2012. 06. 18. Nyolcadikos vizsgaláz Sándor Szilárd
Az osztály egyelőre üres, az ajtó kívülről le van „ezüstplombákkal szidzsilálva”. Előtte tanárok és tanulók dzsipiSZ-el a kezükben várakoznak. Megszólal a csengő, leesnek az ezüstszálas biztosítékok és kinyílnak az ajtók. Lábujjhegyen, nesztelenül lép be mindenki a terembe. Beszélni nem szabad – csak belépéskor a jelszót szabad a vizsgafelügyelő fülébe súgni – aki hallgatózik, azt kizárják. Az ki van zárva, hogy valakit mégis kizárjanak, mert jól nevelt mindenki és betart minden szabályt, hiszen a parancsolatokat szívük hústáblájára rótták rá, és ahogy dobog a szívük, úgy rendben, szépen történik minden. Megy minden, mint a karikacsapás: amúgy rittyent az ostor, amúgy visszhangzik bele az iskola folyosója, mert mindenki tudja, hogy ő a föld sója, és amit a fülükbe suttogtak, azt háztetőkről teszik közhírré. Csak járjon már le ez a vizsga....
A katedra most olyan, mintha gyalupad lenne, rajta két deka homokszem, fél deciliter szürke hamu és sok más hasznos kellék: ráspoly, mérőszalag, egy átlátszó üres üvegpohár, mérleg, fúrógép, satu, drótfűrész, spanyolviasz, smirgli és nádpálca. A tanulók ott ülnek karosszékeikben elektromos érintős képernyőik előtt és kezükben palavessző, virgács, miki egér és szemetes kosár. Elektromos megfigyelők figyelik a termet, minden mozdulatot figyelnek. A katedra fölött kakukkos toronyóra, ami csak három percig méri az időt, utána megáll, pontosan fél tizenkettő óra és nulla perc és nulla másodperckor. Három perc egy eszement és esszement esztendő. Kellemes, halk zene. Mindenkinek káposzta-feje van, mint valamikor boldog emlékezetű nagyanyám idejében, amikor ő is vizsgázott. Ezért sem érdemes izgulni, amit tudok, tudok, amit nem, az már most mindegy. Azaz, dehogy mindegy...
A tanár úr az osztállyal szemben áll és kettétöri a nádpálcát. Kezdődik. Megmérik a tanulók szóbőségét, súlyra, hosszra s végül térfogatra. Ahogy ez lejár, adnak mindenkinek egy darab spanyolviaszt, amiből ki kell vágniuk a rezet, majd tükrösre kell csiszolják. Jön a következő tudáspróba. A virgács és a palavessző az érintős képernyőkre kerül, míg mikiegér a szemetes kosárba. A nagy csendben megszólal valaki váratlanul:
- Szólítottál Uram? – kérdezi Sámuel ?
- Miért költöttél fel? – jött hamar a válasz.
- Féltizenkettő! Nulla perc nulla másodperc. A homok és a hamu
Összekeveredett, ez lenne a szent humusz?
Úgy tűnik ennyi az egész, de mégsem. Nem szabad álmodni semmi mást, csak egy világot, hogy világoljon, és hogy vak ne nevezessen világtalant a véka alatt. Ahogy ez megvan, lejár az egész, mindenki elhagyja a termet és ismét bezárják az ajtókat, leoltják a villanyt és a megfigyelő kamerák filmjét kartondobozokba, barna papírba csomagolva a könyvtár üveges szekrényének a tetején helyezik el ideiglenesen.
Az üveges szekrényről és a kartondobozokról készítettem egy fényképet. (Elnézést kérek minden más dologért, ami még látható a képen és esetleg elvonná a figyelmet a barna csomagokról. :-)
Az osztály egyelőre üres, az ajtó kívülről le van „ezüstplombákkal szidzsilálva”. Előtte tanárok és tanulók dzsipiSZ-el a kezükben várakoznak. Megszólal a csengő, leesnek az ezüstszálas biztosítékok és kinyílnak az ajtók. Lábujjhegyen, nesztelenül lép be mindenki a terembe. Beszélni nem szabad – csak belépéskor a jelszót szabad a vizsgafelügyelő fülébe súgni – aki hallgatózik, azt kizárják. Az ki van zárva, hogy valakit mégis kizárjanak, mert jól nevelt mindenki és betart minden szabályt, hiszen a parancsolatokat szívük hústáblájára rótták rá, és ahogy dobog a szívük, úgy rendben, szépen történik minden. Megy minden, mint a karikacsapás: amúgy rittyent az ostor, amúgy visszhangzik bele az iskola folyosója, mert mindenki tudja, hogy ő a föld sója, és amit a fülükbe suttogtak, azt háztetőkről teszik közhírré. Csak járjon már le ez a vizsga....
A katedra most olyan, mintha gyalupad lenne, rajta két deka homokszem, fél deciliter szürke hamu és sok más hasznos kellék: ráspoly, mérőszalag, egy átlátszó üres üvegpohár, mérleg, fúrógép, satu, drótfűrész, spanyolviasz, smirgli és nádpálca. A tanulók ott ülnek karosszékeikben elektromos érintős képernyőik előtt és kezükben palavessző, virgács, miki egér és szemetes kosár. Elektromos megfigyelők figyelik a termet, minden mozdulatot figyelnek. A katedra fölött kakukkos toronyóra, ami csak három percig méri az időt, utána megáll, pontosan fél tizenkettő óra és nulla perc és nulla másodperckor. Három perc egy eszement és esszement esztendő. Kellemes, halk zene. Mindenkinek káposzta-feje van, mint valamikor boldog emlékezetű nagyanyám idejében, amikor ő is vizsgázott. Ezért sem érdemes izgulni, amit tudok, tudok, amit nem, az már most mindegy. Azaz, dehogy mindegy...
A tanár úr az osztállyal szemben áll és kettétöri a nádpálcát. Kezdődik. Megmérik a tanulók szóbőségét, súlyra, hosszra s végül térfogatra. Ahogy ez lejár, adnak mindenkinek egy darab spanyolviaszt, amiből ki kell vágniuk a rezet, majd tükrösre kell csiszolják. Jön a következő tudáspróba. A virgács és a palavessző az érintős képernyőkre kerül, míg mikiegér a szemetes kosárba. A nagy csendben megszólal valaki váratlanul:
- Szólítottál Uram? – kérdezi Sámuel ?
- Miért költöttél fel? – jött hamar a válasz.
- Féltizenkettő! Nulla perc nulla másodperc. A homok és a hamu
Összekeveredett, ez lenne a szent humusz?
Úgy tűnik ennyi az egész, de mégsem. Nem szabad álmodni semmi mást, csak egy világot, hogy világoljon, és hogy vak ne nevezessen világtalant a véka alatt. Ahogy ez megvan, lejár az egész, mindenki elhagyja a termet és ismét bezárják az ajtókat, leoltják a villanyt és a megfigyelő kamerák filmjét kartondobozokba, barna papírba csomagolva a könyvtár üveges szekrényének a tetején helyezik el ideiglenesen.
Az üveges szekrényről és a kartondobozokról készítettem egy fényképet. (Elnézést kérek minden más dologért, ami még látható a képen és esetleg elvonná a figyelmet a barna csomagokról. :-)
Fogadják szeretettel!
A vizsga eredményeiről majd később :)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése