak sikerek, ha a kicsik ragaszkodnak, és a nagyobbak érdeklődnek.

Mégis, több év próbálkozás után is azt kell mondanom, hogy jobb volt diákként tanulni, a tudományt magamba szívni, mint alapvetően azzal foglalatoskodni, hogy tudásomat hogyan adjam át, a diákokat hogyan vezessem jó útra, és miképpen fegyelmezzek. Nem könnyű feladat, sok fejtörést okoz.

Éppen ezért várom mindig a vakációt, és mondom tanár szemmel is, hogy: „Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,/ Most gyertek szabad mellű örömök /S pusztuljatok bilincses iskolák.”

Székely Kinga Réka: Az önkínzó

2012. 06. 24.     Az önkínzó     Székely Kinga Réka    

Ki nem állhatom azokat, akik folyamatosan az áldozat szerepében tetszelegnek. Persze tudom, hogy ez egyfajta betegség, a gyermekkori tapasztalat-skála átcsúszott a sötét oldalra, lelki, testi hiányoktól üvölt az ego, vagyis oka van ennek a viselkedésnek, nem a divat diktálja.

Ijesztő érzés felismerni, hogy valami ehhez hasonló lelki elferdüléstől szenvedek én is. Kezdem magam is ki nem állhatni, mert megrögzötten akarom tudni, hogy az emberek mire használják a szavakat.

Számomra nyilvánvaló igazság, hogy a szavak a legrövidebb úton juttatják el az információt: az érzést, a véleményt, a tudást a másik emberhez. Azért van létjogosultságuk, mert segítenek az embereknek békésen együtt élni, avagy a békétlenségben is felderíteni az igazságot.

Tudom, tudom, tudom, ezerszer is tudom, hogy voltak, vannak, lesznek csalárd, aljas, hazug, uszító, megbélyegző, hamis szavak, melyek fájdalommal hasítanak életünkbe, mint a tüske, amelybe belelépünk, mint a szálka, mi mélyen tenyerünkbe fúródik. És mégis, akarom tudni, hallani, látni, hogy mire használjuk a szavakat, és amikor tudom, hallom, látom, hogy félrevezető, hazug, hamis, talmi, hihetetlenül kérdem: hát ezt is lehet?

Ki nem állhatom magam, hisz sokszor csalódok. Mint hajdanán a viszonzatlan szerelem temetőkertjében, ahol naponta számtalanszor elhantoltam magam, most is úgy esek be síromba sokszor azzal a naiv fohásszal, hogy: de én azt hittem.

Fáj, de jól esik, kínoznom magam.

Megéri az a pillanat, az a nap, az az élet, amikor rábukkanok olyanokra, akik a szavakat fénysugárként használják.

ifj. Szombatfalvi József: Hová visz a Nagy Göncöl?

2012. 06. 23.     Hová visz a Nagy Göncöl?     ifj. Szombatfalvi József    

Az ember számára a csillagos ég mindig jó alapot képezett a tájékozódáshoz.

Ha tudta, hogy az ég mit mutat, mindig célba ért.

Bámulom a csillagos eget, a Nagy Göncölt figyelem, ahogy már egy jó ideje itt időz fölöttem.


Modern korunkban sok a céltalan utazó, a csillagos ég lassan változó.

Felettünk a Nagy Göncöl s a Tejút fehérje.

Utazunk, néha túl gyorsan és túl sokat, s ha utunk céltalan, mi vezet azon?

- Hát a GPS! - jön újkori válaszunk.

Szeretem a technika eszközeit használni, néha túlzottan is, de amikor a Nagy Göncölbe kapaszkodom, más az érzés, kint a kertben hallgatva az est neszezését, nézve az ég végtelenjét.

Olyan szeretem érzés!

Hihetetlen, hogy sokan nem is látják a csillagokat, s tán ezért nem is keresik.


Édesapám mesélte, hogy magyarországi barátokkal egy erdélyi utazás alkalmával egy nagyvárosban a kivezető utat keresve megállt az autóval és megállapította, hogy nem jó irányba tartanak.

A vendégek kérdésére, hogy miért, azt válaszolta, azért, mert a Nagy Göncöl az előbb előttük volt, most a hátuk mögé került. Válasza csodálkozást váltott ki.

Ő sose használt GPS-t, de figyelte a Nagy Göncölt.

Jó volt ezt látni és megtanulni tőle!


A fiam lassan cseperedik, s tán megkérdezi:

- Édesapám! Hová visz a Nagy Göncöl?


Jó lesz ezt válaszolni:

- Ahová szeretnéd, fiam!

Szász Ferenc: Nyári töprengés a kegyelemről

2012. 06. 22.     Nyári töprengés a kegyelemről     Szász Ferenc    

agonizáló

méhecske áldozata

s gyilkosa egyben


azon töprengek

melyikünk érdemelne

inkább kegyelmet


hisz egyikünknek

tán mégsincs köze bűnhöz

halál mérgéhez


(mint anyatejre

dús kebelből a gyermek

szent oltárképen


csupán az Isten

édes mézére vágytam

ártatlan szívvel


de vélem ő is

királynőjére gondolt

harcos dühében)


a fullánk bennem

övé a zsongó kaptár

bizonyossága


hol hazavárja

szárnyas angyalok serge

méz s viaszsírja


míg én a tömjén

füstjébe burkolózva

foszlok a légbe


és bár túlélem

keserű imák s ízek

szívemben s számban


(2012)

Major László: Megsejtett teljesség

2012. 06. 21.     Megsejtett teljesség     Major László    

Minden kezdet nehéz. Mindenki által ismert mondás. Gondoltunk-e bele, hogy mennyi vívódás, mennyi gyötrelem, gondos odafigyelés, aggódás előzte meg a világ teremtését? Milyen nagyvonalúság, milyen kifinomult ízlés, ötletesség, leleményesség szorult az isteni Lélekbe. Milyen nagy Lélek, de mindazt, amit látunk, tapasztalunk, akár egy könnyelmű döntésnek lehet az eredménye.

Mekkora lehet az a nagybetűs Lélek, amely a maga egészéből kiszakít egy darabot, hogy abból a kiszakított, velünk megosztott tökéletességből egy ilyen, általunk, emberek által benépesített és tele álmodott valóság váljék. Milyen büszke, milyen szomorú lehet az Isten, amikor emberi tulajdonságokkal próbáljuk felruházni az Ő lényét, lényegét. Milyen büszke, milyen szomorú lehet az Isten, amikor Lelkét, erejét próbáljuk megismerni. Megismerni, és közel kerülni hozzá. Milyen büszke, milyen szomorú lehet, amikor megérezzük, megértjük az Ő akaratát.

Megérezzük, avagy megfagyunk a várakozásban. Megfagyunk, megdermedünk arra gondolva, hogy Isten elhagyott minket. Elhagyott volna, vagy csak mi nem vesszük észre jelenlétét? Talán büszke vagy szomorú ilyenkor a mi Urunk?  Puszta, kopár, vagy színekben pompázó világot kaptunk élettérül? Milyennek szeretnénk látni? Milyennek szeretné az Isten, hogy lássuk? Milyennek szeretnénk Istent látni?

Nagy László: Levél

2012. 06. 20.     Levél     Nagy László    

Vass Andris sokszor elmondta, hogy Bódi Pista a katonaságból nyirfakéregre írt levelet küldött haza s meg is kapták a szülei. Hittem is, meg nem is, de nagyon meggyőzően mondta.

Nem rég egy idősebb férfi sírva vett elő pénztárcájából egy kis, téglalap alakú nyírfakérget, amelyre édesapja írt családjának a lövészárokból. Igen, tintaceruzával van írva, mint egykor a tábori levél. Búcsúzott tőlük. De Isten hazasegítette. Hazahozta az üzenetet a második világháború testet és lelket megpróbáló kegyetlen világából.

Levelező lapot rég nem láttam, azt sem tudom van-e. Maholnap már a képeslap is múlttá válik. A távíró és a sürgöny sem használatos. Mi maradt hát akkor, amin a kézírás hitelesen vall, ami szívet és lelket simogat, amikor látom a jól ismert személy keze írását?

Néha előveszem a régi leveleket és nosztalgiázom. Minden levélnek története van és lelke. Jól esik olvasni szüleim aggódó, szerető, bátorító, simogató sorait, a katonaságból írt szomorú beszámolóimat, a barátok és barátnők lelkizését.

Igen, tudom, hallom a választ. Itt a számítógép, habár lelketlen, de gyors. Egy pár másodperc alatt célba juttathatom üzenetem. Azzal írok én is most, és azzal írom alá. Megmarad-e ez és azt jelenti-e, mint a reszkető, vagy határozott kézzel írt levél?

Buzogány-Csoma Csilla: Ne legyen több halasztás

2012. 06. 19.     Ne legyen több halasztás     Buzogány-Csoma Csilla    

Az elmúlt napokban gyakran gondoltam rég nem látott barátokra, ismerősökre, rokonokra és minden nap elmondtam magamnak, hogy majd meglátogatom, majd felhívom, majd írok, majd… majd…

Miközben írok, Koncz Zsuzsa dalának sorai jutnak eszembe: „Rohan az idő, elmúlik az ősz, Évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, Mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább. … Vissza nem jő ez az idő, és nem pótolhatod sohase már.”

Biztos jobb lenne, ha a „majd”, „majd legközelebb”, „egy napon” szavak helyett azt mondanánk, hogy „most nézem meg”, „most teszem meg”, „most hallgatom meg”, mert minden perc, amit megélünk, különleges.

Megálljt parancsolok magamnak is! Nem akarom elszalasztani a pillanatot, amikor jó barátaim öröme az én örömöm is lehet. Nem akarom elszalasztani a levélírás varázsát, a várakozás izgalmát, az együttlét meghitt perceit, az önfeledt játékot, gyermekeim mosolyát, az esti sétát, a kézfogást, a vidámságot, az összefogást, a cselekvő szeretet erejét, művészetét.

Megtehetem, de akkor holnap, holnapután és azután… visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek ezek a pillanatok. Olyan téglák, amelyből, és amelyre életünk épül és minden egyes téglára szükség van. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.

Sándor Szilárd: Nyolcadikos vizsgaláz

2012. 06. 18.     Nyolcadikos vizsgaláz     Sándor Szilárd    

Az osztály egyelőre üres, az ajtó kívülről le van „ezüstplombákkal szidzsilálva”. Előtte tanárok és tanulók dzsipiSZ-el a kezükben várakoznak. Megszólal a csengő, leesnek az ezüstszálas biztosítékok és kinyílnak az ajtók. Lábujjhegyen, nesztelenül lép be mindenki a terembe. Beszélni nem szabad – csak belépéskor a jelszót szabad a vizsgafelügyelő fülébe súgni – aki hallgatózik, azt kizárják. Az ki van zárva, hogy valakit mégis kizárjanak, mert jól nevelt mindenki és betart minden szabályt, hiszen a parancsolatokat szívük hústáblájára rótták rá, és ahogy dobog a szívük, úgy rendben, szépen történik minden. Megy minden, mint a karikacsapás: amúgy rittyent az ostor, amúgy visszhangzik bele az iskola folyosója, mert mindenki tudja, hogy ő a föld sója, és amit a fülükbe suttogtak, azt háztetőkről teszik közhírré. Csak járjon már le ez a vizsga....

A katedra most olyan, mintha gyalupad lenne, rajta két deka homokszem, fél deciliter szürke hamu és sok más hasznos kellék: ráspoly, mérőszalag, egy átlátszó üres üvegpohár, mérleg, fúrógép, satu, drótfűrész, spanyolviasz, smirgli és nádpálca. A tanulók ott ülnek karosszékeikben elektromos érintős képernyőik előtt és kezükben palavessző, virgács, miki egér és szemetes kosár. Elektromos megfigyelők figyelik a termet, minden mozdulatot figyelnek. A katedra fölött kakukkos toronyóra, ami csak három percig méri az időt, utána megáll, pontosan fél tizenkettő óra és nulla perc és nulla másodperckor. Három perc egy eszement és esszement esztendő. Kellemes, halk zene. Mindenkinek káposzta-feje van, mint valamikor boldog emlékezetű nagyanyám idejében, amikor ő is vizsgázott. Ezért sem érdemes izgulni, amit tudok, tudok, amit nem, az már most mindegy. Azaz, dehogy mindegy...

A tanár úr az osztállyal szemben áll és kettétöri a nádpálcát. Kezdődik. Megmérik a tanulók szóbőségét, súlyra, hosszra s végül térfogatra. Ahogy ez lejár, adnak mindenkinek egy darab spanyolviaszt, amiből ki kell vágniuk a rezet, majd tükrösre kell csiszolják. Jön a következő tudáspróba. A virgács és a palavessző az érintős képernyőkre kerül, míg mikiegér a szemetes kosárba. A nagy csendben megszólal valaki váratlanul:

- Szólítottál Uram? – kérdezi Sámuel ?

-  Miért költöttél fel? – jött hamar a válasz.

- Féltizenkettő! Nulla perc nulla másodperc. A homok és a hamu

Összekeveredett, ez lenne a szent humusz?

Úgy tűnik ennyi az egész, de mégsem. Nem szabad álmodni semmi mást, csak egy világot, hogy világoljon, és hogy vak ne nevezessen világtalant a véka alatt. Ahogy ez megvan, lejár az egész, mindenki elhagyja a termet és ismét bezárják az ajtókat, leoltják a villanyt és a megfigyelő kamerák filmjét kartondobozokba, barna papírba csomagolva a könyvtár üveges szekrényének a tetején helyezik el ideiglenesen.

Az üveges szekrényről és a kartondobozokról készítettem egy fényképet. (Elnézést kérek minden más dologért, ami még látható a képen és esetleg elvonná a figyelmet a barna csomagokról. :-)

Fogadják szeretettel!

A vizsga eredményeiről majd később :)!

Farkas Dénes: Fölfalatás

2012. 06. 17.     Fölfalatás     Farkas Dénes    

Ma reggel 2012. június 15-én a Kolozsvári Rádióban hallom, hogy a kőhalmi ménesről vittek lipicai lovakat Giurgiuba filmezés céljából. A nagy román filmek Mihai Viteazul, Dákok forgatásánál székely lovászok- a kőhalmi tenyészet gondozói adták a lovas asszisztenciát.

Giurgiunál magyarul énekeltek, meg is verték őket és „még rengeteg szépet mesélnek”, mondotta az interjúban a megszólaltatott.

Ejha! A rengeteg szép dolog között egy jó megveretés érdekes lehet, gondoltam magamban!

Eszembe jutott Farkas Árpád Az utolsó bányaló című verse. Nem sikerült megtalálni a kötetet, így csak a valamikori emlékeimből próbálom feleleveníteni azokat a gondolatokat, melyeket – az én értelmezésem szerint – a vers sugallt. Arról a dologról van szó, hogy a bányák sötétjében a csillét emelgető tekerőt húzzák a bánya lovai korom sötétben. Látni nem lehet s következésképpen megvakultak a lovak, mert a látásukra – úgymond – nincsen szükség.  Mennek körbe-körbe, míg eljön a levénhedés, s a költő allegóriája szerint a lovak teste szétrobban darabokra, valami ilyesmit fogalmaz meg a vers, hogy a bányaló – mivel vak – már nem látja „a gyönyörű felfalatását”.

Hallom az interjúban, hogy a ménes tropára ment, s ebből gondolom, hogy akkor a Vargyasról származó székely lovászok sem mennek többet filmezni s remélhetőleg nem lesz részük újabb megveretésben.

A Malina Hedvig dolga még nincs elintézve. Az én góbéim – azt hiszem – letudták a lovakat s a filmezést.

Ameddig a szem lát, addig végignézni a „gyönyörű felfalatást” nem lenne egy mesélésre alkalmas szép dolog.

Drága testvérek! Míg húzzuk a tekerőt, úgy-e nem vakulunk meg?

Szász Ferenc: Felütni a Bibliát

2012. 06. 16.     Felütni a Bibliát     Szász Ferenc    

Hajdani matematikatanárunkat, aki nagy irodalomkedvelő volt, azzal döbbentettem meg egy alkalommal, így tanév végén, hogy egy hátizsák verskötettel állítottam be az órájára. Máskülönben rég lemondott rólunk, humán osztályról, illetve arról, hogy valaha is megértjük a szinusz-koszinusz vagy tangens-kotangens, alfa és omega titkait.

Verset olvastunk és értelmeztünk hát matekórán szégyentelenül, s rávettük tanárunkat, hogy minden diákcsíny lehetőségét és gyanúját (ezt a szót, hogy manipuláció nem használtuk akkoriban) eleve kizárandó, ő üsse fel a köteteket sk.

Egy idő után láthatóan élvezni kezdte a dolgot, „nem rossz, nem rossz”, lelkesedett, inkább a módszer, mint a versek kedvéért, aztán bevallotta: „sohasem gondoltam volna, hogy így is lehet verset olvasni”.

Hogyan? – kérdem ma én magamtól. Hát így: szisztematikusan, kötelezően, szükségszerűen (= naponta) és mégis szabadon, felelőtlenül akár (=találomra), abban a reményben, hogy jó versre, sorra, legalább egy olyan költői képre bukkanunk, amely üzen valamit személy szerint (=csak nekünk), megosztja velünk titkát, elgondolkoztat, vagy egyszerűen csak tetszik (=nem is biztos, hogy értékes vagy szép).

Verset ma is olvasok néha, a módszert rég nem gyakorlom. Nem tudom miért, egyszerűen kinőttem, kimaradt az életemből.

Íróasztalomon azonban most is ott van egy könyv, a Biblia. Bevallom, nem vagyok rendszeres olvasója, azt se merném kijelenteni, hogy tudom, mi a rendszeres bibliaolvasás. Remeg egy kicsit a kezem, amikor feléje nyúlok, pedig tudom, hogy valahol a Zsoltárok könyve – Prédikátor tájékán fogom felütni, nem történetet, egyetlen verset keresek, mondjuk baloldalt a harmadikat. Meg szeretném osztani veled azt, amiről egyelőre magam se tudom, hogy mit tartalmaz.

Vajon mond-e neked (is) valamit? Arra kérlek, nehogy válaszolj, ne mondd el akkor se, ha majd találkozunk. Elég, ha mint egykori tanárunk, talán így morfondírozol: „nem is tudom, de nem rossz”.

Hát akkor felütöm: "Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem" (Zsolt 51,8).

  Ps. Ötödik felütésre sikerült kedvemre (kedvedre?) való verset találnom. Szerintem megérte a fáradtságot ez a háromperces. Nem is olyan bűnrossz.
 

Orbán Erika: Zsoltáros ima péntek reggel

2012. 06. 15.     Zsoltáros ima péntek reggel     Orbán Erika    

Fénysugáron küldtél, Atyánk, szőtt álmaink éjjeléből e napba. A Te szíved a Nap, melyből árad az éltető fény.

Hosszú vagy rövid éji utunkon kísértek csillagok, dajkáltak szülők, csókoltak társak, felsírtak gyermekek, koldusként kopogtak kínzó kérdések. Sajgott vagy csitult a test, a lélek nem maradt közömbös. S a Szellem, Te, Örökkévaló, őrködtél fölöttünk, lüktettél mibennünk. Amikor szemünk kinyílik, ébredjen hálánk! Ha elindulunk, áldásod legyen utunk!

Ötször kelt szíved és ötször fektettél a Neked szentelt nap óta. Mi Tőled számoljuk az időt; a jó hét hatalmas neved visszhangjából nő ki. A vásár napján lealkudtuk égboltra helyezett dicsőségedet, hogy szánkba véve reggel-este beteljünk vele. Aztán láttuk haragos-komor egedet, dörgedelmes tornyaival, megnyílt csatornáival. Gyermekeidként áhítattal kérdeztük: mi a halandó, hogy megemlékezel róla; az ember fia, hogy megoltalmazod?! Csorgó áldásod lemosta rólunk a félelmet, trónjaid előtt alázattal ültünk. A hitében remegő menedéke, a teremtett védelme maradtál mindenkor. Hála és dicsőség nagy nevednek!

Köszönjük, hogy hétköznapi, munkás perceink ezreit, mint megannyi virágszirmot helyezhetjük hálaimánk koszorújára. Legolcsóbb szórakozásunk az egyszerű munka. És a hittel végzett feladat tisztábban ragyog. E kettő a mai nap is úgy tartozzon össze, mint a reggel és a fény! Dolgos hétvégi mozdulatunk, mint szegények reménye, legyen szerény és alázatos! Segíts, Atyánk, ma is úgy ítéljük meg munkánk jelentőségét, hogy jellemfaragó hatása megvalósuljon! Józan derűt szórj azokra, akik napnyugtától pihennek; lelkesedés permetét a tovább dolgozókra.

Nyitogasd szemünket: mulasztásainkat pótoljuk. Szándékainkat nemesítsd: jót rosszra ne aprózzuk! Örömeink, ha vannak, osszuk! Bánatok horgonyát oldjuk! S Benned, Örökkévaló, ha bízunk, kérdéseinkre választ kapunk.

Imánk vége felé csónakba szállunk, s a Gondviselés taván tovasiklunk. Szélá!

Farkas Dénes: Konyhaművészet

2012. 06. 14.     Konyhaművészet     Farkas Dénes    

Azt tartja a szólás-mondás, hogy nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Valóban igaz, de az evés élvezete – bevallottan vagy titkoltabban – az ember életének természetes velejárója. Nem véletlenül parafrazálta a nyomortanyát valaki, mikor egy jó étkezdét gyomortanyának nevezett el. A jó evés és ivás energiát szolgáltat a szervezetnek, mely nélkül nincs munkabírás, sőt élni sem lehet. Jól és jót enni-inni nem is rossz dolog, kivéve, ha a normalitás határait átlépi a fogyasztó. Nagy baj, ha szenvedéllyé válik a kulináris kívánság, főleg az ital esetében.

Eszembe jutott az a gyermekkoromból hozott kis anekdota, mely szerint a székelyasszony vasárnap reggel a levágott tyúkkal a kezében azt kérdi a gyermektől, hogy  „na, mit főzzek belőle?” A gyermek kevés gondolkodás után válaszol az anyjának: „főzzön apámnak pálinkát!”

Bevallom, hogy nagyon szeretek jól és jót enni s az italt sem vetem meg! Ennek okán gyakran megnézem a különböző TV csatornák kulináris adásait. Majdnem minden csatornán lehet ilyesmit szemlézni, esetenként tanul is belőle az ember, vagy megbotránkozik azon, hogy miket összeszerkesztenek a mesterszakácsok.

A raguk, aszalt-szilvák, kókusztejek, mogyoróvajas világunkban  az emberrel már-már elfeledtetik a túróspuliszkát öntött-salátával, a csirkepaprikást galuskával. A tojásrántotta is egy kicsi ízetlen sonka-karikatúrává vedlett át – még a neve is – , mert most úgy hívják,hogy "ham end eggs". A Benke Laci bácsi konyhájából azt szeretem a legjobban, mikor kacsint. Ő nagynevű mesterszakács, sok verseny főnyertese, s még ki tudja, hányan vannak világhírnevű séfek a magyar konyha-kultúrában?

Azt azonban sajnálom, hogy a nemzetek konyhaművészetéből inspirálódott szakácsmesterek ételkölteményei között megfeneklett az az ételkultúra, mely a mi erdélyi-magyar világunknak a meghatározója volt.

Mielőtt nálunk is terítékre kerülnének az énekesmadarak, csigák - szeretettel ajánlom a petrezselymes újpityókát cukros salátával. Biztosítlak, hogy utána lehet egy jót kacsintani.

Rácz Mária: Számvetés

2012. 06. 13.     Számvetés     Rácz Mária    

Ritkán van alkalmunk megállni, visszatekinteni eddigi életünkre, s számot adni mindarról, amit ez idáig tettünk, arról, amit megvalósítottunk. Olyan ez, mintha mindannyian nagy csomagot hordanánk magunkkal, amiről néha teljesen megfeledkezünk, máskor érezzük, hogy húzza a vállunkat, de igyekszünk nem törődni vele, bár valójában nagyon is meghatároz bennünket. Legtöbbször úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, akarattal vagy a felejtés megmagyarázhatatlan útjain nem létezőként kezeljük ezt a csomagot. Pedig ha néha megállnánk, számba vennénk kincseinket, értékeinket, és magunk után cipelt, kidobni való kacatainkat, biztos könnyebb lenne a további út.

Még jó, hogy vannak ünnepek, kiemelkedő alkalmak, amik mintha csak azért lettek volna kitalálva, hogy néha mégis visszatekintsünk, és összefoglaljuk dolgainkat. Számomra legutóbb egy osztálytalálkozó adott lehetőséget a számvetésre. Mit is mondjak majd magamról? Néhány fontos adat: hol élek, hol dolgozom, férjhez mentem-e, vannak-e gyermekeim, hány országot jártam be, milyen tapasztalatokat szereztem? Mik a sikereim, miben buktam el, vannak-e terveim és álmaim, mi fáj, és minek örülök?

Amikor a többiek beszámolóit hallgattam, furcsa érzésem támadt. Az osztálytársak közül volt, aki sok érdekes utazásról számolt be, volt, aki nehezen épített, de mára szépen ívelő karrierjét mutatta be. Mások egyetemi képzéssel, sporteredményekkel, érdekes hobbikkal tarka évekről beszéltek. Olyan is akadt, aki szinte szégyenkezve látta be: ő „csak” az eredeti szakmában maradt, és két gyermeket nevel. Azt vettem észre, hogy bár szép megvalósítások állnak mögöttünk, ebben a helyzetben mindannyian boldogtalannak érezzük magunkat. Aki gyermeket nevel, azért búsul, mert nincs jó állása, és nem utazgathat. Aki sokat utazott, az azért búsul, mert nem volt ideje diplomát szerezni. Aki pedig szakmailag jól áll, amiatt kesereg, mert esetleg még nincs családja. Szóval a legbiztosabb recept a boldogsághoz és az önmegvalósításhoz valahogy így nézne ki: diploma, jó állás, autó, lakás, utazások, férj, gyermekek. A sorrend változhat, csak minden legyen meg, minél rövidebb idő alatt.

Amiről azonban megfeledkeztünk egy kicsit: hogy nem vagyunk egyformák, illetve hogy más-más élethelyzetekben kellett az eddigi legfontosabb döntéseket meghoznunk. A recept lehet ugyan irányadó, de mégsem lesz egyforma ízű a megadott leírás alapján szabadon elkészített leves. Aki gyakran főz, tudhatja: aszerint, hogy épp mit találunk a kamrában vagy a fűszerek között, gyakran hagyunk ki összetevőket, vagy rakunk az ételbe olyasmit, amit nem ír a szakácskönyv. Nem számít, csak az étel (és az élet) ízletes legyen!

Vida Rozália: A hit Isten ajándéka

2012. 06. 12.     A hit Isten ajándéka     Vida Rozália    

Mindenki szeret ajándékot kapni.

Az ajándék a lelkünket melengeti, mert azt jelenti, hogy számítunk valakinek, hogy gondolt ránk, ragaszkodik hozzánk.

Sokszor azonban nem sikerül az ajándékkal elérni a kellő hatást. Mindenki ismeri az érzést, hogy milyen, amikor nem azt kapjuk, amit vártunk, vagy amikor nem örvendnek a mi ajándékunknak. Gondoljunk csak arra, amikor a Mikulás zoknit vagy harisnyát visz a gyermekeknek, pedig lehet, hogy sok gyermek örvendett volna, vagy örvendene most is, akinek nem volt, vagy nincs a hidegben, amit a lábára húzzon.

Isten ajándéka a mi számunkra a hit, azért, hogy a mi javunkra váljék, hogy életünk lehessen itt e földi létben, és hitünk szerint üdvösségünk az után. Sokan lehet, hogy más ajándékot várnánk, mint például anyagi biztonságot, egészséget, gondok, bajok és bánat nélküli életet. Bizony van úgy, hogy ímmel-ámmal gondolunk a hitre, mint ajándékra.  Előfordul, hogy úgy tekintünk rá, mint gyermek a zoknira. Nehezen vesszük észre a mögötte rejlő szeretetet és gondoskodást. Ha azonban sikerül tiszta szívvel és örömmel elfogadnunk ezt a felbecsülhetetlen ajándékot, akkor létfontosságúvá válik életünkben. Akkor el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lenne nélküle az életünk.

Értékeljük a lehetőséget, hogy mindannyian szabadon gyakorolhatjuk hitünket, hogy senki nem szólhat bele, nem tiltja. Nem is olyan régen ez nem így volt. Vegyük észre, hogy milyen hatalmas, emberi ésszel fel nem értékelhető ajándék a hit. Tegyük méltó helyre, alapozzuk rá egész életünket.

Éljük meg, gyakoroljuk hitünket, mindenki a magáét, és fogadjuk el egymást szeretetben.

Lakatos Sándor: Ki a király?

2012. 06. 11.     Ki a király?     Lakatos Sándor    

Kislányommal játék közben szerepjátékba is bonyolódunk néha. A játékok, a mesék, a bölcsődei tapasztalatok és persze a rajzfilmek hatására érdekes ötletekkel hozakodik elő. A fantáziája egyre élénkebb és én néha hagyom magam bevezetni a gyermekjátékok világába. Én, a felnőtt, nehezen tudom tartani a lépést, mégis van úgy, hogy sikerül ráhangolódni a játékra. Voltam már farkas, elárusító, szerelő, ló, sofőr és kitudja, hogy még mi nem.

A minap Elvisnek szólított. Határozottan, katonásan magához intett és magyarázni kezdett valamit a játéktenger közepén. Elvis?! – tűnődtem magamban – igaz, hogy gyakran lát gitározni itthon is, meg színpadon is látott már néhányszor, de honnan ismeri három évesen ezt a világsztárt, mert azért annyit nem tévézünk, igyekszünk egészségesen nevelni a gyermekeket... Elvis Presley neve középiskolás diákjaim egy részének sem mond sokat, hogy lehet az, hogy az én három éves kislányom mégis Elvisel azonosít?

Rövidesen fájdalmasan oszlott el a ködhomály: nem a rock királlyal azonosított, hanem egy rajzfilmfigurával. Az én kicsikém arról a kezdő tűzoltóról beszélt, aki a Sam nevű hős-tűzoltó mellett dolgozik a világ megmentésén, és akinek mindig mindent részletesen kell elmagyarázni, mert tapasztalatlan és kiképzésre szorul. Ez a mesebeli Elvis tapasztalatlansága ellenére figyelmes és képes mindent szorgalmasan megtanulni úgy, ahogy az eligazításnál elhangzik. Nesze neked tévelygés! Egyik percen itt állok eltelve magamtól, hogy gyermekem színpadi hőse vagyok, másik percen már egyenesen egy rajzfilmfigurának láttat az élet.

Önérzetemen felülkerekedve, azt hiszem, mégis örülnöm kell, hiszen gyermekem nevelhetőnek, alakíthatónak lát. Játékos perceken elmagyarázza azt, amit nekem meg kell tanulni, és amire oda kellene jobban figyelni. Így esély nyílik, hogy alkalmanként mégis apa legyen a király. Irgalmatlan tükörképet tart elém, de megadja a lehetőséget, hogy újra és újra felismerjem: az apaság is tanulható életforma, csak meg kell látni a tanulás lehetőségét.

Tófalvi Tamás: A bátorság illúziója

2012. 06. 10.     A bátorság illúziója     Tófalvi Tamás    

Popper Péter írja A bennünk lévő sötétségről című írásában: „A gyávaság – különösen, ha az ember önmagával szemben gyáva – nagy ideológiaképző. (…) Mert az ember legendákat gyárt magának a kapcsolatairól, a munkájáról, a szexuális életéről, a sikereiről és a kudarcairól. A gyávaság nagy veszélye, hogy az ember elméletekkel fedi le a valóságot.”

Amikor először olvastam el e néhány sort, rögtön eszembe jutott, hogy ma is hányszor voltam és még hányszor leszek „rejtőző gyáva”, aki elképzelt helyzetek sokszor hirdetett hőse; aki oly jól tudja, hogy mit tenne, ha őt jelölték volna idén polgármesternek; aki biztos abban, hogy szédítő gólokkal ünnepelné válogatottságát a nagy európai megmérettetésen (feltéve, hogy valaha kijutna).

A minap arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne gyorsan, sok erőfeszítés nélkül meggazdagodni. A bankrablás tűnt a legjobb ötletnek. Természetesen mindenkinek megvolt a maga elmélete arra, hogy hogyan is kivitelezné, mégis mindannyian tudjuk, hogy a törvénytisztelet gyávasága sosem engedné meg, hogy ezt megtegyük…

Rengeteg dolgot feltételezünk magunkról, hogy adott élethelyzetekben így, meg úgy cselekednénk; szinte lelki szemeink előtt látjuk önmagunkat, ahogyan hihetetlen furfangossággal, leleményességgel, rafináltsággal, erővel vagy akár ésszel a legkutyaszorítóbb helyzetekből is kivágjuk magunkat…, aztán eljön a helyzet, és már nem ugyanazok vagyunk. Ránk köszön az „agyonidealizált” pillanat és felsikolt a hős ruhájába öltöztetett gyávaság.

Mindannyiunknak vannak hős-eposzaink, történeteink, melyek mögé rejtőzve a kisember nagy szavakkal dobálózhat. Mind tudjuk, hogyan kell háborúból élve hazatérni, medve elől menekülni vagy természeti katasztrófa során életeket menteni. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy színes, sokszor fantasztikus elemekkel díszített történeteink mögé hány és milyen félelmünket, komplexusunkat, vágyunkat, milyen önmagunkat rejtettük el…!?

Farkas Dénes: Szavazás

2012. 06. 09.     Szavazás     Farkas Dénes    

Valamikor talán 1948-49 ben – miután 47-ben elűzték Mihály királyt –  megkezdték a hatóság emberei a választási kampányt. Nem néztem utána pontosan, hogy ez mikor volt, hiszen ezt a történészek napra tudják. Elég, ha annyira emlékszem, hogy hatalmas  Napot festettek a falunk kerítéseire, s a Nap mellé odameszelték a szöveget is, hogy "Szavazz a Napra".
A Nap azért kellett, mert az volt - azt hiszem- a Gróza kormány s később a szoci-bolsevik-kommunista vezető hatalom stigmája.
Az én falumban mindenki tudott olvasni. Úgynevezett demokrata nők járták a házakat és tetveket kerestek az emberek fejében. Az én falumban nem találtak tetveket s ahogy emlékszem, a medeséri gyepmester kivételével analfabéta sem találtatott a vidéken.
A Napra  szükség volt azért, hogy nehogy a választások ne járjanak kellő előkészítettséggel, azaz eredménnyel. A Naptól a tulipánig nagyon sok víz lefolyt a "száraz tónak nedves partján", s nagyon sok " döglött béka kuruttyolt",  azóta az én népem, melyben tetű nem találtatott s nem is volt analfabéta, azóta is várja sorsa jobbrafordulását.
A templom deszkakerítését a " nép hű" fiai telemeszelték ilyenszerű jelmondatokkal, hogy " Le a kulákok szekértolóival "vagy " A szérűn való csépléstől csak a kulákok félnek" "Arassunk szemveszteség nélkül ", "Ötéves tervünket, boldogabb életünket váltsuk valóra a viasz-érésben történő aratással " stb...  Ezeket a szövegeket azért tudom, mert nagyapám a palatáblán megtanított a betűkre és érdekes volt olvasni a jelmondatokat.
A valóság az, hogy amit csépelt a gép, mind elvették s gyermekkoromban arra is emlékszem, hogy csak puliszkára telt és az is szűkösen. Ha alkalmilag a vásárból hoztak egy "veknit", az maga volt az ünnep. Ekkor mondta Józsa Miki unokatestvérem édesanyámnak, hogy  " tudja-e Juli nénöm „nincs kenyerünk s kaláccsal kénlódunk"
Abban az időben járt a fekete autó s megsétáltatta azokat, akik "nem léptek egyszerre ".
Egy nyári zápor után minőségi sár lett Székelyszentmiklós utcáján s én és Feri barátom a templom kerítésére meszelt jelmondatokat szépen bekentük sárral.  Úgy 6-7 évesek lehettünk s nem is sejtettük, hogy "vége lesz a világnak".  Rácz Károly, az új rendszerrel azonosuló tanító elvtársnak a közbenjárása mentette meg szüleinket a fekete autótól.
Ma akármerre nézek, mindenhol kampánystigmák láthatók.
Lehet, hogy egy jó nyári zápor csinálna valami minőségi sarat, mielőtt megérkeznének a tetűvizsgálók a "Nap " alatt.

Gál Zoltán: A viharról, ami elmúlik

2012. 06. 08.     A viharról, ami elmúlik     Gál Zoltán    

Amikor a nyári égbolton összesereglenek a felhők, vészjóslóan nevetnek, és el akarják hitetni, hogy most elérkezett az országlásuk ideje.  Aki csak feltekint rájuk, szinte összerezzen a komor fekete sereg közeledése láttán. Villámok és mennydörgések közepette érkezik hatalmas robajjal, és belekiáltja a világ fülébe, hogy most új kezdet van kilátásban.  Cikázó villámnyilait lövöldözve feldúl mindent, ami útjába áll. Végigsöpör erdőn, mezőn, hegyeken és völgyeken. Hatalma rettegésben tart, és félelmet kelt.

Mint a csatamezőn, amikor a két ellenséges tábor szembenézett egymással, és a nagy összecsapásra felkészülve várták a vezényszót, úgy tekint alá a felbőszült had a földi terekre. Az első összecsapás előtt egy pillanatra minden elcsendesül.  Aztán felhangzik a szó, és indul a viadal.

Alant a templomtornyok csendesen siratják a talán jobb sorsra érdemes népet. Csendesen imát mormolnak, és vigasztalják az idelent élőket. Siralmukra megtorpan a győzhetetlennek vélt erő, és valami változik. Meghallgatásra talál, akárcsak ama belső szobában, csendben és őszintén elrebegett gyermeki fohász. A föld az Eget hívta segítségül, és ezzel a legzordabb vihar sem képes szembeszállni. A felhők lassan oszlanak, és az elcsendesülő mennydörgések visszavonulót fújnak.

A Nap első lágy simogatására „szép szivárvány koszorúzza az eget”, jelezve a szent szövetséget, mely egyszer régen megköttetett. Bármennyire fenyegető és vészjósló is legyen, a vihar elmúlik egyszer. Cikázhatnak a villámok, döröghet úgy, hogy a föld is beleremegjen, de a vihar nem tart örökké.  Az a közelség viszont, amelyet a Teremtő ígért gyermekének élete hajnalán, mindvégig megmarad.

Legyen hát bármilyen zord a vihar, a felhők fölött mindig süt a Nap!

Szabó Előd: Törvény és Lélek

2012. 06. 07     Törvény és Lélek     Szabó Előd    

A jézusi kereszténység annak az elvnek a cáfolata volt, hogy egy közösséget lehet tiltásokkal, szabályokkal, törvények erejével vezetni, jó útra téríteni. Pünkösd, a nemrég újraélt ünnep diadala is erről tanúskodik: nem a törvények, szabályok hozták létre az egyházat, hanem a Lélek.

Ez a gondolat igencsak foglalkoztat bennünket akkor, amikor az Unitárius Egyház új Alaptörvényt, új szabályzatokat kíván létrehozni. Bizonyára ez a szándék azért fogalmazódott meg, mert úgy éreztük: valami nem működik, valami nem úgy működik, ahogy szeretnénk közösségünk háza táján. Komoly munka előzte meg ezeknek a törvényeknek a megfogalmazását, s a komolyságra való törekvés ennek a pillanatnak a fontosságát igazolja.

Vitathatatlanul fontos az új egyházi törvénykezés, s bizonyára megold majd néhányat a fennálló gondok közül. De fontosságát ne becsüljük túl, s lássuk be: amikor arról beszélünk, hogy vannak dolgok, melyek nem működnek, akkor sokszor nem a rendszerben, hanem az emberben, bennünk van a hiba. A Lélek hiányát nem lehet paragrafusokkal pótolni.

Mit nem várhatunk az új törvényektől? Lelkesedést, ragaszkodást, öntudatot, hitet, tiszteletet, kitartást, összefogást. A pünkösdi gyülekezetnek mindezek megvoltak, törvények és szabályok nélkül. Sajnos, azóta a keresztény egyház sokszor ezek hiányában a törvényeket szaporította. Amíg az egyház illetékes fórumai munkálkodnak, mi is munkálkodjunk, mint a Lélek újraélesztésének illetékesei.

Molnár Imola: Boldogság, gyere haza

2012. 06. 06.     Boldogság, gyere haza     Molnár Imola    

Gyakran úgy érzi az ember, hogy messze van a boldogság, sőt csak máshoz tartozik, mert az más privilégiuma. Az én boldogságom másnál lakik, nem az én ajtómon jön be minden reggel mosolyogva, nem az én párnámra hullat álomport.

Vagy talán mégis? Igen, mégiscsak itt kell lennie valahol. Talán egy régi boríték mélyén lapul, vagy a kávé ízében rejtezik, esetleg inkább a régi kabátom zsebében kellene keresnem? Inkább az ösztöneimre hagyatkozom...leülök csendben, lehunyom a szemem és akkor biztosan megjelenik egy hely, ahol megláthatom...Igen, megvan. De csak akkor látom, ha nem a nap fényénél keresem, hanem lehunyt szemem csendes sötétjében, mert lassan szertefoszlik a sötétség és megjelensz Te, aki mosolyogva nézel rám. Egy szót sem szólsz, csak tekinteted beszél. Elmondja, hogy jól vagy, minden rendben veled, és leülsz mellém.

Emlékszel? – kérdezed, és én válaszolok: igen, és egy mosoly kíséretében elbeszéljük azt, ami mindkettőnkben nyomot hagyott, ami jó volt neked, és nekem is...és boldog vagyok, mert itt vagy, hisz mindegy, hogy barátsággal rázunk-e kezet, vagy hosszasan öleljük át egymást, a lényeg, hogy valami összeköt kettőnket: barátság, szeretet, szerelem, egy közös emlék, vagy együtt megélt fájdalom. Nem számít mi az, csupán az lényeges, hogy a tudat: vagy nekem, boldoggá tesz.

Már egyértelmű, hogy nem kell várnom sem rád, sem a meghitt boldogság állapotára, hogy egy napon majd „betoppantok” hozzám, hiszen itt vagytok, velem vagytok, bennem vagytok, a részem lettetek...

Farkas Dénes: Leleményesség

2012. 06. 05.     Leleményesség     Farkas Dénes    

Kedélyes örömmel emlékezem vissza egy kedves - immáron néhai - barátom gyermekeire.

A '80-as évek nélkülözésekkel teljes időszakában hivatali látogatásra mentem. Három gyönyörű kisfiú tevékenykedett a parókia udvarán. Mikor megláttak a kapun bejönni, hátráltak a csűr felé, de megszólítottam őket s a nagyobbikat sikerült megsimogatni. Szóltam a kisebbek felé kérve, hogy jöjjenek közelebb, hogy pusziljam meg a hajukat, mert én nem bántom őket. Néztek lesütött fejjel, de felfelé villanó tekintettel mustráltak engem - az idegent! Újra szóltam, hogy gyertek közelebb, de sikertelenül próbálkoztam. Egy kevés idő múltán azt mondja nekem a nagyobbik - ő is csak 5-6 éves lehetett -  , hogy - közben a testvérére mutatott -  "az ha tudná, hogy magának van valami olyasmi a táskájában, akkor ne féljön, me hívás nélkül is oda mönne".

Nagyon tetszett nekem a gyermek leleményessége, aki kicsi ártatlanságával tétre tette a dolgot, azaz tudni akarta, hogy hoztam-e valamit?

Abban az időben szinte semminemű édességet nem lehetett kapni, azonban visszafordultam és a keresztúri cukrászdából sikerült venni néhány szelet krémest, melyet átadtam a gyermekeknek barátkozásunk előlege gyanánt.
Egy barátom mesélte, hogy egy székely családban, ahol az Ő-zés tájszólása a meghatározó, arról beszélgettek, hogy miket szeretnek enni a gyermekek. A kicsi lurkótól megkérdezte a barátom, hogy te mit szeretsz legjobban megenni? Én a CSIPSZÖT, jött az azonnali válasz!
Elgondolkoztam azon, hogy Székelyföldön, ahol rárohad a pityóka a termelőkre ,  a chips preferenciás gyermekcsemege lett.

Azon morfondíroztam, hogy egy jókora burgonya felszeletelt és géppel pergelt-ízesített darabjainak az árából megvehető lenne néhány kiló pityóka, vajon hol késik a székely leleményesség?
Gyermekkorom azon vicce jutott eszembe, mikor a gyermek ette az almamagot és megkérdezte a milicista, hogy miért eszed? Hogy okosodjam - jött a válasz! Adjál nekem is, kérte a rendőr. 5 szem 5 lej, mondta a gyermek és kész is volt a vásár. Visszatér a milicista másnap és azt mondja, hogy 5 lejért egy kiló almát vehetett volna s abban sokkal több almamag van. Hány szemet evett meg - kérdi a gyermek? Egyet, mondta a rendőr. Na, látja már egy szemtől is megokosodott.
Nagy szükség lenne a székely leleményre, Ábelekre, Úz Bencékre, még akkor is, ha Nyírőt nyírják.
Addig, míg gyermekeink eszik a "csipszöt", hátha valaki "valami olyasmit vöszön elé a táskájából, amiért érdömös lösz odamönni!”

Szabó Adél: Asztalok

2012. 06. 04.     Asztalok     Szabó Adél    

Van az életünknek egy nagyon fontos tárgya, bútordarabja, ami végigkíséri mindenapjainkat, életünk minden boldog és boldogtalan eseményét. És ez a tárgy, aminek sok esetben már-már lelke van, az nem más, mint az asztal. Gondolj csak bele, hány és hányfélék lehetnek asztalaink.  Kerekek, négyszögűek, kicsik és nagyok, vas és fa asztalok, és néha találkozunk kőasztalokkal is. Gondolj csak arra, hogy hányféle asztalt ültél, álltál körül eddigi életed során?

Az asztalok azok, melyek tanúi életünk minden rezdülésének. Asztalok mellől indulunk el reggel a munkába, az iskolába, vándorlásainkra, tékozló útjainkra, megkeresni a hozzánk illő és hasonlatos embert, majd itt fogadunk örök hűséget egymásnak... Innen indulunk el Istenkeresésünkre is. És ide is térünk haza, megnyugodni, megpihenni, erőt meríteni, szeretetből töltekezni, feltarisznyálni.

Sokszor az is mondhatnánk, hogy az asztalaink a leghűségesebb társaink, a legnagyobb titkaink őrzői. Olyanok, mint a legjobb barátok, mint a legközelebbi családtagok, akik mindig jelen vannak életünkben, sírásunkban és nevetésünkben. Jelen vannak mély hallgatásukkal és évgyűrűjükből sugárzik felénk a titokrejtő meleg nyugalmuk.

Asztal az igazi jelképe közösségbe való tartozásunknak. Hányféle asztal mellett álltál, ültél, szorongtál, nevettél, öntötted ki lelkedet? Asztalok jelennek meg most szemeink előtt.

Asztalok, melyek valamikor nevetéssel voltak körülülve, s mára már mély csend veszi körül. Asztalok, melyekre gyermekként felállítottak, s melyről azt hittük, hogy miénk a világ. Asztalok jutnak eszünkbe, mely mellett ülve éreztük, hogy az, aki velünk szemben ült, azzal szétszakíthatatlanul egyek vagyunk, összetartozók, mint nap és fény. És mára hol van az az asztal? Van, de elválaszt bennünket.

Asztalaink, mindig várnak, hogy harmóniával föléjük hajoljunk. Ők azok, akik talpon tudnak maradni, ellentétben az emberrel. Ők azok, akik nem mondják, hogy nem ülhetsz le mellém, mert neked más a bőröd színe, más a hitbéli meggyőződésed, más a társadalmi helyed.

Ülj le, és gondolkodj el magadon, és nézz szembe azokkal, akik melletted ülnek, a te asztalod körül, és az asztalod fogja megmondani, ki vagy.

Fülöp Dezső Alpár: Elmúlt június 1.

2012. 06. 03.     Elmúlt június 1.     Fülöp Dezső Alpár    

Tavasszal ünnepeltük a nőket, mert szépek. Aztán májusban ünnepeltük az édesanyákat, mert mindannyiunknak ők adtak életet. Most június 1-én ünnepeltük a gyermekeinket, mert a miénkek ők, akiknek életet adtunk, és akiket az életbe elindítunk. A nő számunkra (férfiak számára) az Istentől kapott társ, akit a Fennvaló azért teremt, mert „nem jó az embernek egyedül lenni...” s mi választjuk őt társul egy életre. A mindenkori édesanya a mindenkori gyermek számára igazából az isteni gondviselés megtestesítője: amikor a gyermek tehetetlen, ő vigyáz rá; amikor a gyermeknek védő karokra van szüksége, akkor az anya öleli át. S mit is mondjunk a legnagyobb csodáról, a születésről, amelynek rendjén a teremtés újra és újra, minden gyermek életében megismétlődik! A mindenkori gyermek pedig az ő szülője számára az Istentől kapott áldás, a családnak kiegészítője, akiért élünk, akiért áldozunk, akiért mindent megteszünk.

Ha végiggondoljuk az előbbieket, akkor láthatjuk: a nőben, a szülőben, a gyermekben tulajdonképpen szeretteinket ünnepeljük. Azért ünnepeljük őket, mert a szívünkhöz közel állnak, mert ők a miénkek, s eme birtokviszonyunk a szeretetben mutatkozik meg.

Gyermeknap lévén a legközelebb, inkább a gyeremekeket emlegetem. Büszkék vagyunk rájuk és örvendünk, ha látjuk, hogy szépen fejlődnek, gyarapodnak testben, lélekben, szellemben. Pedig tudjuk, hogy nem magunknak neveljük őket. Eljön majd az idő, amikor kiröppennek a családi fészekből...

Most az idén gyermeknap tájékán sokfelé szólal meg utoljára az iskolacsengő. Sok gyermek számára kicsengetnek. Édesanyák könnyes szemmel veszik tudomásul, hogy legalábbis hivatalosan a csemetéjük felnőtt. A virágok sokasága mértékegységgé minősül, s mutatja, mennyire vagyunk szeretettek. Fura, hogy még azok a gyermekek is nosztalgiáznak, akik inkább kerülni szerették a sulit, mintsem látogatni. Mert mindenki érzi és átérzi a helyzet komolyságát: a gyermek felnőtt, a lányból nő, a fiúból férfi lett. Egy pillanat erejéig jó megállni, visszatekinteni, számbavenni, hogy hol vannak a barátok, az életben kire számíthat valaki, s általában összegezni, hogy mi van a tarsolyunkkban ahhoz, hogy megállhassuk a helyünket a továbbiakban.

Gyermekek szomorú arccal éneklik: Ballag már a vén diák... Szülők imádkoznak, hogy a jó Isten megsegítse magzataikat. Tanárok büszkék, mert e gyermekek egy-egy kicsit az övék is, s mindannyian kívánjuk a ballagóknak, hogy Isten áldása legyen velük, adjon nekik mindent, amiben szükséget szenvednének.

Bartha Mária Zsuzsánna: Csinálás

2012. 06. 02.     Csinálás     Bartha Mária Zsuzsánna    

Csinálás függőek vagyunk! Azt díjazzuk, ha valaki sürög-forog, tesz-vesz, jár-kel, egyszóval csinál valamit. Azt már nem taglalom részleteiben, hogy lehet ezt a bizonyos valamit ki-, el-, fel-, megcsinálni, a kedves olvasóra bízom a személyes vonatkoztatásokat.

Ezzel együtt folyton időzavarban vagyunk, ez társadalmi jelenség. Ennyi idő alatt ilyen sok valamit nem is lehet csinálni, de legalább próbálkozzunk, ha már elismerés jár érte. Sokféle ember, sokféle akarata csiszolja a teret és az időt, mert mindent lehet, csak idő és egészség legyen rá.

Egyik legrondább magyar szavunk ez a csinálni. Bennem a kényszerrel kapaszkodott össze: kényszer a munkára, csinálni a sorsunkat. Hiába ébredek fel reggel hatkor, ha nem sikerült idejében elindítani a napot, oda a jókedvemnek.

Szóval ne csináljam. Milyen lenne egyszerűen csak lenni. Természetes ütemében az áramlás részévé válni, amikor nem csinálni kell, csak hagyni az életet folyni.

Áramlás: ez is felgyorsult, ha nem sietsz: lemaradsz. Amikor sikerül felgyorsítani a természetes ritmust, nemcsak az ember, hanem maguk a számítógépek is megbolondulnak. Pörgetni kell a napi életet, hogy meghaladja az ember élményfeldolgozó kapacitását.

Türelmetlenség, gyorsítás, sürgetés nyomása van rajtunk a sok tevéssel.

Lelkészként gyakran találkozom azzal a kifogás-nyafogással, hogy olyan unalmasak az istentiszteletek.(Természetesen soha nem az, ahol én prédikálok… csak úgy általában) Nyilván van benne valami. Valamire felhívja a figyelmemet. Végig ülni egy órát csendben, mikor csak kis szertartás és beszéd történik… szinte lehetetlen. Mint ahogy az is, természetes idejében már nem érdemes végig nézni a fű és fa növését, csakis a gyorsított felvételeken, mert igazából az eredetire nincs idő, akarat, türelem. Szellemi, lelki, gyorsan, sokat csinálással állunk szemben. Mert milyen is nem csinálni, csak lenni.

A mai ember mintha kávén, alkoholon és nyugtatókon élne, főzőműsorokat eszik, exotikus helyszíneken szeretkezik, mások nevelik a gyermekét és a vallástól is az azonnal oldódó megoldást részesíti előnyben. Hol is van az a sokat emlegetett türelem, a vallási is, amikor megvárjuk a fejlődést, mint a fű és fa esetében?

Például itt: örvendek, ha csinálok legalább 3 percet a nyüzsgés helyett a LÉTEZÉSRE.

Andorkó Attila: Kikívánkozott

2012. 06. 01.     Kikívánkozott     Andorkó Attila   

Balázs Ferenc A rög alatt című könyve 1936-ban jelent meg először. Az azóta több kiadást is megért műben írja A megnyergelt demokrácia fejezetében, hogy „… azért az urak nem igen törődnek a nép bajával, így választások előtt felbolydulnak és felbuzdulnak, fekete ruhában seregestől járják a vidéket, beszédeket tartanak, mindent megígérnek, ennyi az egész, egyik-másik még talán akarna tenni valamit a nép érdekében, ez „a mi képviselőnk például nem rossz ember, de a többi nem engedi,” „az urak csak egymást pártolják, reánk csak az adófizetés jut. Hát így állunk a politikával.”

Azt hiszem, hogy most a helyhatósági választások előtt néhány nappal a helyzet nagyon hasonlít arra, amit Balázs Ferenc leírt, s mert vallásos ember vagyok, egy kicsit örvendek is, mert mi már az „ígéret földjének” büszke lakói lehetünk…

Csak az a baj, hogy ciklikusan jut eszükbe az „uraknak” ígérgetni, aztán az elkövetkező három évben eszükbe sem jut a megígért dolog, majd ismét elvezetik a népet az ígéret földjére, mondván: „Az eredményekre építünk”, vagy „Minden magyar számít” (csak négyévente?!), vagy „Erdélyt építünk” (Ígéret földje), vagy „A választás szabadsága”.

Ma Nemzetközi Gyermeknap van! Azt hiszem, sokkal nagyobb a felelősségünk holmi, négyévente ismétlődő ígéretekben való kapaszkodásnál, s főleg azok felelőtlen be nem tartásánál. Nekünk, a „népnek” kötelességünk a szavazati jogunkkal élni, az „urak” pedig csak azt ígérjék meg, amit meg tudnak valósítani, s akkor majd elmozdulhatunk az „Ígéretek földjéről”, s talán valóban lehet Erdélyt építeni.

Balázs Ferenc az említett fejezetet így fejezi be: „Magától áll össze az ember, mert új belső kényszer hajtja. Isten fogja kormányozni az embert, és minden kormányzó úrnál jobban, mint a méhek és a hangyák társadalmát.”

A méhek és a hangyák társadalmától jó lenne példát venni, mert ők nem panaszkodnak, nem dicsekednek, hanem szorgalmasan dolgoznak!