2012. 06. 13. Számvetés Rácz Mária
Ritkán van alkalmunk megállni, visszatekinteni eddigi életünkre, s számot adni mindarról, amit ez idáig tettünk, arról, amit megvalósítottunk. Olyan ez, mintha mindannyian nagy csomagot hordanánk magunkkal, amiről néha teljesen megfeledkezünk, máskor érezzük, hogy húzza a vállunkat, de igyekszünk nem törődni vele, bár valójában nagyon is meghatároz bennünket. Legtöbbször úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, akarattal vagy a felejtés megmagyarázhatatlan útjain nem létezőként kezeljük ezt a csomagot. Pedig ha néha megállnánk, számba vennénk kincseinket, értékeinket, és magunk után cipelt, kidobni való kacatainkat, biztos könnyebb lenne a további út.
Még jó, hogy vannak ünnepek, kiemelkedő alkalmak, amik mintha csak azért lettek volna kitalálva, hogy néha mégis visszatekintsünk, és összefoglaljuk dolgainkat. Számomra legutóbb egy osztálytalálkozó adott lehetőséget a számvetésre. Mit is mondjak majd magamról? Néhány fontos adat: hol élek, hol dolgozom, férjhez mentem-e, vannak-e gyermekeim, hány országot jártam be, milyen tapasztalatokat szereztem? Mik a sikereim, miben buktam el, vannak-e terveim és álmaim, mi fáj, és minek örülök?
Amikor a többiek beszámolóit hallgattam, furcsa érzésem támadt. Az osztálytársak közül volt, aki sok érdekes utazásról számolt be, volt, aki nehezen épített, de mára szépen ívelő karrierjét mutatta be. Mások egyetemi képzéssel, sporteredményekkel, érdekes hobbikkal tarka évekről beszéltek. Olyan is akadt, aki szinte szégyenkezve látta be: ő „csak” az eredeti szakmában maradt, és két gyermeket nevel. Azt vettem észre, hogy bár szép megvalósítások állnak mögöttünk, ebben a helyzetben mindannyian boldogtalannak érezzük magunkat. Aki gyermeket nevel, azért búsul, mert nincs jó állása, és nem utazgathat. Aki sokat utazott, az azért búsul, mert nem volt ideje diplomát szerezni. Aki pedig szakmailag jól áll, amiatt kesereg, mert esetleg még nincs családja. Szóval a legbiztosabb recept a boldogsághoz és az önmegvalósításhoz valahogy így nézne ki: diploma, jó állás, autó, lakás, utazások, férj, gyermekek. A sorrend változhat, csak minden legyen meg, minél rövidebb idő alatt.
Amiről azonban megfeledkeztünk egy kicsit: hogy nem vagyunk egyformák, illetve hogy más-más élethelyzetekben kellett az eddigi legfontosabb döntéseket meghoznunk. A recept lehet ugyan irányadó, de mégsem lesz egyforma ízű a megadott leírás alapján szabadon elkészített leves. Aki gyakran főz, tudhatja: aszerint, hogy épp mit találunk a kamrában vagy a fűszerek között, gyakran hagyunk ki összetevőket, vagy rakunk az ételbe olyasmit, amit nem ír a szakácskönyv. Nem számít, csak az étel (és az élet) ízletes legyen!
Ritkán van alkalmunk megállni, visszatekinteni eddigi életünkre, s számot adni mindarról, amit ez idáig tettünk, arról, amit megvalósítottunk. Olyan ez, mintha mindannyian nagy csomagot hordanánk magunkkal, amiről néha teljesen megfeledkezünk, máskor érezzük, hogy húzza a vállunkat, de igyekszünk nem törődni vele, bár valójában nagyon is meghatároz bennünket. Legtöbbször úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, akarattal vagy a felejtés megmagyarázhatatlan útjain nem létezőként kezeljük ezt a csomagot. Pedig ha néha megállnánk, számba vennénk kincseinket, értékeinket, és magunk után cipelt, kidobni való kacatainkat, biztos könnyebb lenne a további út.
Még jó, hogy vannak ünnepek, kiemelkedő alkalmak, amik mintha csak azért lettek volna kitalálva, hogy néha mégis visszatekintsünk, és összefoglaljuk dolgainkat. Számomra legutóbb egy osztálytalálkozó adott lehetőséget a számvetésre. Mit is mondjak majd magamról? Néhány fontos adat: hol élek, hol dolgozom, férjhez mentem-e, vannak-e gyermekeim, hány országot jártam be, milyen tapasztalatokat szereztem? Mik a sikereim, miben buktam el, vannak-e terveim és álmaim, mi fáj, és minek örülök?
Amikor a többiek beszámolóit hallgattam, furcsa érzésem támadt. Az osztálytársak közül volt, aki sok érdekes utazásról számolt be, volt, aki nehezen épített, de mára szépen ívelő karrierjét mutatta be. Mások egyetemi képzéssel, sporteredményekkel, érdekes hobbikkal tarka évekről beszéltek. Olyan is akadt, aki szinte szégyenkezve látta be: ő „csak” az eredeti szakmában maradt, és két gyermeket nevel. Azt vettem észre, hogy bár szép megvalósítások állnak mögöttünk, ebben a helyzetben mindannyian boldogtalannak érezzük magunkat. Aki gyermeket nevel, azért búsul, mert nincs jó állása, és nem utazgathat. Aki sokat utazott, az azért búsul, mert nem volt ideje diplomát szerezni. Aki pedig szakmailag jól áll, amiatt kesereg, mert esetleg még nincs családja. Szóval a legbiztosabb recept a boldogsághoz és az önmegvalósításhoz valahogy így nézne ki: diploma, jó állás, autó, lakás, utazások, férj, gyermekek. A sorrend változhat, csak minden legyen meg, minél rövidebb idő alatt.
Amiről azonban megfeledkeztünk egy kicsit: hogy nem vagyunk egyformák, illetve hogy más-más élethelyzetekben kellett az eddigi legfontosabb döntéseket meghoznunk. A recept lehet ugyan irányadó, de mégsem lesz egyforma ízű a megadott leírás alapján szabadon elkészített leves. Aki gyakran főz, tudhatja: aszerint, hogy épp mit találunk a kamrában vagy a fűszerek között, gyakran hagyunk ki összetevőket, vagy rakunk az ételbe olyasmit, amit nem ír a szakácskönyv. Nem számít, csak az étel (és az élet) ízletes legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése