Székely Kinga Réka: Akadálymentesítés

2013. 02. 06.	Akadálymentesítés	Székely Kinga Réka
Kétirányú utakon mindig nehéz vezetni. Kettős gond az előre haladás, mert önmagamon túl arra is kell vigyázzak, aki szembejön velem, és arra is, akit épp megelőzni akarok. Vannak elviselhető körülmények, de vannak olyan szövevényes helyzetek, melyekben egyszerűen elvesztem az előrejutás reményét. Valahogy úgy, mint a mindennapok kihívásaiban: ha csak fáj a fejem, de szép idő van, és nem vagyok elmaradva betartandó ígéreteimmel, és nem lep meg egy egész vendéglánc, akkor még jó napom van. De amikor a fejem is fáj, s a telefonom is azt mutatja, hogy legalább négy különböző személy követeli rajtam ígéreteim betartását, s a vendégfotel mindig, feszt, el van foglalva, akkor azt érzem, hogy végtelenül tehetetlen és elveszett vagyok. Szóval vezetek. Amikor csak esik az eső, de nem olyan forgalmas az út, és még világosság van, napfény, akkor valahogy megküzdök a kilométerekkel és az előzésekkel. Egy csúnya hajnalon azonban úgy esett, hogy sötét is volt, az eső is zuhogott, és az adott útszakaszon, mint szép sorban álló szentjánosbogarak, hosszú kocsisor haladt mindkét irányban. Többszöri előzés után be tudtam azonosítani az egyik fő akadályt. Egy különösen széles és hosszú vontatókocsi, melyen nehéz gépeket szoktak szállítani, robogott a sötét esőben. Hát ezt nem lehet megelőzni. Először is, mivel kivételesen széles, jó méterrel átlépte a választóvonalat. Aztán kegyetlenül veri szembe a lucskot, a vizes-sáros-olajas lét, amitől egyszerűen nem lehet látni. Dühöngtem a szembecsapó lucsoktól és feltettem az örök kérdést, melyet minden bajban levő feltesz: miért épp velem történik mindez? Ült volna otthon, soha se indult volna el, miért nem tud kimenni a szélére, mi a fenét fogok csinálni órákon át, megint elkések, miért nincs bátorságom megelőzni?! Ilyen és hasonló kérdésekkel marcangoltam magam és ismeretlen sofőrtársamat, amikor egy nagy kanyar után látom, hogy jelezz és félrehúz, készül leparkolni. Nem tudom, hogy milyen szándékkal állt félre, fáradt volt-e és aludni készült, vagy esetleg észrevette, hogy milyen hosszú kocsisor sorakozott föl mögötte. Csak azt tudom, hogy hirtelen két különböző érzés vett erőt rajtam: a szégyen és a megkönnyebbülés érzése. Nem hadakoztam az eső és a sötétség ellen, mert azok túlságosan is hatalmas erők voltak hozzám képest. Csak a szegény sofőrt szidtam, aki ugyanolyan kiszolgáltatott emberi helyzetben volt mint én. Szégyenérzetemet egy papos tanulsággal próbáltam elhessegetni: lám, lám, életünk sok-sok akadálya sokszor tőlünk függetlenül gördül félre utunkból. Legyünk hálások érte. E történettől függetlenül kétirányú utakon mindig nehéz vezetni, és ezután is adódnak olyan helyzetek, melyekben elveszítjük az előrehaladás reményét.