2011. 01. 13. Tófalvi Tamás Magány
Utcára kikiáltott szavak, járdára köpött gondolatok, mézesmadzag illatú hízelgések, és vándorló mosoly, mely hol ezen, hol azon az arcon tűnik fel…
Emlékek kuszasága, rejtőző múlt, eladott pillanatok, s az érzés, hogy milliárdnyi aszott arc között is egyedül vagy…
Az esti avas ízű csönd, a kósza lámpafény, a megtett út fáradalmai, megrozsdásodott jelenben holnapért kutató kiszáradt, ráncos kezek, s a hideg ágy, rajta vastag takaró, mely csak anyagában különbözik a szemfedőtől…
A máshol kolbászból font kerítés illúziója, a marokra fogott, szívből kisajtolt fájdalmasan mély indulatok, csöppnyi, zajtalan, sóhajba rejtett érzés, és a tudat, hogy ahogyan éhező test önmagát, úgy emészt fel téged is tudatos életed kéretlen jelene…
… ez maga a Magány! Tiszta mezítelenségében, önző valóságában! És ki az, aki ne itta volna ki élete során többször is eme mázsás súly feneketlen kelyhének keserű tartalmát?!
Azt mindenki tudja, milyen a magányról, halálról elmélkedni, de azt már kevesebben értik, hogy azért adta az Úr szánkba az elmúlás ízét, hogy a benne rejlő valóság megláttassa velünk önnön életünk igaz értékeit…
De eme gondolatsort, ha vetsz egy pillantást magadra, neked kell befejezned, kedves olvasó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése