Gál Zoltán: Pálfordulás

2013. 02. 27.	Pálfordulás	Gál Zoltán
Pálfordulás szavunk onnan származik, hogy Saul a damaszkuszi úton átélt látomás hatására a keresztények üldözőjéből, leghívebb pártfogójukká lett, és Pál apostolként vált ismertté. Saul rövid időn belül ellentéte lett addigi önmagának, és ezáltal élete is egy addig elképzelhetetlen fordulatot vett. Többször hallottam már, hogy valaki emberi gyarlóságainak hálójában vergődött, míg egyszer csak hirtelen „rátalált az útra”. Bekerült egy olyan közösségbe, amely erőt adott, és hirtelen képes lett uralkodni káros szenvedélyein. Gyakran láthattunk embereket, akik egyik nap fennhangon igazolták elképzeléseiket, másnap pedig éppen olyan meggyőződéssel beszéltek annak ellenkezőjéről. Pálfordulások ma is léteznek. Szeretnék azonban hinni abban, hogy ez nemcsak ideig-óráig tart, amíg a helyzet megkívánja, hanem képes átformálni az embert, legbelül változásokat előidézni, és jobb istengyermekké formálni. Saul Pál apostolként élte tovább életét, a kereszténység terjedésének kulcsfigurája lett. Pálfordulás egy életben egyszer történhet. Ha azonban többször, vagy időről-időre történik, annak köpönyegforgatás a neve.

Farkas Dénes: Testcsel

2013. 02. 25.	Testcsel	Farkas Dénes
1961-ben a karácsonyi vakációban egy zsúrt követő időben − akkor így nevezték a bulit − éreztem, hogy a nyakam olyan furcsa fájdalommal idegenkedik a fejem alatt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, majd néhány nap múlva a vakáció végeztével mentem vissza Kolozsvárra a tanulmányi év folytatására. Segesváron többedmagammal vonatra szálltam s ott összeverődött a sok diáktársból álló csapat. Az utasok között volt Molnár Attila, erdővidéki barátom és az ő édesanyja is. A néni, azt hiszem, egészségügyi szakember lehetett, mert reám nézett, és azt mondta, hogy: Dénes! magának mumsza van. Megijedtem, mert éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a fülem mögött tojásnyi daganat képződött, mely kegyetlenül fájt s lázam is lett. Elkülönítettek már a vonaton s Tövisről (ahol sokáig vesztegelt a személyvonat) telefonáltak a mentőknek és a vonatérkezésre, a kolozsvári állomásra mentőautó jött értem. A lázam eszméletvesztésig emelkedett s − ahogy mondani szokták − számomra a film megszakadt. A kolozsvári járványkórházban, az akkori Bezerédy utcában, találtam magamra. Ez egy elég primitív, barakkszerű intézet volt, melyben vaságyakon cementes padlóval képzett ridegségben feküdtünk egy ún. „mumszos” kórteremben. Négyen-ötön voltunk a cellának nevezhető szobában, s a betegek nagy hozzáértéssel tanácskozták meg a mumsz okozta lehető és lehetetlen következményeket. Borzongva hallgattam 19 évesen, hogy a férfiak esetében ennek a betegségnek szövődményei lehetnek, s megtámadhatja a hasnyálmirigyet, a heréket s még nem tudom, hogy miket, de azt észbe tartottam, hogy oda lesz a férfiúság... A lappangási idő pedig több napig eltart. A zsúrozás emléke kegyetlenül rázós lett, s ezt fokozta az is , hogy az ajtó melletti első ágyban feküdt egy Cenan Ioan nevű középkorú vasutas, kinek elképesztő heregyulladást okozott a rút kór. Egy Marina nevű kedves orvosprofesszor tartotta a napi viziteket s hozta magával a velem egykorú hallgatóit, kikkel tanulmányozták a mumsz lefolyásának tüneteit. Hála Istennek megúsztam szövődmények nélkül, hiszen szép gyermekein ezt nyugtázzák. Elég az hozzá, hogy minden nap jött a professzorral a nyolc-tíz orvostanhallgató, akik végigtapogatták Cenan bácsi heréit, majd jöttek a következő ágyhoz, s kézmosás nélkül nekiestek az én nyakam inának, s gyönyörködtek a fülem hátmögöttiségében, melyet ugyancsak mindnyájan végigtapogattak. Azt hiszem, hogy kezdtem lábadozni, mert eszembe jutott, hogy ez a sorrend ez nekem nem konveniál. Testcselhez folyamodtam − bebeszéltem Cenan bácsinak, hogy az ajtó mellett húzat van, s cseréljünk helyet, mert én azt szeretem, s neki is jobb lesz. Be is vette a testcselemet Cenan bácsi, s másnap örömmel nyugtáztam, hogy a nyakam ina megelőzte a vasutas bácsi heréit. Marina professzornak, amikor elmondtam a turpisságot, mosolygott, akárcsak én is, mikor ezt a fogalmat hallom, hogy testcsel...

Molnár Imola: Van-e helye?...

2013. 02. 24.	Van-e helye?...	Molnár Imola
Néha napján igenis eljutunk olyan helyzetbe, hogy határozottan állítjuk: vannak dolgok, amiknek csak a szívünkben van helye de (sajnos) az életünkben nincs. Emiatt vannak baba-arcú szende nőszemélyek, akik egyébként élnek-halnak a versenymotrokért...de hát, most hogy néznének, mondjuk például egy huszonéves lelkésznőre, aki egy tűzpiros Ducati999-el száguldozik??? Pedig az a szíve csücske, de az életébe mégsem fér bele...(egyelőre legalábbis nem). És vannak komoly, elismert és közismert politikusok, akiknek talán legnagyobb "kedvencei" a keleti harcművészek kimonói, de azért mégis hogy nézne ki, ha mondjuk, az amerikai elnök "pizsamában" flangálna a Fehér Házban???...(A nyilvános megjelenésekről nem is beszélve) Olyan hosszasan lehetne még folytatni az extrém, vagy kevésbé extrém példasort, de a lényeg ez marad: vannak dolgok, amiknek a szívünkben van hely, de az életünkben nincs. Ez igazából lehet egy személy, egy tárgy, egy állapot, tulajdonképpen mindaz, ami idővel jelenvalóság és meglét híján a képzeletünk, a titkos elméleti világunk részévé válik, és ilyenkor, ha ismerjük, eldúdolásszuk Leonard Cohen In my secret life című dalát: Ebben a titkos világunkban filmhősök, világmegváltók vagyunk, azok, akiknek a szüleink álmodtak, azok, akiknek mi álmodtuk önmagunkat. Azzal vagyunk, akinek mára már nem maradt hely az életünkben, azt tesszük, amit tulajdonképpen soha nem teszünk meg, kimondjuk azt, amit igazából soha nem mondunk ki. Bizonyára nem mindenki, de sokan vagyunk így, így, hogy nem minden "fér bele" az életünkbe abból, ami igazából − amióta csak az eszünket tudjuk − szívünk csücske, amire titkon mindig vágyunk, ami olyan jó lenne, ami kellene, amit szeretnénk. De az életmód, amit választunk, hogy éljünk, tagadhatatlanul kereteket szab, és néha igen: szárnyakat vagdos. Ez néha fájó, néha hasznos. Néha azt érezteti velünk, hogy csak "részleges" életet élünk, néha meg azt, hogy ennyi pont elég... Baj, hogy ez így van? Ki tudná megmondani...

Szabó Adél: Böjtben

2013. 02. 22.	Böjtben	Szabó Adél
Szeretetnek Istene! Veled kezdődött az életem. Veled dobbant elsőt a szívem az anyaméhben. Veled indultam el az utamon, a Te akaratodból állok ma itt. Veled járok és fekszem. Állok és ülök. Veled és általad formálódnak a szavak ajkamon. Veled állok ki az emberek elé, veled megyek be az osztályterembe, veled koporsók mellé, veled az örömben és a bánatban, veled félek és remélek egyszerre. Böjtre készülök Atyám. Végigjárni az utat. Azt a belső pusztát, és megnézni magam ott is. Mert voltam farsangban, állig felvértezve választott vagy kiosztott maszkban, most pedig lelkem legmélyebb vágya szerint, kifestetlenül állok előtted a fényben. Arra kérlek, hogy légy velem utamon, melyről még semmit sem tudok. Milyen leszek majd fegyvertelenül? Milyen leszek kiszolgáltatottan? Milyen leszek a kísértések zuhatagában? Talán elgyengülve közel a feladás gondolatához?....Nem tudom. Csak azt tudom ott legbelül, hogy Veled akarom megtenni az utat. A te segítségeddel. Te légy a vezetőm, Istenem. Te légy velem egyedül! Tarts tükröt, tégy akadályt, tégy próbára, eddz meg, bugyolálj és szeress. Taníts meg az alázatra, a csendre, a befogadásra, és elfogadásra. Ámen.

Szász-Cserey Katalin: Történetek, melyek összekötik a múltat a jelennel

2013. 02. 21.	Történetek, melyek összekötik a múltat a jelennel	Szász-Cserey Katalin
Szeretek történeteket olvasni, mert az életben való eligazodást segítik. Ami minket érdekel és foglalkoztat, ami velünk történik, azt általában már mások megélték és átélték. Ami számunkra új, az az ő számukra régi tapasztalat, így a történetek közvetíthetnek, üzenetet hozhatnak a múltból a jelenbe. A történetek élettapasztalatokat kapcsolhatnak össze, a mesélőkét a sajátunkkal, és a sajátunkat azokéval, akiknek egyszer továbbadjuk őket. A tegnap este A boldog ember történetét olvastam el, mely sokat elárul arról, kinek mit jelent a boldogság, avagy  értelmezd úgy a történetet, ahogy épp az  élethelyzeted megkívánja. A mesebeli ország öreg királya megbetegedett. Tudós orvosai nem tudtak segíteni rajta. . -Egyetlen gyógyszer létezik csak ez ellen a kór ellen − közölte a királlyal a legöregebb bölcs. Ha találnál az országodban egy boldog embert, és annak az ingét magadra öltenéd, meggyógyulnál... A király fiai nyomban útra is keltek, bejárták a birodalmat, de igazán boldog emberrel nem találkoztak. Fáradtan, csüggedten, reményt vesztve indultak hazafelé. Útjuk sötét erdőn át vezetett. A fák közt pislákoló fényt pillantottak meg. Közelebb érve, egy kis kunyhó előtt találták magukat. - Nem gyönyörű ez az este? - mondta köszönés helyett a földön ülő férfi. Olyan boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a napot is. Hála legyen Istenek érte... A királyfiak szíve nagyot dobbant, úgy látszik, mégis találtak egy boldog embert. Elmondták, mi járatban vannak, és megkérték, hogy adja nekik az ingét, mert különben meghal az öreg király. - Szívesen megtenném - mondta a boldog ember -, de ingem nekem még sohasem volt...

Bartha Mária Zsuzsánna: Tudatmódosítás

2013. 02. 20.	Tudatmódosítás	Bartha Mária Zsuzsánna
Kémiai anyagokkal is lehet próbálkozni. Gyakoribb szociális drogokkal. Ha fáj a valóság, esetleg unalmas, meg lehet próbálni azt a kis módosítást. Máris szebb és jobb is az élet...Ha kicsit rövidebb, sem baj. Az örökélet vize örök fiatalság nélkül nem sokat ér. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy a drogos problémák elkerülik nyugalmas kisvárosunkat. Nyilván ez sem lehet igaz. Találkozom vele utcán, iskolában, házibuliban, vizsgák előtt... Máris elkezdett érdekelni, miért is kell annyira az álomvilág...Jó, hogy unalmas, szürke és kibírhatatlan a mindennapi élet, fel kell turbózni. Sokféle bódítást kínál a mai élet, hipnotizál a tévé, rabjává tesz a számítógép, füstfelhőbe burkol a közintézmények bejáratánál a száműzött dohányosok raja, és persze a könnyű sláger a gyógyszerként is ismert alkohol, újabban a gyerekeknek kifejlesztett köhögéscsillapítók. Egy imagyakorlaton vettem részt. Semmi extra testmozgás, semmilyen kéretlen kinyilatkoztatás. A világon talán a legegyszerűbb gyakorlat következett. Legyünk csendben magunkkal legalább három percig. Három perc nem a világ, indultam neki és egyre hosszabb lett a másodperc is. Alig telt el valahogy, pedig előre úgy tudtam, hogy három perc lesz. Nehéz magammal együtt lenni és nem csak szerepelvárásoknak megfelelni. Legalábbis nekem. Közben folyamatosan módosul a tudatállapota mindenikünknek: alszunk, felébredünk, társaságot keresünk, máskor egyedüllétet, tanulunk és felejtünk, reménykedünk, hogy az öregséggel a bölcsességet is műveljük. Kémiai anyagokkal is lehet próbálkozni. Benne van a történetben. A bódítás helyett néha ébredés. Akár három perc együttlét valónkkal elég lehet. Jó reggelt!

Andorkó Attila: Méhekről

2013. 02. 19.	Méhekről	Andorkó Attila
Az emberiség története elég szorosan összefügg a méhek életével, hisz a méhek nagyjából velünk, emberekkel egyidősek. Életkorunk, „régiségünk” talán megegyezik, de viselkedésünk nagyon eltérő. Amikor a méhekről beszélünk, akkor leginkább a szorgalmukat szoktuk kiemelni. Valóban szorgalmasok a méhek, hisz több tízezer kirepülést végeznek egyetlen kiló méz előállításához szükséges nektár összegyűjtéséhez. Az összegyűjtéssel azonban nincs vége, szellőztetni kell, érlelni a nektárt, hogy méz lehessen. Azonban amiért ma a méhekről írok az nem munkájuk, szorgalmuk, kitartásuk elsősorban, hanem a társadalmi berendezkedésük. A méhek zümmögnek ugyan, de nem zúgolódnak, elfogadják, s elfoglalják helyüket a kasztban. Meg vannak elégedve. A kaptárban nincs − de valamikor a kasban sem volt − méhebb, herébb, vagy anyább méh. A verseny nem jelent mást, mint túlélést, a család boldogulását. Itt nem tüntetnek ki senkit, nem marasztalnak el egyetlen egyedet sem, de mindenik végzi a munkáját, életkorának, szerepének megfelelően. Azt hiszem, leckét vehetnénk a kitartásról, a lojalitásról, a saját szerepünk zúgolódás nélküli betöltéséről. A mai korunk emberi társadalmában mi van? Zúgolódás! Lépten-nyomon csak azt hallani, hogy ez a rendelkezés nem jó, mert…., az a rendelkezés nem jó, mert…. Csak az a baj, hogy senki nem jön javaslattal, hogy ez nem jó így , de talán így megpróbálva még jó lehet... A méhek rendszerében sincs javaslat, de rend van, mert mindenik egyed tisztába van a feladatkörével, szerepével, és dolgozik.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Sorsok

2013. 02. 18.	Sorsok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Bille bácsi hadirokkant volt, nem tudom, hol és miként veszítette el, de térdből hiányzott mindkét lába. Az ezerkilencszáznegyvenes években még nem voltak művégtagok, legalábbis Homoródalmásra nem jutottak el. Így aztán házi faragású lábakat használt, melyeknek felső vége kehelyszerűen volt kiképezve, ahová beleillettek a szíjjakkal odaerősített csonka lábrészek. Ezekkel és két bot segítségével házon és udvaron belül tűrhetően tudott járni. Mezei munkát természetesen nem tudott végezni, de megtanult hajat vágni és borbélyként megkereste a kenyérre valót. Én mint kis gyermek 1949-ben kerestem fel először Bille bácsit, hogy az első osztályt szép frizurával kezdhessem. A továbbiakban aztán nem nagy lelkesedéssel jártunk hajat vágatni, mert kézi hajvágó „gépe” néha jól meghúzta a hajunkat, ami bizony elég fájdalmas volt. Sírni pedig tilos volt és nem is mertünk, hiszen Bille bácsi a Falu mezején lévő szénégető kemencék nagy fekete, kormos gödreiben lakó „Szottyal” ijesztgetett, ami vagy aki egyenesen a borbélynál síró gyermekekre vadászó szörny volt! A hajhúzó, Szottyal ijesztgető Bille bácsira mégis, mint egy jókedélyű, sokat mesélő, kedves emberre emlékszem. Oscar Pistorius a délafrikai Johannesburgban született 1986-ban. Tizenegy hónapos korában születési rendellenességek miatt mindkét lábszárát amputálták. Ennek ellenére gyermekkorától sportolt és 17 évesen már atlétikai versenyeken indult. Karbonszálas művégtagjai ugyanolyan mozgást tesznek lehetővé viselőjének, mint egy természetes láb. Ezeknek a műlábaknak és természetesen kitartó munkájának köszönhetően ma már hatszoros paralimpiai bajnok és az olimpiák történetének első művégtagokkal versenyző atlétája. A londoni plimpián 400 méteren elődöntőt, míg a délafrikai váltóval döntőt futott és lett nyolcadik. Két, egymástól időben és földrajzilag is távol megélt élet. Két sors. Bille bácsi becsületben megőszülve, falujában köztiszteletnek örvendve fejezte be életét. Oscar Pistorius eljutott a népszerűség csúcsára, de még nem tudni hogyan végzi. Jelenleg (2013 februárjának közepén) barátnője megölésének vádjával előzetes letartóztatásban van…

Sipos Mónika Rebeka: Előítéleteink

2013. 02. 17.	Előítéleteink	Sipos Mónika Rebeka
Nem tartozom azon közé, akik soha nem voltak megalázva, megbélyegezve, akiről nem volt előítélet alkotva. De azok közé sem, aki soha nem kategorizál, nem hasonlítgat, nem választ ki, nem tesz kivételt. Mert a kocka fordul folyamatosan, a megalázottból lesz megalázó is, az ítélkezőből pedig az ítélet alanya is. De mégis szívesen bújunk, és talán többet is vagyunk az ítélkező bőrében. Mert elfoglaljuk magunkat ezzel, elütjük az időt, vagy mert úgy érezzük, jobban áll nekünk ez a szerep. Plusz még önbizalmat is ad a felsőbbrendűség érzése, esetleg új erő forrása lehet a mások (nem magunk!) felett való ítélkezés. Még élvezettel is tölt el, mert van úgy, hogy valamiért feljogosítva érezzük magunkat minderre. Tehát, könnyű akarva, vagy akaratlanul ítéleteket alkotni egymásról tettekért, szóhasználatért vagy életstílusért, és még számtalan egyébért…  Megbélyegezni egymást etnikai hovatartozás, bőrszín, nyelv, világszemlélet, társadalmi pozíció miatt. És mindezt milyen könnyű megtenni, csak azért mert,…..mert a másiknak kék a szeme, mert nyakkendőt vagy gallért visel! Erről szól az az érdekes kísérlet is, melyet a Blue Eyed című film mutat be igencsak életszerűen: Jane Elliott, amerikai pedagógus a hatvanas évek végén, harmadik osztályos tanulóival egy kiváló, előítélet leromboló kísérletet végzett el. Egy lehetőséget kínált fel diákjai számára arra nézve, hogy miképpen kell az előítéletektől egy életre megszabadulni. Egy napon a következőkkel kezdte a tanítást. Egy elnöki rendelet szerint mától kezdve az osztályt két részre kell osztani. A kék szeműek lesznek az egyik csoportban, és a barna szeműek a másik csoportban. Közölte az osztállyal, hogy meg van állapítva, akinek kék a szeme, az sokkal okosabb, sokkal ügyesebb, mint az, akinek barna a szeme. Ezután a barna szeműek már nem ihatnak abból a csapból vizet, ahonnan a kék szeműek isznak. A barna szeműek nem játszhatnak azokkal, akik felsőbb rendűek, akik sokkal műveltebbek, akik tisztábbak. Nem ülhetnek a padban egymás mellé, még az ebédlőben sem ehetnek egymás mellett. A kék szeműek felsőbbrendű lények, a barna szeműek pedig alárendeltek. A barna szeműek egy kendőt kaptak, a megkülönböztetés jeléül, amit az iskolában viselniük kellett. Az osztály rendje, hangulata megbomlott, a barátságok felbomlottak. A kendőt viselők arca szomorú lett, többé nem mosolyogtak, egyszerűen szégyellték magukat azért, mert nekik barna szemük volt. A következő napon Jane Elliot közölte az osztállyal, hogy tévedett, mert igazából a barna szemű emberek a felsőbb rendűek, a kék szeműek pedig azok, akik semmire sem jók. Így a kendőket kicserélték. Most, azok voltak a felsőbb rendűek, akik egy nappal előbb még ügyetlenek, és buták voltak. Az egymáshoz való viszonyulások is azonnal felcserélődtek a szerepekkel együtt. A második nap végén Elliot aztán elmondta a gyerekeknek, hogy ebben a két napban tulajdonképpen játszottak. Nem mást, mint az élet sokszor oly szörnyű és kegyetlen játékát. Néha úgy érzem, hogy mi is, akár a fenti, akár más módszerekkel meg kellene tisztítsuk önmagunkat, elménket és lelkünket. De javasolhatnánk különböző öntisztító módszereket másoknak is, s akkor talán nem lenne annyi kártékony előítélet, és megannyi magas fal az emberek között ebben a teremtett világban.

Moldován-Szeredai Noémi: Őszintén beszélni gondolatainkról, érzéseinkről

2013. 02. 16.	Őszintén beszélni gondolatainkról, érzéseinkről	Moldován Szeredai Noémi
Nyílt órán jártam a step by step előkészítő osztályban. A módszer nem volt ismeretlen, hiszen nagylányom is oda járt, de az egyik tevékenység jó értelemben megdöbbentett és mélyen elgondolkodtatott. A gyerekek körben ültek a tanító nénivel együtt és azt a feladatot kapták, hogy dicsérjék meg egymást, mondjanak valami jót, szépet a jobbra üllő társuknak. A tanító néni kezdte: - Tibi, érdekes történetet mondtál. Tibi folytatta, Enikőre nézve: - Enikő, szép a nadrágod. A dicséretek folytatódtak, míg mindenki sorra került. Csodálkozva, ugyanakkor ujjongva ültem, s mosolyogtam magamban. Azt tudtam, hogy a gyerekeket arra ösztönzik, hogy önállóan kifejezzék gondolataikat, tudjanak beszélni közösség előtt, most azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket arra buzdítják, mondjanak egymásról jót, dicsérjenek, keressék meg a másikban a szeretnivalót és fejezzék ki! S ennél a gondolatnál, már elkalandoztam az órán történtekről, s kezdtek eszembe jutni az esetek, mikor azt tapasztaltam, hogy a felnőttek legszívesebben az ajkukba harapnának, mintsem kimondanának egymásnak egy elismerést, dicséretet, s azok, mikor azt tapasztaltam, hogy milyen nehéz egy közösség előtt megnyílni és elmondani érzéseket és gondolatokat. Nemrég megtisztelő felkérésnek eleget téve, egyházközségi világi vezetőkkel, presbiterekkel beszélgettünk arról, hogy mit jelent számukra gondnoknak vagy presbiternek lenni, van-e példaképük, mi a célkitűzésük s milyen egyházat, egyházközséget és hitéletet szeretnének megvalósítani önmaguk és szeretteik számára. A válaszok nehezen fogalmazódtak meg hangosan, bátorság, rutin, világos elképzelés kellett ahhoz, hogy néhányan felvállalják és őszintén elmondják véleményüket. Az elhangzottak elkötelezettségről, lelkesedésről, Isten és közösségszeretetről, dicséretekről szóltak. E beszélgetés után, néhány jelenlevővel boncolgatva a megszólalás nehézségét, elmondták, hogy valószínű, ez a neveltetésnek is köszönhető, hiszen a székely férfit nem arra nevelték, hogy hangosan kimondja gondolatait, érzéseit, s az elmúlt rendszer jó lecke volt arra, hogy őszinte gondolatokkal csínján bánjanak még legbizalmasabb társaságban is. Azóta eltelt 23 év, új generáció nőtt fel, akik számára sem sokkal könnyebb a kommunikáció. „Érdekes módon, legtöbbször az ital segít, feloldja a gátat s közlékenyebbé teszi az embert” − értettek egyet beszélgetőtársaim. Én bízom benne, hogy a jó példa és jó nevelés is segít!

Mátéfi Tímea: Az újjászületés mezején

2013. 02. 15.	Az újjászületés mezején	Mátéfi Tímea
Ujjongva figyelem hogyan kezd lassan a kinti mínusz egyre inkább plusszá alakulni, remélve, hogy nincs már sok hátra addig, amíg a nagykabátot, bakancsot, csizmát, kesztyűt, sálat, sapkát ismét jó pár hónapig a szekrény mélyére rejthetem. A milliónyi hópehely andalító szállingózása, a huncut hóemberek szénfekete mosolya, a szánkózó gyermekek pajkos zsivaja és a lábam alatt ropogó friss hó megszépíti ugyan ezt a végtelennek tűnő, hideg télországi állampolgárságot, mégis móriczi felkiáltással fordulok az ég felé: február, hol a nyááááááár?! Messze még… De közeleg. Érzem. Legbelül. S látom kint is a tétován serkenő fűben, a fák óvatosan pattanó rügyein, a nappal felmelegedő föld lusta szuszogásában. Lappang ugyan a virulást kirobbantó erő, de elkezdődött az újjászületés, s vele együtt az egyházi naptár szerinti nagyböjt is. E pár hét alatt van lehetőség kívül-belül megtisztulni, újjászületni a természettel, tavaszi nagytakarítást tartani testi-lelki-szellemi otthonunkban. Lehetőség van, ám hogy ki mennyire ér vele unitáriusként, az már más kérdés. Ha testi megújulásra nem is futja, azért legalább (!) a szellemi-lelki oldalán dolgozzunk egy kicsit. Pár napja a három percesek témája a hitvallás volt. Az elmúlt héten középiskolás diákjaimmal is a hitvallásról beszélgettünk, hogy mit fogalmaz meg az unitáriusoké, ez miben különbözik más vallásokétól, milyen életszemlélete volt Balázs Ferencnek az általa megfogalmazott hitvallás alapján, végül arra kértem őket, hogy írják meg saját, egyszemélyes hitvallásukat. Bár konfirmált fiatalokról volt szó, fejtörést okozott nekik a feladat. Nem azt kértem, hogy hivatalos hitvallásunkat írják le, hanem azt, amely őket, személyes énjüket, hit-és életfelfogásukat a leginkább tükrözi pillanatnyilag. Születtek meghökkentően jó hitvallások, és lustaságot vagy hitbéli szegénységet bizonyítók is. Talán újjászületésük egy apró lépése volt ezt megfogalmazni. Talán újjászületésünket segítené, ha mi is magunknak megfogalmaznánk azt a hit-és életfelfogást tükröző hitvallást, amely láttatja velünk jelenlegi énünket. Adjon erőt a Jóisten, hogy szembe merjünk nézni ezzel a feladattal, és valóban újjászületésünket szolgálja, ha lépünk!

Benedek Enikő: RETRÓ-s SZÜLINAP

2013. 02. 14.	RETRÓ-s SZÜLINAP	Benedek Enikő
Te azt mondogatod: TWITTER-ező, én azt hajtogatom: PITTY-ező. Te a MYSPACE-re esküszöl, én a KOCCOZÁS-t imádom. Te a FACEBOOK-on szerepelsz, én csak egy CSÜRKE voltam valamikor a KICSI utcában. Globálisan sikeres szolgáltatások, homoródújfalusi ártatlan gyermekjátékok… Közben nagyot döndült a kapu, és a csürkét tévesztő labda teljes erőből nekicsapódott a kiszegzett házszámnak.− Ideje lenne már befejezni! − jött a figyelmeztető felhívás a szüleim részéről, mi pedig lógó orral somfordáltunk a kapun befelé. Félszemmel a házszámra figyeltem, s elemi erővel tört fel belőlem a sóhaj: − Milyen jó lenne, ha megérném majd ezt a kort, amit a házszámunk mutat!.. Hát…a napokban…megértem! Most már csak a párom újfalusi házszámára áhítozom! Addig is, te csak az iWiW-en próbálkozz! Én majd KOCCOZNI fogok.

2013. 02. 13.

Hitvallás önmagamnak

Bíró Attila

Bíró Attila: Hitvallás önmagamnak

2013. 02. 13.	Hitvallás önmagamnak	Bíró Attila
Hiszek abban az Isten adta életben, amely a végtelen univerzum vakító sötétjéből ősi titok módjára pattan ki s otthonát leli a mindenkori anyák méhében. Abban, amely magában rejti a színtiszta igazságot, és amely soha nem ismert halált. Hiszek abban az Isten adta énemben, amely megismételhetetlen, s amely magában őrzi a szándékot az igazság megismerésére, a szabadság megélésére és a szépség megteremtésére. Hiszek abban, ami isteni az emberben, a lélekben, amely sugarával be tud ragyogni a fénytelen gonoszság világába, s amely képes megvilágítani a szenvedés értelmét, szükségességét. Hiszek abban az összetett, magasabb rendű csodában, ami értelem, s amely naponta új- és új tüzet lop a mennyből, hogy tulajdon önmagát lássa.   Hogy visszaadja célját a tegnap elvesztett perceknek, s közelebb hozza a holnap álmait. Hiszek abban a láthatatlan erőben, ami a szeretet, s amely mindenekfölött Önmagáért van! Uralma égen és földön, közel és távol, a látható és láthatatlanban: egy és oszthatatlan. Ámen.

Makkai-Ilkei Ildikó: Ébredés

2013. 02. 12.	Ébredés	Makkai-Ilkei Ildikó
„Jákób pedig ottmaradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele. (…) Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem!” 1 Móz 32, 25-28 Mikor elaludni készül a tél, felébred bennünk a tavasz hozta rajongás, és reggelenként fülledt levegőjű szobáinkat elhagyva lágy vagy csípős szellőd üdvözlése arra figyelmezted, hogy a világ él, mert Te élteted reggeli fénnyel, otthoni harangok zenéjével és a kipattanni karó élet örömével. Lassan lopkodod bele a világba egyszerű jeleit a hosszabbodó nappaloknak, a kedves melegnek és beleülteted életünkbe azt az érzést is, hogy ránk is új élet száll, mely a végtelenbe kifeszülve vár ránk. Köszönjük, hogy a tavasz ünnepet is jelent nekünk, mikor a nagy változásban kicsit ott maradunk egyedül, és magunkkal tusakodunk reggelig, hogy megtudjuk szerepünk: van mely csak a miénk, és ez a szerződés Veled Istenünk. A szerződés, mely csodákat művelhet velünk, hogy minden közömbös, sivár hétköznapba belecsempésszünk valamilyen varázslatos elemet, minden napba beleszőhessünk egy parányi szökdécselő örömöt. Köszönjük, hogy a Veled és önmagunkkal való találkozáskor érlelődik bennünk a felkiáltás: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ilyenkor énekelve indulunk el, és közben megcsodáljuk ezerarcú világodat, és mégis megtörténhet velünk, Istenünk, hogy az első esti tűznél úgy érezzük, tűzbe hullanak szemünkből a régi vágyak. Bocsásd meg, hogy ilyenkor gyenge énünk uralkodik bennünk, és engedjük, hogy a látóhatár mögé bújjon lelkünkből formált megálmodott álmunk. Ilyenkor új hegyeket kell kövekből kirakjunk, és ahogy nő a kőrakás, úgy nő bennünk az elhatározás: Bocsáss el, mert hajnalodik, mert zakatolva rohangál az élet az utcán, és nekünk pár perc múlva ott kint kell továbbrakjuk az életköveket. Add, hogy csak a jóság, a szeretet köveit építsük be életünkbe, melyek idővel cseppkövekké változhatnak, és úgy ragyoghatnak.  Bocsáss el, mert bontakozó értelmünkben fényesedik valami nagy és igaz álom. Hasonló imaérzésekkel várjuk a tavaszt a Firtos alatt, amikor szinte naponta megfogalmazza nagyobbik lányom: „Anya, mikor lesz tavasz?” „Nemsokára” – szól a számára nem a legkielégítőbb válasz. Remélem, nem sokáig kell már magyaráznom.

Pál János: Kokettálásaink margójára

2013. 02. 11.	Kokettálásaink margójára	Pál János
Az Újszövetség egyik legnagyobb és leghírhedtebb „kokettáló” mesterének mindmáig Júdást tartják. Azt a tanítványt, aki felkeresvén a főpapokat ajánlatot tett arra, hogy Jézust a kezükre juttatja. Talán a jeruzsálemi pompa zavarta meg elméjét? Pontosan nem tudni, de a „Mit adtok nekem, ha a kezetekre juttatom őt?” kérdés, és a válaszként megadott harminc ezüstpénz azt sugallja, hogy a pénz, a hatalomvágy zavarta meg egy pillanatra elméjét. Azt mondják az idősebbek, hogy a mai világ már nem olyan, mint a régi. Lehet, hogy van ebben valami. Júdás rövid időn belül belátta bűnét, keserves sírásra fakadt, majd visszavitte a harminc ezüstpénzt. Napjaink kacérkodó emberei azonban mintha nem ezt tennék. Már nem ismerik az önvizsgálat, bűnbánat fogalmát. Mi több, még hangosabbakká válnak, még inkább hirdetik erkölcsi feddhetetlenségüket, miközben egyre mélyebbre csúsznak vissza önmagukban, emberi mivoltukban ...

Máthé Sándor: Bújócskázás Istennel

2013. 02. 10.	Bújócskázás Istennel	Máthé Sándor
Kis unokámmal játszunk, közben beszélgetünk. Egy ideig hallgat, én azt gondolom, hogy a játékra koncentrál, de máshol jár az esze. Ez rögtön kiderül, amikor egészen komolyan azt kérdezi: - Tata, milyen Isten? Olyan mint az angyalok? Meglep a kérdés, de rögtön vált az eszem, lehet nem olyan gyorsan, mint az övé. - Igen, olyan, mint az angyalok, láthatatlan, de mégis más, itt egy kicsit gondolkodom, s mondom: Ő az angyalok főnöke. Gondoltam, hogy ezzel le is zárhatjuk a témát, de unokám nem hagyja annyiban: - Azért nem látjuk Istent, mert elbújik előlünk? – kérdezi az előbbi komolysággal. - Igen, így is lehet mondani. Látom rajta, hogy nem igazán elégíti ki ez a válasz sem, ezért eképpen  folytatom a gondolatot: - Az igaz, hogy Istent nem látjuk, de azért mindenhol ott van, figyel, hogy mit teszünk, mit beszélünk, még azt is tudja, hogy mit gondolunk. Hirtelen egy mese jut eszembe, amelynek a címe Bújócskázás Istennel.[1] Valamikor réges – régen így szólt Isten:  „Nagyon unatkozom, mert nincs semmi dolgom. Játszani szeretnék az én barátaimmal.” Abban a pillanatban ott teremtek barátai.  Mit játszunk? – kérdezték. Isten egy kicsit elgondolkodott, majd így szólt: bújócskázzunk. Igen, bújócskázzunk, helyeselték barátai. Nagyon izgalmas volt a játék, mert Isten mindig csodálatos búvóhelyeket talált és barátainak kellett megtalálni Őt. Az egyik barát a természetben, a sarjadó zöld fűben kereste, s újjongva kiáltott fel: „Megtaláltam Istent: zöld és növekedik!” Egy másik barát az éjszaka sötét csendjében kereste, s mikor megtalálta, ő is újjongva mondta: „Megtaláltam Istent! Ő az éjszaka békéje!” A haramadik barát   az emberek között kereste: követte őket munkából hazamenet a bevásárló központba, majd otthonukba, s végignézte, amint asztalhoz ülnek s örömmel fogyasztják el az ebédet. „Megtaláltam Istent! Isten szeretet és gondoskodás. Istent azokban az emberekben találtam meg, akik vigyáznak egymásra.” Végül ketten indulnak keresésre, egy fiú és egy lány. Egy házhoz érkeznek s gondolják  megnézik nincs-e ott Isten.  Bemennek a házba, annak egyik szobájában egy tükröt találnak, s amint belenéznek valami különöset éreznek. Örömmel térnek vissza barátaikhoz mondván: „Megtaláltuk Istent. Önmagunkban találtuk meg Őt.” Istent mindenhol meg lehet találni, folytatom az „okoskodást”. Meglep, hogy unokám még mindig figyel. Nem tudom, hogy mit értett meg az elmondottakból, de számomra az a fontos, hogy kérdez, keres. Mindenki megtalálhatja Istent, ha keresi.  De nem is ez a lényeg, előbb-utóbb mindenki megtalálja, vagy ha nem, akkor Isten keres meg minket. Ennél fontosabb a játék öröme, a keresés izgalma. [1] Hide and Seek with God – Stories by Mary Ann Moore, Skinner House Books, Boston, MA - 1994

Gál Zoltán: A föld, amely nem létezik (?)

2013. 02. 09.	A föld, amely nem létezik (?)	Gál Zoltán
A mindennapi eseményeket valamelyest követő ember számára egyrészt keserű, másrészt pedig szomorú a felismerés, hogy az a része a világnak, amelyen életre hívta a Gondviselő, amely maga a színpompás Tündérország, valójában nem is létezik. Legalábbis egyesek szerint nem. Hiába állítjuk, hogy itt van, jelenvaló, mások csupán holmi ábrándozásnak, vagy lázálomnak tartják, és szentül hiszik, hogy csupán lázítást szítunk, mert el akarjuk venni azt, ami meg sem illet minket. Két évezrede hasonló cipőkben járt egy egyszerű ácsmester fia is. Ő is egy olyan országról beszélt, amiről mások a maihoz hasonló meggyőződéssel állították, hogy nem létezik. Bármennyire is alátámasztotta példázatokkal, az egyszerű ember által is érthető szavakkal világossá tette, mégis voltak, akik úgy vélték, hogy talán titkon királyságról áhítozik. Azonban ez az ország ott volt szívében. Ott épült tetteiben, kézmozdulatai által. Magával vitte, bármerre is vezette sorsa, és nyilvánvalóvá lett azok számára, akiknek fülük volt a hallásra. Igaz, az az ország nem volt térképen behatárolható, népét nem a közös történelem kötötte össze, hanem az emberi jóság és békesség. Történelmének lapjai nem voltak tele vérrel, megaláztatással és keserűséggel, és nem a többség parancsa szabta meg, hogy mit, mikor, miként szabad. Azt az országot a benne munkálkodók tették varázslatossá, és az egymás iránti tisztelet volt a mértékadó. Istenországában, amelyet ez az egyszerű ácsmester fia festett meg tanításainak ecsetvonásaival, mindenki egymásnak felebarátja volt. Nem hordták el falait téglánként, nem kerestek benne folyton egy szolgálatos bűnbakot. Igaz, a székely zászló sem zavarna ott ma sem senkit…

Lőrinczi Lajos: Láthatatlan ember

2013. 02. 08.	Láthatatlan ember	Lőrinczi Lajos
„Azt mondják,...hogy ismertek engem. Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem…Az embereknek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan”. Gárdonyi Gézának ezek a gondolatai jutottak e farsangban, amikor a bibliaórán a Mt 7. fejezetéből az ítélet, a megítélés gondolatáról beszélgettünk híveimmel. Az ember nem veszi észre a szemében a gerendát. Vagy nem akarja észrevenni. Vagy tudatosan-tudatlanul takargatja, rejtegeti, sokszor azzal, hogy a más szemében lévő szálkát piszkálgatja, a többi ember figyelmébe ajánlja. Eltereli a figyelmet a saját gerendájáról, keresztjéről, bajáról, hibájáról, bűnéről stb., a más szemében lévő szálka miatti felháborodás kiváltásával. Ez is egy módja annak, hogy láthatatlan legyen. Bizony, nem kevés bátorság kell ahhoz, és nagyon sok bizalom, hogy az ember valaki előtt, le merje venni álarcát. Hogy engedje valódi önmagát felfedni, látni, láttatni. És nagyon sok szeretet kell ahhoz, hogy embertársaink néhány pillanatig félretegyék az álarcot, és bepillantást engedjenek lelkükbe. A mélybe, ahol a csoda lakik. Ezek azok a meghitt, drága, őszinte pillanatok, amikor a szálkák és gerendák mellett, a keménység mögött, megláthatjuk egymásban az érző, vívódó, álmodó egyedi, megismételhetetlen embert. Az Isten képű embert. Bárcsak mindenkinek minél többször megadatna az a lehetőség és bizalmas pillanat, amikor láthatatlanságából láthatóvá, megközelíthetővé, gyógyíthatóvá válik!

Mikó Ferenc: Csodavárás

2013. 02. 07.	Csodavárás	Mikó Ferenc
Vizsgaidőszakban, a megmérettetés előtti este, éjszaka mindig valamilyen érdekes érzés kerített hatalmába. A csodára vártunk és csak egyet kívántunk: ha még lenne egy napom, tökéletesen fel tudnék készülni, de ugyanakkor szerettük volna, ha már eljönne a megmérettetés pillanata, hogy túlessünk rajta, és vége legyen a feszült állapotnak. Legnagyobb meglepetésünkre a csoda néha bekövetkezett: a tanár halaszthatatlan okok miatt nem jött el vagy a diákok gyermeki ártatlan arcot mutatva, számtalan világrengető érvet felsorakoztatva kisírt néhány nap haladékot. És még nagyobb meglepetésünkre az a néhány ajándék nap soha sem volt elég. Úgy sem tudtunk tökéletesen felkészülni. Advent időszakában, már a legelső vasárnaptól arról prédikálunk, hogy idejében neki kell fogni a felkészülésnek, lélekben és külsőnkben is. A prédikáció mindig egy kicsit önmagunknak is szól – mindig szerettem volna karácsonyra tökéletesen felkészülni. Csak egy pár nap kellett volna még, hogy minden ajándék meglegyen, a fiatalokkal még csak egy próba kellett volna, a prédikációra még csak egyet kellett volna aludni, hogy igazi legyen. De ugyanakkor bennem volt a várakozás is, hogy jöjjön a csodálatos pillanat, a találkozás, az este a templomi áhítat. Volt alkalmam, amikor nagyon korán elkezdtem a rendszeres hangolódást, és úgy is sietés lett a vége, soha nem érkeztem el a tökéletes felkészültségig. Csodát várunk. Szülésre készülünk. Várjuk a pillanatot, ugrásra készen állva. Még szeretnénk egy pár napot, hogy készüljünk fel tökéletesen. Még beszerezni valamit a kórházi táskába, kigyógyulni a náthából, kivasalni minden kis inget és ágyneműt. De ugyanakkor már mennénk is, hogy túlessünk, hogy a feszültségtől megszabaduljunk, és lássuk, megtapasztaljuk a csodát. Hosszú hónapok óta készülünk, és még mindig lenne teendő. Tökéletesen nem tudunk felkészülni. A vágy a csodára, a várakozás indítja el bennünk a tökéletesedés folyamatát, de ezt a szintet soha nem érjük el. De ne kísértsük az Istent, ne akarjunk tökéletesek lenni, csak igyekezzünk azt elérni. Mert a pillanat, a csoda mindig eljön, és mi fogadjuk, éppen amilyen felkészülten talál bennünket. A csoda, a megérkezés pedig mindig boldoggá tesz majd bennünket.

Székely Kinga Réka: Akadálymentesítés

2013. 02. 06.	Akadálymentesítés	Székely Kinga Réka
Kétirányú utakon mindig nehéz vezetni. Kettős gond az előre haladás, mert önmagamon túl arra is kell vigyázzak, aki szembejön velem, és arra is, akit épp megelőzni akarok. Vannak elviselhető körülmények, de vannak olyan szövevényes helyzetek, melyekben egyszerűen elvesztem az előrejutás reményét. Valahogy úgy, mint a mindennapok kihívásaiban: ha csak fáj a fejem, de szép idő van, és nem vagyok elmaradva betartandó ígéreteimmel, és nem lep meg egy egész vendéglánc, akkor még jó napom van. De amikor a fejem is fáj, s a telefonom is azt mutatja, hogy legalább négy különböző személy követeli rajtam ígéreteim betartását, s a vendégfotel mindig, feszt, el van foglalva, akkor azt érzem, hogy végtelenül tehetetlen és elveszett vagyok. Szóval vezetek. Amikor csak esik az eső, de nem olyan forgalmas az út, és még világosság van, napfény, akkor valahogy megküzdök a kilométerekkel és az előzésekkel. Egy csúnya hajnalon azonban úgy esett, hogy sötét is volt, az eső is zuhogott, és az adott útszakaszon, mint szép sorban álló szentjánosbogarak, hosszú kocsisor haladt mindkét irányban. Többszöri előzés után be tudtam azonosítani az egyik fő akadályt. Egy különösen széles és hosszú vontatókocsi, melyen nehéz gépeket szoktak szállítani, robogott a sötét esőben. Hát ezt nem lehet megelőzni. Először is, mivel kivételesen széles, jó méterrel átlépte a választóvonalat. Aztán kegyetlenül veri szembe a lucskot, a vizes-sáros-olajas lét, amitől egyszerűen nem lehet látni. Dühöngtem a szembecsapó lucsoktól és feltettem az örök kérdést, melyet minden bajban levő feltesz: miért épp velem történik mindez? Ült volna otthon, soha se indult volna el, miért nem tud kimenni a szélére, mi a fenét fogok csinálni órákon át, megint elkések, miért nincs bátorságom megelőzni?! Ilyen és hasonló kérdésekkel marcangoltam magam és ismeretlen sofőrtársamat, amikor egy nagy kanyar után látom, hogy jelezz és félrehúz, készül leparkolni. Nem tudom, hogy milyen szándékkal állt félre, fáradt volt-e és aludni készült, vagy esetleg észrevette, hogy milyen hosszú kocsisor sorakozott föl mögötte. Csak azt tudom, hogy hirtelen két különböző érzés vett erőt rajtam: a szégyen és a megkönnyebbülés érzése. Nem hadakoztam az eső és a sötétség ellen, mert azok túlságosan is hatalmas erők voltak hozzám képest. Csak a szegény sofőrt szidtam, aki ugyanolyan kiszolgáltatott emberi helyzetben volt mint én. Szégyenérzetemet egy papos tanulsággal próbáltam elhessegetni: lám, lám, életünk sok-sok akadálya sokszor tőlünk függetlenül gördül félre utunkból. Legyünk hálások érte. E történettől függetlenül kétirányú utakon mindig nehéz vezetni, és ezután is adódnak olyan helyzetek, melyekben elveszítjük az előrehaladás reményét.

Sigmond Júlia: A búcsúlevél

2013. 02. 05.	A búcsúlevél	Sigmond Júlia
A címben jelölt szó hallatán az öngyilkosok jutnak eszembe, bár nem mindenik szánalomra méltó, életétől megválni akaró ember vagy gyermek (!) ír búcsúlevelet. Nemrég kaptam halálos beteg barátnőmtől egy búcsúlevelet. Napokig készült írni, míg nagy erőfeszítések árán sikerült papírra vetnie gondolatait, érzéseit. Leírta bánatát, hogy itt kell hagynia a földet, bár a szinte elviselhetetlen szenvedés miatt, melyet a töméntelen gyógyszer sem tudott semlegesíteni, minden reggel első gondolata az volt: vajon ma meghalok? Barátnőm megköszönte, hogy barátok voltunk, és nagyon szomorú, hogy többet nem látjuk egymást, mert szeretett volna még egyszer találkozni velem. Arra kért utolsó levelében, hogy néha gondoljak rá. Két fényképet is küldött magáról, ahol lánya és két unokája mellett boldogan mosolyog. Egy évet sem élt a tavaly karácsonykor készült kép után. Békés, csendes öregkort kívánt nekem és mindenkinek, akiket szeretek. Egy telefonszámot is küldött, hogy érdeklődhessem felőle sógornőjétől. Külföldön élő lánya naponta telefonált neki, de segíteni ő sem tudott, mert az orvosok közölték vele, hogy menthetetlen. Mély fájdalommal olvastam barátnőm búcsúlevelét. Soha életemben nem kaptam ehhez hasonló, ilyen szívgyötrő, bánatot okozó sorokat. Szerettem volna meglátogatni őt, de amikor sógornőjének telefonáltam, már csak haláláról értesültem. Mérhetetlenül sokat szenvedett, szegény. Búcsúlevele erősen meggondolkoztatott. Tulajdonképpen egy bizonyos koron túl akárki megírhatná búcsúlevelét azok számára, akik fontosak voltak életében. Az idő- és alkalomhiány miatt el nem mondott gondolatokat, érzéseket, vagy a soha senkinek el nem mesélt emlékeket, miért vinni a sírba?! Ha olyan levelet lehetne írni, mellyel örömöt lehetne szerezni, olyan lenne, mint egy óriási meglepetésként kapott, nem várt örökség! Ezért most azon gondolkozom, hogy vajon számomra eljött-e már az idő megírni a búcsúlevelet? És ha igen, mit írhatnék benne? Talán csak ennyit: Emberek! Szerettelek Titeket, és köszönöm, hogy Ti is szerettetek! Istenem! Köszönöm az életem! Jó volt embernek lenni!

Nagy László: Rézkilincs

2013. 02. 04.	Rézkilincs	Nagy László
Nemrég olvastam, hogy egy észak- német laboratóriumi szakcsoport bakteriológiai vizsgálat alá vette a nagy- és kis áruházak előtt sorakozó bevásárló kosarakat. Az eredményt le se kellene írni, azt mindenki gondolhatja: a kosarak fogantyúja olyan piszkos volt, mint egy elhanyagolt, nem takarított WC. Ugyanakkor nagy klinikákon megvizsgálták az ajtó kilincseket is. Erről is gondolom meg van a véleményünk. Jól gondoltuk. Az eredmények nagyon lesújtóak. És akkor gondoljuk el, milyen lenne az eredmény hazai tájainkon, ahol a szappan "fogyasztása" nincs az előkelő helyeken. Van egy jó ajánlat is. Rézkilincset kell az ajtókra szereltetni, mert azon a kórokozók csak néhány perctől két óráig életképesek, míg a rozsdamentes acélon három napig. (Átalvető, 2012.december). E fenti, nem mindennapi kutatások eredményeit olvasva az emberi lélekre tapadó mindennapi szenny mennyiségére és minőségére gondoltam. Lehet-e ezt laboratóriumban mérni? És ha igen, mivel? Nem mosatlan kézzel fogdossák ezt össze, de nem is lehet mosószerrel tisztára mosni. Vagy mégis? E változó időjárásban környezetemben egyik nap olvad a hó és a jég, és látom, hogy mi folyik alá a kanálisokba. Egy pár nap múlva újból minden patyolatfehér. De csak egy pár órára. Utána újból mindent sötétszürke szenny borít. Még a lelkeket is? Hallott-e valaki olyan zárról, amely távol tarthatná az embert ettől a minden nap ránk zúduló szennytől?  Vagy legalábbis rézből kellene lennünk, hogy kevés ideig maradjon bennünk a fertő. Vagy erre még várni kell?