2012. 06. 24. Az önkínzó Székely Kinga Réka
Ki nem állhatom azokat, akik folyamatosan az áldozat szerepében tetszelegnek. Persze tudom, hogy ez egyfajta betegség, a gyermekkori tapasztalat-skála átcsúszott a sötét oldalra, lelki, testi hiányoktól üvölt az ego, vagyis oka van ennek a viselkedésnek, nem a divat diktálja.
Ijesztő érzés felismerni, hogy valami ehhez hasonló lelki elferdüléstől szenvedek én is. Kezdem magam is ki nem állhatni, mert megrögzötten akarom tudni, hogy az emberek mire használják a szavakat.
Számomra nyilvánvaló igazság, hogy a szavak a legrövidebb úton juttatják el az információt: az érzést, a véleményt, a tudást a másik emberhez. Azért van létjogosultságuk, mert segítenek az embereknek békésen együtt élni, avagy a békétlenségben is felderíteni az igazságot.
Tudom, tudom, tudom, ezerszer is tudom, hogy voltak, vannak, lesznek csalárd, aljas, hazug, uszító, megbélyegző, hamis szavak, melyek fájdalommal hasítanak életünkbe, mint a tüske, amelybe belelépünk, mint a szálka, mi mélyen tenyerünkbe fúródik. És mégis, akarom tudni, hallani, látni, hogy mire használjuk a szavakat, és amikor tudom, hallom, látom, hogy félrevezető, hazug, hamis, talmi, hihetetlenül kérdem: hát ezt is lehet?
Ki nem állhatom magam, hisz sokszor csalódok. Mint hajdanán a viszonzatlan szerelem temetőkertjében, ahol naponta számtalanszor elhantoltam magam, most is úgy esek be síromba sokszor azzal a naiv fohásszal, hogy: de én azt hittem.
Fáj, de jól esik, kínoznom magam.
Megéri az a pillanat, az a nap, az az élet, amikor rábukkanok olyanokra, akik a szavakat fénysugárként használják.
Ki nem állhatom azokat, akik folyamatosan az áldozat szerepében tetszelegnek. Persze tudom, hogy ez egyfajta betegség, a gyermekkori tapasztalat-skála átcsúszott a sötét oldalra, lelki, testi hiányoktól üvölt az ego, vagyis oka van ennek a viselkedésnek, nem a divat diktálja.
Ijesztő érzés felismerni, hogy valami ehhez hasonló lelki elferdüléstől szenvedek én is. Kezdem magam is ki nem állhatni, mert megrögzötten akarom tudni, hogy az emberek mire használják a szavakat.
Számomra nyilvánvaló igazság, hogy a szavak a legrövidebb úton juttatják el az információt: az érzést, a véleményt, a tudást a másik emberhez. Azért van létjogosultságuk, mert segítenek az embereknek békésen együtt élni, avagy a békétlenségben is felderíteni az igazságot.
Tudom, tudom, tudom, ezerszer is tudom, hogy voltak, vannak, lesznek csalárd, aljas, hazug, uszító, megbélyegző, hamis szavak, melyek fájdalommal hasítanak életünkbe, mint a tüske, amelybe belelépünk, mint a szálka, mi mélyen tenyerünkbe fúródik. És mégis, akarom tudni, hallani, látni, hogy mire használjuk a szavakat, és amikor tudom, hallom, látom, hogy félrevezető, hazug, hamis, talmi, hihetetlenül kérdem: hát ezt is lehet?
Ki nem állhatom magam, hisz sokszor csalódok. Mint hajdanán a viszonzatlan szerelem temetőkertjében, ahol naponta számtalanszor elhantoltam magam, most is úgy esek be síromba sokszor azzal a naiv fohásszal, hogy: de én azt hittem.
Fáj, de jól esik, kínoznom magam.
Megéri az a pillanat, az a nap, az az élet, amikor rábukkanok olyanokra, akik a szavakat fénysugárként használják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése