Benedek Enikő: Határaink

2013. 04. 16.	Határaink	Benedek Enikő
Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan leemelte Rozika néni kanta fazekának fedőjét. − Mit csinálsz, Aranyam? − kérdezte Rozika néni. − Csak megnézem, hogy milyen levest visz ebédre Apónak.− válaszolta a kisfiú. − Paszulylevest, zöldpaszulylevest − készségeskedett Rozika néni. − Akkor jó, azt én is nagyon szeretem − örvendezett a kisfiú és máris szaladt a kapuhoz, ahol órák hosszat üldögélt a kispadon, lóbálta a lábacskáit, várta, hogy megszólíthasson egy arra járót, és várta, hogy jöjjön a munkából Anyuka. Néha szökdécselt a kerítés mellett, de pontosan tudta, hogy hol vannak a határai. − Csak a sáncon inneni fákig − ismételgette magában Anyuka intelmeit, amikor észrevette, hogy Jolánka néni közeleg egy hónaljnyi paszulykaróval. − Hová megy Jolánka néni? − kíváncsiskodott, és boldog volt, amikor az asszony átlépte a sáncot és barackot nyomott a feje búbjára. − Szénát gyűjteni megyek Aranyam − válaszolta Jolánka néni. − Haj! Haj! Ki hallott még ilyent? Karókkal menni a szénaföldre!? Csak egy apró kis mozdulat volt, ahogyan csípőre tette a kezecskéit és kételkedve mérte végig a beszélgető társát, durcás képet vágott, majd beszaladt a kapun. A kisfiú azóta megnőtt, megőrizte a mindenkori paszulylevesek ízét, és megtanulta, hogy világunkban bármilyen eszközök szentesítik a célt. Emlékeiben őrzi az intelmeket, és nem feledkezett meg a régi határokról sem. Most valahol Raguzában vagy Fiumében üldögél egy padon, miközben hosszú lábait lóbálja az Adria-i tengerbe. Anyuka csak nyugodtan várjon rá.