| 2011.01.10. | Helyzetek | Farkas Dénes | |
Egyházi méltóságokat vittem Sepsiszentgyörgyre a templom szentelésének alkalmával. Mintegy félórával érkeztünk meg a teljesen megtelt templom elé.
A Főméltóságúak bevonultak, elfoglalták fenntartott helyeiket a szószék jobb oldalán, én pedig kerestem a parkolóhelyet. Miután az autót elhelyeztem, iparkodtam a templom felé. Csak féloldalasan tudtam átpréselni magam a tömegen. Megdöbbenve láttam, hogy palástos paptestvéreim is csak állóhelyet kaptak a padok között. Ahogy gyúródtam elébb-elébb, egy karszalagos rendező azt kérdezte tőlem, hogy: ön? A szemem se rebbent, és magabiztosan azt mondtam, hogy én a kormánytól jövök. Az illető (ma már tudom, hogy Jánossy József volt, akit hatvanöt évvel ezelőtt láttam Székelyszentmiklóson nyaralni, Kóka néven) nagyon szívélyesen karon fogott, és elvezetett a szószék baloldalán fenntartott helyek felé, ahol felajánlotta nekem a kormányzó uraknak tartott helyek egyikét. Így kerültem az előkelőségek közé, a kormánykerék részéről. Igen magamat hoztam helyzetbe – mondaná Szepesi.
Életemben egyszer én is kaptam kézcsókot. 1989. december 23-án trabantoztam Lupényba, mert Erdő János akkori főjegyző azt mondta nekem, hogy: Dénes! Maga egy bátor fiú, és legyen szíves menjen le a Zsil völgyébe, és hirdessen a székely bányászoknak „nagy örömet”, és ossza ki nekik a karácsonyi úrvacsorát! A világunk úgy össze volt zavarodva, hogy senki nem tudta, hogy mi lesz egy óra múlva. Csak az érdekesség kedvéért írom, hogy Petrozsényig úgy lementem, hogy más autóval, szekérrel, biciklivel nem találkoztam. Az akkori ad hoc keletkezett nemzetőrök tőlem kérdezték meg, hogy mi van Tordán, Gyulafehérváron, és úgy általában a vonalon. A kérdés persze nem maradt el: hova megyek? Elmondtam a milicistának, hogy megyek Lupényba istentiszteletet tartani. Miután felismerte papi státusomat, behajolt a Trabantom ablakán, és kezdte csókolni a kormányon lévő kezemet. Ki tudja? Vezekelt vagy abban a hitben született, ahol azt hiszik, hogy a pap különleges mágikus erő, és szakrális tevékenysége közben esetleg „árthat” is? Nem én magamat, hanem az 1989-es romániai események hoztak ilyen helyzetbe. Így történt, hogy én is életemben egyszer kézcsókot kaptam.
Istenem! Az egész életünk a helyzetben levések között telik el. Amiben most vagyunk, az is egy helyzet! Szomorú helyzet. Jó, hogy Szepesi nem látja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése