Gál Zoltán: Gyermeki és istengyermeki dolgok

2013. 04. 30.	Gyermeki és istengyermeki dolgok	Gál Zoltán
Gyakran nézegetem a gyerekeimet. Mintha most születtek volna, de már nagyosan próbálnak feladatokat megoldani, kivonni kezüket kezünkből, aztán vidáman futkározni. Öröm nézni, amint napról-napra cseperednek, felfedezik az őket körülvevő világot, büszkén mutatják azt, amit maguktól megvalósítottak. Sokszor attól tartok: túl hamar elrepülnek az évek, és felnőnek. Ma alig várom, hogy kimondják első szavaikat, de holnap vagy holnapután már ők maguk járják az általuk elképzelt utat. Ismerőseim, barátaim gyakran mondogatják: kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. És igazuk lehet. Mert amíg itt vannak mellettünk, kezüket fogjuk, mi vigyázunk rájuk. Ma még velük együtt hisszük a meséket, várjuk az angyalt vagy a Mikulást, vagy éppen a hercegeket és hercegnőket. Mert az ember hiszi a meséket, amikor szüleitől hallja, s újból hiszi azokat, amikor gyermekeinek mondja. S hogy ebből a világból mit tesznek tarsolyukba, az rajtunk és rajtuk egyaránt múlik. Így történhetett a kezdet kezdetén is. Isten megalkotta embergyermekét, egyengette lépteit, fogta a kezét. Megmutatta számára azt az irányvonalat, amelyet követnie kell, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen élete. Aztán elengedte kezét, hogy maga járja útját, a saját erejéből. De mindig követte, figyelte, segítette. Ha megbotlott felemelte, ha vidám volt, együtt nevettek. Ha felnőtté is cseperedik a gyermek, szüleinek csak gyermeke marad, amint gyermeke marad élete adójának, a gondviselő Istennek. És ez így van jól…

Tófalvi Tamás: (nem)normális

2013. 04. 29.	(nem)normális	Tófalvi Tamás
A normálistól eltérő viselkedés okát sokáig a testi adottságokban, avagy hiányosságokban határozták meg; amolyan „ha túl nagy a koponyád sorozatgyilkos leszel, ha túl kicsi, akkor szexuális ragadozó, de igazság szerint fogalmunk sincs, hogy mi az optimális méret” módon. Okosabbnál-okosabb emberek próbálták megfejteni a ferde orr, a kevésbé szimmetrikus arc, vagy a túl hosszú végtagok mögött rejtőző, életünkbe kódolt jövőt. Tudományos munkák egész sora bizonyítja, hogy milyen veszélyforrás volt a genetika, és ősöktől örökölt fejlődési rendellenességekkel bizony nem lehetett könnyű az élet… Egykoron hat újjal táltossá magasztaltak, később már csak valamilyen deviáns szerep jutott… A régmúlt embere még egészben gondolkodott, s rendületlenül hitte, hogy az ember minden testi és lelki porcikája összefüggésben van egymással. Egykor magunkban kerestük a hibát, mára minden elmélet arról szól, hogy a környezet tesz olyanná, amilyenek vagyunk. Lehetek gyilkos, szatír vagy ragadozó, mert a felelősség nem az én vállamat nyomja. A szülők a hibásak, akik elváltak, a szomszéd gyerek, ki régen állandóan csúfolt, egykori osztálytársaim, akik kiközösítettek, s a sor végtelen, mert bűnöst találni mindennél könnyebb feladat. De vajon, ha tükörbe nézek, mit mond rólam a benne látott ember?!

Farkas Dénes: Rendcsinálás

2013. 04. 28.	Rendcsinálás	Farkas Dénes
Ilyenkor tavasz kezdetén a rendcsinálás kötelezettsége megérinti az embereket. Ezt megtapasztaltam magamon is, környezetemben, falumban, városomban, tömbház-lakóként, a parókiákon, a parkokban, a legelőkön s többé-kevésbé a mezőkön is. Egy kis tisztogatás, átrendezés, egy csokor virág a vázában, mintha fokozná az ember életkedvét. Rendcsinálás! De hogyan? Életem egy jó szakaszát világi pályán töltöttem s a lassú kapaszkodás rendjén főnököcske lett belőlem. Fennhatóságom alá tartoztak az anyagok és a kész termékek (nyilvántartóinak) raktárai, annak személyzete, az áruforgalom minden irányú vezetése. Volt a raktárnokok között egy a kezem alatt, akinek az agya szakaszosan dolgozott. Mesteri szinten sakkozott, de egy épkézláb mondatot nem tudott semmilyen nyelven megfogalmazni. Schneider úr, mert így nevezték, hiánytalanul vigyázta a rábízott értékeket, csak soha semmi nem volt a helyén. Ez nagyon nagy gondot jelentett egy alkatrészeket, paszománt-anyagokat tároló raktárban. A varrógéptűtől a csipkék és gombok, cérnák sokfélesége több ezer anyag kartotékot ölelt fel s abban az időben még tintaceruzával írtunk s a számítógép sehol!!!/ A hétfői szokásos reggeli munkaértekezleten a termelési osztályvezető jelenti, hogy nem lesz meg a terv, mert áll egy termelési lánc, hiányzanak az automatizált kötőgépekhez a kötőtűk, parafin s miegymás. Tudtam, hogy azelőtt egy héttel hoztam Bukarestből, de Schneider ezeket úgy eltette, hogy hetek után kerültek elő, mikor már késő volt. Lementem a raktárba s lehordtam Schneider urat a fekete földig, kilátásba helyeztem, hogy amennyiben nem csinál rendet: le is út: fel is út, le is út! Megszeppent a raktárnok hallva a főnöki fellépésem nem a megszokott oktávban való dallamát és eltűnt a tároló polcok között. Mérgemben én is bevágtam az ajtót és otthagytam. Elmentem a kötöttáru gyárba, elég nehézkesen sikerült szereznem pótalkatrészeket, hogy ne álljon a termelés. Másnap Schneider úr nagyon tiszteletteljes alázattal arra kért, hogy szíveskedjek lemenni a raktárba, mert rendet csinált. Megtalálta az eltett anyagokat − gondoltam én, s erre csodák-csodája, mit látok? Az íróasztalán sztaniol karikákból (melyeket a tejes üvegek lefedésére használtak, ezüst, kék, arany) kisimított néhány példányt, melyeket szétpettyegetett, s az egészet letakarta egy átlátszó nejlon fóliával. Tessék megnézni, hogy milyen szép rendet csináltam − mondta nekem diadalittasan. Azt hittem, hogy „eldobom magam”, s halkan megjegyeztem, hogy a karácsonyfa hiányzik! Természetesen nem értette meg, s nem is erőltettem, mert félő volt, hogy a párt-büróban bepanaszol, hogy karácsonyfát követeltem tőle. Rendcsinálás, − de hogyan? Mindenki maga tudja − igénye szerint. Én nem szeretem a téli gumikat, biciklit, kotlóstyúkot, favágófejszét stb. az irodában, sem a Közlönyt a budiban! Esendő „rendszeretetemmel” áldott tavaszt kívánok a jó Istentől!

Molnár Imola: Ima

2013. 04. 27.	Ima	Molnár Imola
Istenünk! Új napra ébredtünk… Keserű ízű az ébredés. Álmunk szép volt és hajnal felé elköszönt. De csak az éji álom, mert újra és újra, minden egyes nap álmodunk, ébredünk, várunk rá, hogy felnőttek legyünk. És megyünk az úton tovább…, de azért néha még visszanézünk, és mérlegeljük az elmúlt hetet, hiszen annyi minden történik: szigorú, szomorú szakadt napokat élünk át, ördögöt ölelünk, angyaloknak szánt szerelemmel, megyünk tovább, még ha ugatnak is a kutyák, és néha mélyen vagyunk, de magasra is szállunk. Kérünk, Istenünk add, hogy maradjunk mindig ugyanilyenek, ne is értsük, aki bánt, ragyogjunk így törékenyen, és add, hogy semmi baj ne rontson el, hisz így jó, így szép, könnyű szívvel repülni tovább, és tudva hogyan vigyázzunk egymásra. S bár néha úgy érezzük, hogy a világ visszatart, pedig a vágyaink szabadon szállnak, mégis szabadság szárnyain engedj tovább. Azt mondják, nem tudunk semmit se még, naivak és ártatlanok vagyunk, s azt hisszük közel az ég…, azt mondták, ne álmodozzunk, a földön járjunk. Mit képzelünk, kik vagyunk, tudatlanságunk ad a képzeletünknek szárnyakat, pedig tudhatnánk már, hogy szédülten zuhan vissza, ki túl magasra száll. Ne a felhőkön lovagoljunk, hanem a földön járjunk. Itt, ahol mellettünk néha Reginák sírnak valamiért. Azonban ha a földhöz ragaszkodunk is, itt a világban nem adjuk el a lelkünk senkinek, s akinek kell, csak ingyen kapja meg, de nem az övé, úgy vigyázzon rá, mintha életben ő tartaná. De Te mindig megkapod, mert Nálad van a legnagyobb biztonságban, mert Te tartod életben. Persze itt is kellenek emberek, akik hozzák az igaz álmot, kellenek, akik megbocsátanak, kellenek, akik tudják a holnaputánt. De Nélküled még mellettük is néha hitünk kevés, és riaszt a félelem, hisz olyan szegény ez a túl gazdag világ. Bár ezt nem nagyon szeretjük elismerni, képesnek tartjuk magunkat arra, hogy mindenben egyedül boldoguljunk, mégis az ilyen pillanatokban köszönjük, hogy nem bízod teljesen ránk magunkat, hogy valahogy lássuk, mennyit érünk, mert néha saját magunkat is hamisan ítéljük meg. Te vagy az egyetlen, aki valóban a teljességünkben ismersz. Te látod, hogy mit érzünk, hogyan gondolkodunk, te látod, ha a hétköznapok fogságába esünk, mert a hétköznapok, azokból több van, tudod… De azért mi szárnyakon szédülők, mindig álmokat kergetők, száradók, szétesők, mindig igazat kérdezők próbálunk maradni, álmodunk szebb holnapokat, melyeket szebbeknek láthatunk, vigyázunk a madárra, ha kertünkbe repül, és igyekszünk mindig hálásak lenni Neked az életünkért. Hogy hol van a szó, ami most elmondaná, mit érzünk belül? A szívünkben, és így hangzik: köszönet. Ámen

Szabó Előd: Lehet?

2013. 04. 26.	Lehet?	Szabó Előd
Nem lehet! Sokszor hallottam már ezt a felkiáltást, felsóhajtást, tiltakozást, érvet, mentséget. Nem lehet! Vannak esetek, amikor követi e szavakat a „mert”, a magyarázat, mely esendően légbőlkapott vagy gyanúsan kidolgozott és tökéletes. De olyan is történik, hogy nincsen „mert”, hogy a magyarázat csak annyi, hogy „így szokás, mindig így volt”. A lényeg az, hogy nincs semmilyen lehetőség a változásra, kár a próbálkozásért, az erőfeszítésért, minden marad a régiben. Nem lehet! Vagy más szavakkal: nem tudtam megoldani! Mondtuk nemegyszer diákkorunkban félelmetes, ma már, visszatekintve tiszteletreméltó matematika tanárnőnknek, ha nem készült el a házi feladat. Ő pedig kegyetlen következetességgel kérdezte meg mindig, s végül már mi is tudtuk kívülről: „mutasd meg a lapokat, a piszkozatokat, amelyeken próbálkoztál.” Legtöbbször nem voltak ilyen lapok, s kiderült, hogy a „nem lehet”, „nem tudtam” tulajdonképpen azt jelentette: „nem akartam”, „nem volt elég kitartásom”, „nem voltam elég elszánt”. Ha ma azt hallom: „nem lehet!”, e romboló, lelkesedést megfagyasztó szavakra válaszként sokszor szeretnék visszakérdezni: „mutasd a lapokat, mutasd a próbálkozást, az erőfeszítést.” A legnagyobb küzdelmem pedig az, hogy azt emlékeztessem az állandó próbálkozás szükségességére, akitől életemben a legtöbbször hallottam, hogy „nem lehet!”: magamat.

Szabó Adél: Dresszkód

2013. 04. 25.	Dresszkód	Szabó Adél
Azt mondják a szem a lélek tükre. Azt mondják, nem a ruha teszi az embert. De ahogy a szemek, a tekintetek árulkodnak, beszélnek haragról, gyűlöletről, lenézésről, megvetésről, úgy az öltözeted is mindent elmond, elfecseg. Még szerencse, hogy egy öltöny, amiben házasodott apád, kibír még húsz esztendőt. A nagykabátja is, ha naftalinba teszed nyaranta, akár egy életet. A cipőre nagyon kell vigyáznod, mert ha kitaposod, jobbra vagy balra véged van…, s ha mégis vásottnak érzed magad félszázados viseletedben, gondolj csak arra: nem a ruha teszi az embert, aki megalázza magát, felmagasztaltatik. És nevess nyomorúságodon. Neked nem futja évente egy új „salapétára”. S ha mégis a tavalyi divatot akarod követni, turkálj mások megunt, vásott, kitaposott, ruhái, cipői között. Elégedetlenségedet úgy is tudja az Úr, mielőtt még kimondanád. Fizetésed feléből „vadonatúj „kollekciót” szerezhetsz be.  S ha gyermeked van, neki is tanítsd meg ezt a nemes egyszerűséget. Nekünk jó a más megunt kacatja. Mond el neki burkoltan, hogy savanyú a szőlő kisfiam.  És este, mikor lefekszel, gondold végig, hogy a holnapi napon, hogyan tudnál félretenni egy keveset egy új játékra, egy könyvre, egy kirándulásra, a tizenöt éve jól megérdemelt öltönyödre, bőr cipődre, ingedre, nyakkendődre. Aztán gondolkodj tovább, és valamikor hajnalban, amikor még mindig ezen töprengsz, végy be egy altatót, és aludj el békésen. Nyugdíjas korodra sikerülni fog. Gondolkodj pozitívan.  Eljön az idő, amikor egy szál új öltönyben, vadonatúj bőrcipőben sétálhatsz majd… De addig is imádkozz. A jó Isten vezéreljen olyan társat melléd, aki eltart a nemes, önfeláldozó életed közepette. Építs, jobbíts, tégy, segíts, légy jól kifele. S ha bajod van, old meg magad. Emeld poharad egy pillanatra azokra, akiknek jól megy látszólag. De sose kívánd az ők életét.

Bartha Mária Zsuzsánna: Mintha

2013. 04. 23.	Mintha	Bartha Mária Zsuzsánna
Azért fejlődik annyit a technika, hogy nyugodtabb, jobb legyen az ember élete. Ezen axiómán keresztül bírnak vásárlásra, jobb lelkiismeretre a reklámok. Minden új kütyü és gyógyszer csakis a mi javunkat szolgálja, csakúgy, mint a biztonságunkat megvédő hosszú hatótávolságú rakéták. Nem kellemes, inkább riasztó, ilyesmiken gondolkodni, emelkedik a szorongás szintje...Sajnos senkivel nem lehet megbeszélni...inkább bekapcsoljuk a sorozatot. Innen kezdve virtuális érzelmeket és gondolatokat dolgoz fel az agy, előre beprogramozva és betáplálva. Annyira jól működik, hogy például az egyik dél-amerikai kormány inkább egy sikeres sorozatban a kedvenc szereplő gyermekvállalásával ösztönzi a polgárokat, mivel hatásosabb minden más kormányzati eszköznél. Így teremtődik a virtuális valóságból nagyon is valóságos gyermekutánpótlás. Merthogy élni kell, és hiszem, hogy az életnek igen fontos szerepe van Isten teremtett világában. És megélni kell azt, ami életül nekünk jutott. Ha ehhez nincs bátorság, ha gyermekmentes szexet, mozgásmentes egészséget, kalóriamentes diétát, tanulásmentes tudást, közösségmentes vallásosságot és alkotásmentes kényelmet akarunk, akkor, rajta, fejlődjünk. Saját gondolatok és érzelmek helyett az előregyártott világ mintha életet biztosít. Eltelik a nap, mintha élnénk. Mintha lenne mégis reménység a jövőt illetően. A fiataloknak van egy olyan szokása, hogy szembefordulnak az ősökkel, mást, gyökeresen másképp szeretnének élni. Majd meglátjuk..., talán lesznek valódi, hiteles életek!

Andorkó Attila: Szeresd felebarátodat!

2013. 04. 22.	Szeresd felebarátodat!	Andorkó Attila
Jézus a vallás legfőbb törvényét a szeretet kettős parancsolatában megfogalmazva, röviden így fejezi ki: Szeresd Isten és szeresd felebarátodat, mint magadat. (Mk 12,29-31). Nagyon sokszor elmondjuk, hogy mennyire fontos a felebaráti szeretet, s azt is, hogy kicsoda a felebarát (az irgalmas szamaritánus példázata Lk 10,29-37). Azonban sokszor feledjük szándékosan, avagy nem, hogy a felebaráti szeretet első feltétele az önmagam szeretete, mert szeresd felebarátodat, mint magadat. Aki önmagát nem tudja szeretni, elfogadni, az nem képes felebarátját szeretni sem, de még csak felismerni sem. Mit jelent önmagamat szeretni? Nem az önző önimádatra, öntömjénezésre gondolok, hanem arra., hogy az ember elfogadja magát úgy, ahogy van: olyan testalkattal, olyan lelki kincsekkel, adottságokkal, mint ahogyan a Teremtő megalkotta. Életünk, boldogulásunk sikere döntő részben attól függ, milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal. Aki hosszú időn keresztül nem becsüli önmagát, nem tudhatja, hogyan kell kezdenie az önmagával kialakítandó bensőséges, összhangos kapcsolatot. Már maga a felismerés is hatalmas, amikor valaki rádöbben, hogy valószínűleg azért nem alakulnak számára kedvezően dolgai, mert képtelen elfogadni mások szeretetét, vagy pedig ami még ennél is rosszabb, nem érez senki iránt − önmaga iránt sem − részvétet, együttérzést, szeretetet. Fásult, kiábrándult, szorongó hétköznapokon (s ezekből több van) pedig már tudja, nem kívülről fog jönni a megoldás, hanem valamit neki, önmagának kellene tennie, de mit is tegyen, és hogyan is álljon hozzá? Erre is megvan a „recept” a jézusi tanításban: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” (Mt 7,12). Mert cselekedeteink visszahatással vannak ránk. Induljon hát minden napod úgy, kedves Olvasó, hogy hálát adsz mindenért, amid van és mindenért, amit kérsz. Nézz reggelente vagy esténként a tükörbe és köszönd meg azt a csodát, hogy VAGY, birtokosa vagy Isten legcsodálatosabb ajándékának: az ÉLETNEK! Ha minden reggel így indulsz dolgodat végezni és este így hajtod nyugovóra fáradtan fejedet, de ezzel a gondolattal, akkor hiszem, hogy megtanulod előbb-utóbb becsülni, szeretni önmagadat, és akkor képes leszel arra is, hogy „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Amőbás napok

2013. 04. 21.	Amőbás napok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Vannak hosszabb, rövidebb időszakok, amikor értelmetlennek látom az életem. Olajfoltnak képzelem magam egy folyó felszínén, amit céltalanul visz az ár. Gyakorlatilag egy síkban élek, nincs mélység, nincs magasság, ezért amőbás napoknak nevezem az ilyen napokat. Természetesen az ilyenkor készített leltár is lehangoló. Minden nap feladok valamit régi önmagamból. Változik az életmódom, lefaragok önként, vagy kényszerűségből a vágyaimból. A rossz szokásaim elhagyását természetesen nem sajnálom, nem hiányzik például a dohányzás. A sózott-borsozott kövérségek, egy ropogósra sütött csülök és még rengeteg, egészségtelennek nevezett ételféleség azonban most is jól esne, de jóakaróim tanácsára hallgatva étrendemből kihagytam. Nincs, főleg lelki erőm a reggeli tornáimhoz, pedig érzem, hogy gyengülök és a rendszeres testmozgásra nagy szükségem lenne. Nem hiányoznak a szakmai kihívások, nem hiányzik a munka. Nem álmodozom elmaradt szép utazásokról, vagy régen látott vidékek újbóli bejárásáról. Nincs erőm, kedvem eleget tenni megtisztelő meghívásoknak. Nincs erőm, kedvem tartani a kapcsolatot azokkal, akiket szeretek, testvéreimmel, barátaimmal. Nem járok templomba, nem keresem a találkozást Istenemmel sem. Nincs bennem hit? Nem látok kiutat ebből a helyzetből. Nincs bennem remény? Nem irányulnak felém szeretet sugarak, de ha mégis, azokat nem tudom befogadni és nem tudom viszonozni. Nincs bennem szeretet? Mindenről lemondtam, mindent feladtam, itt állok üresen, se hit, se remény, se szeretet. Ha „szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint zengő érc vagy pengő cimbalom”.

Sipos László: Örök szép tavaszok üdvözlete

2013. 04. 20.	Örök szép tavaszok üdvözlete	Sipos László
Amikor tegnap este, a tavaszi munkálatok nyújtotta kellemes fizikai fáradtság mellékhatásait tapasztalva nyugovóra tértem, nem hittem volna, hogy a mai reggel ennyire vidám és derűs lesz. Reggeli morcosságom – akárcsak kávémban a cukor - gyorsan feloldódott a madarak dallamos társalgása hallatán, s a lágy szellő hátán érkező első napsugarak pedig enyhítették lázban égő izmaim fájdalmait. Az elvégzett munka öröme mosolyt csalt arcomra, lelkem pedig ujjongott, mert körülnézve éreztem, láttam: „jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége, nemzedékről nemzedékre, és a természet nagyszerű szépségei, csodái hasonlíthatatlan ékesszólással beszélnek hozzánk” (Zsoltárok könyve). Hogyha valahányan meghalljuk ezt a hangot, hiszem, Isten hangját halljuk meg, aki ezúton is megpróbál segíteni nekünk: egyrészt felüdíti lelkünket, hogy meglássuk életünkben az igazán fontos dolgokat, másrészt figyelmeztet, hogy vigyázzunk erre a Földre! Meglátásom szerint mindkét szempontból nagy szükségünk van erre a segítségre, hisz önmagunktól nem biztos, hogy rájönnénk: az anyagiak hajszolásán túl életünknek van szentebb és nemesebb célja is, valamint, hogy sok esetben túl komolyan, szó szerint értelmezzük az isteni parancsot, és megpróbáljuk uralmunk alá hajtani a Földet. Tisztában vagyok vele, irtó nehéz lesz helyrehozni mindazt, amit valamikor nagyon elrontottunk. Az ózonlyuk befoltozása, a globális felmelegedés megállítása, a vizek, a levegő megtisztítása, az emberiség hozzáállásának megváltoztatása ki tudja, mennyi időt vesz majd igénybe. De én azért megpróbálok környezettudatos életet élni, s környezetünk, Földünk tisztán tartására sarkallni másokat is. Mert szeretném, hogyha évtizedek, évszázadok múlva gyermekeim, unokáim lelkét is megnyugtatná a teremtett világ szépsége, áhítatossága. A Föld napja előtt egy nappal, egy gyönyörű tavaszi reggelen Faludy mester soraival üdvözlöm a jövőt, a távolabbit: Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt. Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. (Faludy György, A távolabbi jövő)

Moldován Szeredai Noémi: Gyermekkorunk temploma

2013. 04. 19.	Gyermekkorunk temploma	Moldován Szeredai Noémi
Rövid időutazásra hívlak kedves olvasó. Kérlek, gondolj gyermekkorod templomára, arra, ahova jártál és keress egy emléket, mely meghatározó számodra azzal a templommal, istentiszteleti hellyel kapcsolatban. Van-e ilyen hely és van-e emlék, mely körvonalazódik a távolból? Milyen érzéssel tölt el a visszaemlékezés? Mit indít el benned? Rövid idővel ezelőtt, vendég lelkészként, egy olyan gyülekezet előtt szolgáltam, mely egyetlen tagjának sem volt gyermekkora temploma a hely. Részben, mert „új” istentiszteleti hely volt, csekély húsz éves, másrészt, mert a gyülekezetet 95%-át Erdélyből Magyarországra kitelepedettek alkották. Ezt látva elgondolkodtam gyülekezeteim összetételén, ahol a híveim nagy százaléka ebben a közösségben született, szülőfaluja templomában keresztelték, ott konfirmált, kötött házasságot, gyermekei is ott nőttek fel és esetleg unokái házasságkötésének is tanúja volt. Ünnepnapon és vasárnapokon oda szólítja a harang. Természetes számára a templom légköre, hangulata. Annak, ki hazatér a szomszéd helységből vagy sok - sok kilométer távolból, a szülőhely temploma különleges jelentőséggel bír. Amikor körülnéz, rosszallóan vagy jóleső érzéssel nyugtázza a változásokat, elcsodálkozik a megöregedett arcokon, érdeklődéssel fürkészi az új arcokat, leül a „helyére” vagy csak egy helyre, s emlékek sokasága lepi meg. Majd átengedi lelkét a csendnek, az imádságnak, az ihletnek, a találkozásnak. Mikor jártál utoljára „otthon”, gyermekkorod templomában?

Farkas Dénes: Napszám

2013. 04. 18.	Napszám	Farkas Dénes
Valamikor azzal próbáltak rávenni az iskolába járásra,h ogy ha nem tanulok, akkor napszámos leszek. Ezt nem kell szégyelleni – gondoltam én, hiszen sokan járnak napszámba. Nagyapám rendszeresen fogadott malomfalvi lányokat lent nyőni, akik ugyancsak napszámba jöttek. Egy heti munka után Apó elővette a nagy lapos bugyellárisát s szépen kifizette a lányokat, kik megelégedetten hazasétáltak Nyikómalomfalvára. A kinyőtt lent elterítve szárították, majd kévékbe szedték s szekerekkel beszállították a keresztúri lengyárba, hol Pasca ortodox tiszteletes osztályozta, s a len árából engem és testvéremet iskolába járattak. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ortodox pap másodállásban dolgozott a len gyárnak. Nem lett volna, miből taníttassa a gyermekeit. Cristina-val, Toni-val együtt jártam iskolába, nem is lehetett észrevenni, hogy nem magyarok. Érdekes, hogy abban az időben ez nekünk nem is volt kérdés! Visszatérve a napszámos munkára, én ebben az időben még nem láttam azt, hogy mi az összefüggés az iskola − tanulás −és a napszámosság között. Sokszor hallottam, hogy ha nem tanulsz,akkor napszámos leszel! Na és ? − gondoltam magamban! Székelyföldön divat volt − nevelési szándékkal − a gyermeket riogatni. Csak néhányat említsek: A templomban, ha nem vagy csendben, akkor a pap kivágja a nyelved,vagy a nagy könyvével meghajít. Ne menj közel a kúthoz, mert a béka beléhúz, ne edd meg az éretlen gyümölcsöt, mert béka lesz a hasadban. Ha nem viseled jól magad, akkor jön a zsákos ember s elvisz. Sorolhatnám tovább, hogy a falumban milyen rémisztő dolgok kilátásba helyezésével ment a nevelés. Az, hogy ha valakinek valamijéhez hozzányúlunk az ő tudta nélkül, akkor, ha megtudja: kiherél stb, hogy ne menjek el a rézfaszúbagolyig, mely ha megfog, akkor megreszel !...És így tovább. A falusi bölcselet más formáival is találkoztam, melyek a napszámossá válásom körülményeit befolyásolták. Íme: óvakodjál a fanyelű szerszámoktól (ásó, lapát, kapa, fejsze stb.),mert ezek használatával az ember csak púposodik!Ezek pedig a napszámosok eszközei. Kipróbáltam s a mai is veszek kezembe ilyen eszközt, de arra rájöttem, hogy azért jó, hogy nem a napszámos szakmát választottam a szó fanyeles értelmében. Ha nem tévedek Szabó Dezső után a tanítót, a papot a nemzet napszámosaként szokták emlegetni. Fanyelű eszköz nem tett tönkre, sőt jó hogy valamicskét taníttattak, de most visszagondolva a megtett életre, mégis úgy értékelem, hogy az napszámban telt el. Várom a nagy lapos bugyellárist s utána elballagok...

Albert-Nagy Ákos István: Nyugodj békében!

2013. 04. 17.	Nyugodj békében!	Albert-Nagy Ákos István
„Nyugodjék békében!”– hangzik megannyi ember szájából a „jókívánság” valahányszor halottaikra emlékeznek. De vajon mire, avagy kire gondolnak ilyenkor? Ki nyugodjék csendesen és békében? Vagy lehetne-e egyáltalán másképp nyugodni? Lehet-e háborgatott az örök pihenés? E talán megdöbbentő kérdéseket azért teszem fel, mert unitárius meggyőződésem szerint hiszem és vallom, hogy a test bizonyos értelemben úgy sem nyugszik meg, mert az örök mozgás és változás rendjén oszlásnak indul, elemeire bomlik, úgy szólván, mi por volt, porrá válik. Ezzel szemben lelkünk, ez az Istentől kapott ajándék, akár kívánjuk, akár nem, háborítatlanul tér vissza a szerető Istenhez, Istenbe. Mégis alkalomról alkalomra elhangzik kívánságunk azokért, akik örökre távoztak a földi létből. És talán éppen ez a legfurcsább: Azokért hangzik a kérés, akik már elmentek. Ilyetén felvetődik bennem a kérdés: nekünk, élőknek miért nem mondják, miért nem kívánnak ilyesmit? Mi, élők nyugtalankodjunk tovább a békétlenségben? Miért a halottaknak szól ez a kívánság, kiknek további „élete” már szabad akaratukon kívül áll, s akik számára biztosítva van a nyugodalom?  Azok felé pedig, akik még rendelkezhetnek sorsuk fölött, akik harcokat vívnak ezen a világon, békét és megnyugvást keresve szüntelenül, azok felé miért nincsen efféle melegszívű jókívánságunk? Isten nyugtassa a holtakat..., de mi legyen az élőkkel? Amióta csak megszülettünk biztonságérzetünk hiánya miatt nyugtalankodunk. Sőt, környezetünkben is az ebből fakadó békétlenkedéssel okozzuk a feszültségeket. Ezért egyre biztosabb vagyok abban, hogy elsőrendű feladatunk az, hogy megtanuljuk békén (békében) hagyni elsősorban magunkat, majd másokat, illetve megtanuljunk igazán hinni Istenben, mert így fogunk csak megnyugvást találni az Ő gondviselő oltalmában. Te lehet ezután is halottaidnak fogod mondani, de ne vedd rossz néven tőlem, hogy most őszintén azt kívánom Neked: Hagyd békén magadat, és nyugodj békében!

Benedek Enikő: Határaink

2013. 04. 16.	Határaink	Benedek Enikő
Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan leemelte Rozika néni kanta fazekának fedőjét. − Mit csinálsz, Aranyam? − kérdezte Rozika néni. − Csak megnézem, hogy milyen levest visz ebédre Apónak.− válaszolta a kisfiú. − Paszulylevest, zöldpaszulylevest − készségeskedett Rozika néni. − Akkor jó, azt én is nagyon szeretem − örvendezett a kisfiú és máris szaladt a kapuhoz, ahol órák hosszat üldögélt a kispadon, lóbálta a lábacskáit, várta, hogy megszólíthasson egy arra járót, és várta, hogy jöjjön a munkából Anyuka. Néha szökdécselt a kerítés mellett, de pontosan tudta, hogy hol vannak a határai. − Csak a sáncon inneni fákig − ismételgette magában Anyuka intelmeit, amikor észrevette, hogy Jolánka néni közeleg egy hónaljnyi paszulykaróval. − Hová megy Jolánka néni? − kíváncsiskodott, és boldog volt, amikor az asszony átlépte a sáncot és barackot nyomott a feje búbjára. − Szénát gyűjteni megyek Aranyam − válaszolta Jolánka néni. − Haj! Haj! Ki hallott még ilyent? Karókkal menni a szénaföldre!? Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan csípőre tette a kezecskéit és kételkedve mérte végig a beszélgető társát, durcás képet vágott, majd beszaladt a kapun. A kisfiú azóta megnőtt, megőrizte a mindenkori paszulylevesek ízét, és megtanulta, hogy világunkban bármilyen eszközök szentesítik a célt. Emlékeiben őrzi az intelmeket, és nem feledkezett meg a régi határokról sem. Most valahol Raguzában vagy Fiumében üldögél egy padon, miközben hosszú lábait lóbálja az Adria-i tengerbe. Anyuka csak nyugodtan várjon rá.

Makkai-Ilkei Ildikó: Elégedettek – elégedetlenek

2013. 04. 14.	Elégedettek – elégedetlenek	Makkai-Ilkei Ildikó
Végigtekintve a tegnapi napomon, nem igazán vagyok elégedett magammal. Éppen azért nem vagyok elégedett, mert elég sokat elégedetlenkedtem: amikor az egyik bevásárlóközpontból kifele jövet belenéztem a kosaramba, és láttam, hogy alig vásároltam valamit, mégis fizetésem 10 százalékát hagytam az üzletben. Amikor hazafele jövet kigyúlt a gyűlölet lámpa (ahogy édesapám nevezi), vagyis tankolni kellett, közben még az olajszint csökkenését mérő lámpa is kigyúlt, olajat is venni kellett. Elégedetlen voltam, hogy 50 lejen alul nem találok magamnak egy kecses, kis cipőt, amivel a hétvégén keresztelőbe mehetek. Szóval elégedetlen és elégedett emberek lakják ezt a földet, és utálom magam, amikor elégedetlen vagyok. Mert ha valóban szétnézek magam körül, akkor észreveszem azt, hogy a jó Isten nap mint nap mennyi mindennel megajándékoz. Igaz, hogy sokszor nem tudom beosztani időmet, pénzemet, nehezen válogatom a lényeges és lényegtelen dolgokat, de ha Istenem gondoskodó szeretetét meg akarom tapasztalni az életemben, nekem is azt kell meglátnom, amim van, és nem azt, amim nincs. Igen, nekem is van 24 órám minden nap ahhoz, hogy észrevegyem az igazán lényeges személyeket, dolgokat, eseményeket az életemben. És elégedett vagyok magammal a mai nap reggelén, amikor a napi három perces írása közben két éves lányom szétdúlja az irodát, papírjaimat, de nem szidom meg őt, nem ütök mérgesen párnás kis kezére, hanem így szólok Istenemhez, köszönöm őket, köszönöm, hogy van, aki után nap mint nap rendbe tegyem a feldúlt irodát, lakást. Köszönöm, hogy van munkám, köszönöm, hogy van ki vár, köszönöm, hogy amikor e sorok olvashatóak lesznek, nővérem kisfiát tarthatom keresztvíz alá. Ady Endre versének címével ismétlem: Köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Pál János: Jónás realizmusa?!

2013. 04. 13.	Jónás realizmusa?!	Pál János
Jónásról csak negatív terminusokban és összefüggésben szoktak beszélni. Ő ugyanis az, aki szembeszegült az isteni akarattal, ő az, aki első felszólításra nem volt hajlandó elmenni Ninivébe, a bűnös városba, hanem csapot, papot otthagyva hajóra ült és Tarsis irányába vette útját. Lehet, hogy félt az ott élő emberek gonoszságától, de lehet, hogy csak kényelmes volt és úgy gondolta, jobb pihenni, mintsem vesződni, erőit emészteni idegen emberekért. Nem kizárt azonban, hogy az emberi természetről alkotott borúlátása késztette meghátrálására. Ha válaszolnom kellene a kérdésre, hogy vajon miért lépett vissza elsőre Jónás, akkor hajlok afelé, hogy a borúlátása kényszerítette elsősorban döntésének meghozatalára. Ez pedig nem is annyira a derűlátásnak, hitnek a hiányából fakadt, hanem az emberi természet ideáktól lecsupaszított, tárgyilagos ismeretéből. A történet vége rácáfolt Jónásra, munkája nem volt eredménytelen, félelmei nem igazolódtak be: Ninive városa megtért. Ez az eszményi végkifejlet azonban a valóságban sokszor elmarad, a megtett erőfeszítések ellenére is. A magvetés sokszor vall kudarcot, a jó szándék nem mindig talál viszonzásra, az őszinteséget sokszor jutalmazzák képmutatással, árulással. Azt hiszem teljesen természetes volt Jónás reakciója. Talán jobb a hal gyomrában békésen, biztonságban ülni, mint a tömeg kénye-kedvének, hóbortjainak, indulatainak kiszolgáltatni magad ..., az ember erkölcsi létének ugyanis igen korlátolt határai vannak … (Ld. Karinthy Frigyes: Barabbás című elbeszélését.)

Máthé Sándor : Találkozásaink

2013. 04. 12.	Találkozásaink	Máthé Sándor
Mindig megyünk valahonnan valahová, valakitől valakihez. Miért?  - A legtöbbször azért, hogy találkozzunk. Ezt elfogadva, azt is hozzá tehetem, hogy ezeknek a találkozásoknak a jegyében zajlik egész életünk. Vagyis: az élet nem más, mint találkozások véget nem érő sora. Minden találkozás lényege a kapcsolatkeresés, a kapcsolatteremtés. Ez a mozgatója a találkozások létrejöttének: a szerelemnek, házasságnak, barátságnak. A találkozások alkalmával az emberek odafigyelnek egymásra, elismerik, − elfogadják egymást. Ilyenkor mindig ajándékozunk magunkból valamit, ugyanakkor elfogadunk valamit a másiktól − a másikból. Ha ez nem történik meg, akkor a találkozásból nem lesz kapcsolat. A találkozásoknak különböző eredményei lehetnek. Vannak ösztönző, építő, kibontakoztató, életet formáló találkozások, de vannak bénító, megsemmisítő, sebet, csalódást, fájdalmat okozó találkozások is. A találkozás fogalmát nemcsak az élet hétköznapi síkján használhatjuk, ugyanúgy jelen van a vallásos élet miden megnyilvánulásában. Jézus is a hétköznapi életben szerzett tapasztalatait használta fel minden egyes találkozásánál, azért, hogy mindennapi életünket felemelje abba a másik dimenzióba, az isteni világba. Így szentelődik meg a világ, így szentelődnek meg hétköznapi találkozásaink is. Elidegenedő világunkban a közösség az egyik legnagyobb érték, igazi szentség.  Az igazi találkozás helye számunkra a templom, az Istennel való találkozás helye, hiszen ott jön létre az igazi közösség, az Istent szeretők, az Istenhez tartozók közössége. De ez nem jön létre csak úgy magától, csoda formájában. A közösséget meg kell teremteni, s ha már megteremtettük össze kell tartani. A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Mindenki által elfogadott alapelvek, igazság nélkül nem tarthatóak össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása. Az olyan hangulatú együttlétekben, mint amilyenek Jézus és tanítványainak találkozásai voltak, nem nehéz többre vágyó lélekkel az Isten-országa felé fordulni és mások érdeklődését is arra felé irányítani. Adjunk hálát Istennek, hogy időről – időre együtt lehetünk, találkozhatunk egymással és Istennel. Higgyük, hogy kapcsolatunk mindkét síkon tartós marad.

Rácz Norbert: Szuperhősök

2013. 04. 11.	Szuperhősök	Rácz Norbert
Amikor pedig egyre nagyobb sokaság gyülekezett hozzá, elkezdett beszélni: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék: jelt követel, de nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele." (Lk 11,29) A nagyobb fiaim az elmúlt időben ismerkedtek meg a szuperhősök fogalmával. Csodálattal tekintenek ezekre a mesebeli alakokra, és bizony, parázs viták szoktak kialakulni közöttük, hogy ki az erősebb: a Pók- avagy a Denevérember? Megmosolyogni való gyermeki jelenségként lehetne túllépni az ő vitáikon, de arra lettem figyelmes az elmúlt hónapokban, akár években, hogy a felnőttek között is nagyon megerősödött a szuperhősök iránti érdeklődés. Hollywood ontja azokat a filmeket, amelyeknek a középpontjában valamilyen természetfölötti erőkkel, vagy rendkívüli technikai eszköztárral rendelkező lények, néha együtt, de gyakrabban egyedül küzdenek egy szintén hatalmas gonosszal, és – természetesen – mindig győznek. Aki követi a világhálós fórumokat, tapasztalhatja, hogy bizony felnőtt emberek között is ádáz vita folyik arról, hogy ki erősebb, a Pók-, vagy a Denevérember. A jelenség valószínűleg összefüggésben van a válságos időkkel. A képregények és szuperhősök hajnala a huszadik század húszas, harmincas éveire esik, a nagy gazdasági válság idejére. Válságos korokban, amikor úgy tűnik, hogy a világ megfoghatatlan, természetfeletti erőkkel rendelkező ellenségként tornyosul az átlagember feje fölé, amikor nem látszik kiút a mindenhonnan támadó rossz elől, az ember a fantázia világában játssza le a harcot a rosszal, ahol segítségére vannak azok a természetfeletti erővel megáldott, vagy hihetetlen technikai eszköztárral rendelkező Pók- és Denevéremberek, akik a jó bajnokaiként, ádáz küzdelemben végül legyőzik a gonoszt. Ezekben a válságos korokban felerősödik az ember csodavárása, mert látszólag csak ez ad menekvést a számára. Kell a bizonyosság, hogy mégis – minden látszat ellenére – végül a jó győz. De mielőtt megbélyegeznénk, vagy leírnánk a képregények, szuperhősök világában „rekedt” mai felnőtteket, lássuk be, hogy azért nekünk, vallásos embereknek is jól fogna néha egy kis bizonyosság a hit dolgaiban. Kis epifánia, vagy valami kézzelfogható, bizonyíték arról, hogy jó úton vagyunk. Valami hasonlót vártak Jézustól is a kortársai, de Jézus a csodaváró tömegnek nem ad jelt, helyette Jónás rejtélyes jelét hagyja a nemzedékének. Mégpedig azt a példát, hogy Jónás, az idegen ember szavaira Ninivé, a nagyváros, megtér. Puszta szavak hatására megváltozik egy egész közösség. Ez a szupererős szavak hatása, amelyek gyakran csodával határos módon képesek arra, hogy a rosszat jóra fordítsák. A szuperhősök bennünk élnek. A nagy küzdelem bennünk megy végbe, s az alapvető kérdés, hogy a szavakkal jelentkező jó hangját képesek vagyunk-e meghallani, vagy sem, illetve, hogy ezek alapján tudunk-e élni, s megváltozni, hogyha kell. Hatalmas erő van minden gondolkodó emberben, olyan erő, amely nemcsak egy életet, hanem magát a világot képes jobbá tenni. A választás egyedül és kizárólag a mi kezünkben van!

Székely Kinga Réka: Ki lakik a szomszédban!?

2013. 04. 09.	Ki lakik a szomszédban!?	Székely Kinga Réka
Meglehetősen hosszú ideig éltem úgy egy kolozsvári tömbházlakásban, hogy a közvetlen szomszédomat sokáig nem tudtam megismerni. Hol volt, hol nem volt otthon, mint a mesében, de amikor otthon volt, nem tudom kinek, miért, és kivel, de folyton ordított. A többség nyelvén szidott valakit, vagy valakiket, lényeg az, hogy néhány ilyen hangorkán sorozat után eldöntöttem, hogy én nem is akarok vele megismerkedni. Keresztényi elkötelezettségemet persze hosszan bántotta saját viszonyulásom, de mivel abban az időben többször vettem részt a Mátyás király szobráért való tüntetésen, ahol a zsaruk, a szekusok, és  támogatóik durván megalázták a békés magyar tüntetőket, gondoltam, szívtam már eleget ezektől a többségi testvérektől, én biza nem teszem meg a második keresztényi mérföldet még Jézus Krisztus kedvéért sem. Most, a Székely Szabadság ünnepének lelkesültségével szívemben, úgy érzem, hogy mégiscsak van erőm a keresztényi extra egy mérföld megtételére. A marosvásárhelyi tüntetésen a rend őrei hivatásuknak megfelelően vigyázták a tüntetőket. Készségesen irányítottak a tüntetés helyszínére és barátságosan lépdeltek mellettünk és nem minket támadtak, mint 1992-ben a kolozsvári Mátyás szobornál, hanem minket védve, a provokálókat küldték haza. Számomra olyan volt ez a tüntetés, mint egy beteljesült álom. Nemcsak a többezres magyar székely tömeg bátorsága, nemcsak a várost ellepő székely zászlók lobogása, nemcsak a végtelenségig ismétlődő: itthon vagyunk, nem félünk, autonómiát Székelyföldnek szívből való zengése négy gyalog kilométeren át, nemcsak a felvonulók láttára bátorságot nyerő hozzánk csatlakozó marosvásárhelyi magyarok egyre növekvő száma, nemcsak a nyolvcanéves néni könnyező arca és integető száraz kis kezecskéje, nemcsak a mozgássérültek tolókocsin való kapuba állása és integetése, hanem a többséghez tartozó rendőrök és csendőrök illedelmes és segítőkész viselkedése hozta meg számomra a beteljesülő álom gyönyörét. Az én lelki többségi szomszédom ezentúl Lucian Mandruta, televíziós újságíró, és az ő kedvéért (Jézus Krisztus után egy lépéssel) kettőt fogok lépni egy helyett, egy második evangéliumi mérföldet is le fogok húzni, mert csak így lehet a történelem sebeit begyógyítani és önazonosságunkat megőrizni.

Sigmond Júlia: Black hole

2013. 04. 08	Black hole	Sigmond Júlia
Ilyenkor tavasszal, húsvét táján, nagypéntekes gondolataim vannak. Régebben, számomra a húsvét csak nagypénteket jelentette! Elképzelni egy keresztre feszített ember gyötrelmeit, mély lelki szenvedést okozott. És ez minden évben megismétlődött. Aztán egy barátnőmmel beszélgetve jöttem rá tévedésemre. Sokszor elgondolkoztam már a szenvedés szükségességéről. Vajon tényleg nem lehetne élni nélküle? Jó, jó, tudom, hogy a fájdalom jelzi az embernek a betegség jelenlétét, figyelmeztet, hogy tenni kell valamit! De a fájdalom és a szenvedés közti különbség olyan, mint az öröm és a boldogság viszonya, amikor a sok kis öröm összegyűl, már boldogság lesz belőle, ahogy a sok patak és folyó vize is tengerré változik, a sok-sok fájdalomból hatalmas szenvedés keletkezik, bánat-tenger lesz belőle. Ha meghal egy szeretett embertársam, szenvedek, s úgy érzem, mintha a földön egy “fekete lyuk” keletkezne. El kell fogadni halálát, mégis, felfoghatatlan fizikai eltűnése. És gyűl a sok “fekete lyuk”, amely éppen olyan érthetetlen és titokzatos, mint a BLACK HOLE, legalábbis számomra. Ugyanis hiába olvasom a magyarázatot erről a furcsa égitestről és értem a szavakat, a lényeget mégsem tudom felfogni és megérteni, amit írnak róla. Elfogadom, hogy van, de nem értem. Amint felfoghatatlan számomra az is, hogy az a sok szép és jó gondolat és érzés, ami egy-egy emberben élete végéig összegyűl, eltűnik, megsemmisül (?), mintha elnyelte volna egy fekete lyuk, ahonnan semmi sem tud visszatérni.

Sándor Szilárd: Tavaszi péntek

2013. 04. 05	Tavaszi péntek	Sándor Szilárd
Húsvét utáni tavaszi péntek: most zengjen ajkunkon ének. Kerüljön el  veszejtő kísértet, e verset most lanton kísérjed. Lelked lantja legyen könnyű, lásd a tavasz mily gyönyörű! Lásd lenge felhőjét az égnek, már vége van a fagyos télnek! Áradjon szép egedből áldás kerüljön el minden bántás, lásd bomlanak már a rügyek a lelkedben  égnek a tüzek! E tűznek, ha füstje is lenne, égjen el a füstnek szennye! Színessé kormozza arcodat, áldássá az éden-partodat! Angyalok őrizzék tavaszod, némuljon el síró panaszod, áldjon meg téged  hajnalod, arcod szépüljön harmaton! Találkozásod áldás legyen s ez áldásból ossz nekem, hogy szépüljön a szemem a nélküled-is-jéghegyeken. Ha már én is áldás leszek, örömmel így eléd megyek, mint tavaszi esőcseppek, így láthatlak én s szebbnek.

Czire Szabolcs: Azok a kezek

2013. 04. 04.	Azok a kezek	Czire Szabolcs
Vajon mi történik a lelkészben, amikor úrvacsorát oszt? A lelkészi szolgálat egyik legmélyebb ismétlődő tapasztalása, de vajon mi zajlik belül? Általános választ nem lehet adni, még egy ember esetében sem, de elmesélem, hogy mi történt bennem ezen az ünnepen. Először a szolgálatvégzők álltak ki, ahogy annak lennie kell. Először nekik kell átlépni ama másik valóságba, vagy ami ugyanaz: mélyebbre jutni ebben a valóságban. Aki nincs ott, az másokat ne hívjon! Aztán útjukra indulnak a szent jegyek, és egy kis időre mintha tényleg felvillanna valami a Mester utópisztikus látomásából egy olyan világról, ahol csak Isten van és az ember a maga teremtettségének teljességében. Ahol nincsenek határok és különbségek, ahol a sánta jár, a vak lát, az éhezőnek is jut bőven és mindenki tudja, hogy a legfontosabb kell legyen a legfontosabb. Becsülni kell az olyan helyzetet, ahol hangos szavak nélkül lehetünk együtt. És most úgy van. Csak a szemek és a kezek beszélnek. De leginkább a kezek! Bár még sokan tudják, hogy a jegyek átvételekor egymás szemébe nézünk, sokan nem tudják. S kik tudják is, néha lesütik szemüket vagy időnként tekintetük inkább szociális cselekvés, amely többet elrejt, mint feltár… De a kezek, azok a kezek: ott vannak, és csak mesélnek és mesélnek! A kézelemzők gyakran a jövőt fürkészik a kézben, de itt a kéz meséli önmagát. Sorsok villannak fel, kapcsolatok, kínok, sok-sok munka, simogatás és szorítás, építés és veszteség, egyszóval: megragadások és elengedések… Pillanatok alatt peregnek le élettörténetek, de a lelkész tovább halad. Most nem kötődhet, nem kapcsolódhat, ez egy másik dimenziója a létnek, amelyben a különbségek hasonlóvá válnak, ahol a másság eltűnik, és minden Emberré oldódik. Igaz, hogy az életben a nagy utazások gyakran egy kézfogással kezdődnek, és ez egy nagy utazás, de most nem a lelkész az, aki megragadja a kezet… A Beatles jut eszembe: páratlan sikerük egyik titka talán az, hogy első lemezüknek az I Wanna Hold Your Hand (Fogni akarom a kezed) volt a címe. Telitalálat! Mert ez az, amire minden ember vágyik. Látszólag szexre, látszólag házasságra, látszólag vagyonra, látszólag hatalomra... De valójában, hogy megfogják valaki kezét és viszont. Körbe járnak a jegyek, és most nem a lelkész az, aki megragadja a kezet… A lelkész csak tanúja annak, ahogy ezek a beszélő kezek összefonódnak Isten kezével. Egy idős házaspár mesélte, hogy életük során annyi mindent el kellett engedniük, de egymás kezét sosem engedték el. A körben állók úgy hiszik, hogy gyakran kicsúszik kezük Isten kezéből. De a lelkész – miközben végig jár a szent jegyekkel – pontosan tudja, hogy ez sosem történt, és sosem történik meg…

Szász Ferenc: Húsvét n-edik napja

2013. 04. 03.	Húsvét n-edik napja	Szász Ferenc
Húsvét másodnapja. Négy beteghez megyek, ennyien kértek úrvacsorát (azaz igényeltek, s én kiszolgáltatom. Ennyit a szavakról s fogalmakról, borzongjunk pongyolaságunktól). Mikor listám végére érek, beugrom apámhoz tíz percre, hála Istennek szundikál, meg se hallja, hogy bemegyek, a tv-készülék valamilyen holland mérkőzést közvetít. Elnézést kér: nem látom már, de legalább hallom. Nocsak. És tovább, mulasztások húsvéti kálváriáján. Igénylés nélkül, bejelentkezés nélkül olyan asszonyhoz csengetek be, aki két felnőtt gyermekét vesztette el, unokái külföldön, egyedül, magányosan él. Fáradt vagyok, húzza a vállam az oldaltáska, örvendek, amikor arca feltűnik az ablakban s beragyogja az öröm. Sokáig beszélgetünk, s amikor teríteni kezdem az úrasztalát, felpattan s imádkozni kezd: „Az Isten áldja meg a tiszteletes urat, hogy eljött hozzám” − s mire befejezem a terítést −, „és áldja meg a drága leányát, unokáit és dédunokáit”. Áhítattal imádkozom magam is, Isten időtlenségéről, s arról, hogy a múlt számára jelen, valahol mind együtt vagyunk az ő színe előtt, s ha meghalunk, találkozunk. Aztán meglátjuk a többit. A magány, a veszteség és a jövő ott van azokon a fényképeken, amelyeket ki tudja hányadszorra, megnézünk együtt. S a történetekben, amelyeket ki tudja hányadszorra, megosztunk egymással. Stóla is van. Nem enyém, a drága leányomé, de mivel elfogyott a cigarettám, hazafelé veszek egy csomaggal a hozományából s rágyújtok. Visszautasíthatatlan, mint az a szál cigaretta is, amellyel soha nem kínáltak meg. Húsvét n-edik napja. Valaki ma dédunokáimért imádkozott, én magam pedig még unokáimig se jutottam el rozsfüzéremen. Kerülök egyet a tavaszi délutánban. Anakronisztikusnak érzem magam ünneplő munkaruhámban hetfű napján. A magyar szóra fel se kapom a fejem, de jól esik, olyan, mint az imádság. Nagyon régen éreztem, hogy létem legitimitása Istentől való. Vagyis azt, hogy pap vagyok, s még egy darabig érdemes is annak maradnom.