| 2011.01.08. | Jókívánság | Szabó Előd | |
Az újév rengeteg jókívánsággal árasztott el, s magam is rengeteg embernek kívántam jót. Istennek hála, az ömlesztett, futószalagon érkező, előre gyártott, műanyag, egyenruhás jókívánságok mellett lélektől lélekig ható jókívánságokat is fogalmazhattam meg, s fogadhattam magam is. Ezeknek a megfogalmazása okozta a legtöbb gondot, hiszen mindig nagyobb gonddal választjuk meg szavainkat akkor, amikor valami fontosat akarunk valaki fontosnak mondani valami fontosról. Ilyenkor könnyen elkövetjük azt a hibát, hogy másoknak azt kívánjuk, amit tulajdonképpen mi kívánunk magunknak, s még jókívánságainkban is önzőkké válunk.
Én is önző vagyok, de igyekszem őszinte is lenni, ezért azt fogalmazom meg, amit magamnak kívánok, s amit a Példabeszédek így fogalmaz meg: se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem!
Ne adjon az Úr nekem akkora örömöt vagy akkora bánatot, amelynek elviselésére lelkem nem elég erős; hogy öröm vagy bánat súlya alatt megtörjek, s többé ne az legyek, aki vagyok, megtörjön hitem, embertelenné vagy istentelenné váljak. Ahogy az Úr tudja, hogy mire van szükségünk, úgy azt is tudja, hogy mi az, amire nincs, ami ártalmas számunkra. Öröm és bánat egyaránt árthat, s ilyen örömtől, ilyen bánattól óvjon engem az Úr. Emberi mosoly legyen arcomon örömömben, ne torz vigyor, s emberi könnyek mossák arcomat, ne arcomat, s lelkemet maró özönvíz.
Ha jót akartok nekem kívánni, ezt kívánjátok! Boldog újévet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése