Sigmond Júlia: Black hole

2013. 04. 08	Black hole	Sigmond Júlia
Ilyenkor tavasszal, húsvét táján, nagypéntekes gondolataim vannak. Régebben, számomra a húsvét csak nagypénteket jelentette! Elképzelni egy keresztre feszített ember gyötrelmeit, mély lelki szenvedést okozott. És ez minden évben megismétlődött. Aztán egy barátnőmmel beszélgetve jöttem rá tévedésemre. Sokszor elgondolkoztam már a szenvedés szükségességéről. Vajon tényleg nem lehetne élni nélküle? Jó, jó, tudom, hogy a fájdalom jelzi az embernek a betegség jelenlétét, figyelmeztet, hogy tenni kell valamit! De a fájdalom és a szenvedés közti különbség olyan, mint az öröm és a boldogság viszonya, amikor a sok kis öröm összegyűl, már boldogság lesz belőle, ahogy a sok patak és folyó vize is tengerré változik, a sok-sok fájdalomból hatalmas szenvedés keletkezik, bánat-tenger lesz belőle. Ha meghal egy szeretett embertársam, szenvedek, s úgy érzem, mintha a földön egy “fekete lyuk” keletkezne. El kell fogadni halálát, mégis, felfoghatatlan fizikai eltűnése. És gyűl a sok “fekete lyuk”, amely éppen olyan érthetetlen és titokzatos, mint a BLACK HOLE, legalábbis számomra. Ugyanis hiába olvasom a magyarázatot erről a furcsa égitestről és értem a szavakat, a lényeget mégsem tudom felfogni és megérteni, amit írnak róla. Elfogadom, hogy van, de nem értem. Amint felfoghatatlan számomra az is, hogy az a sok szép és jó gondolat és érzés, ami egy-egy emberben élete végéig összegyűl, eltűnik, megsemmisül (?), mintha elnyelte volna egy fekete lyuk, ahonnan semmi sem tud visszatérni.