Rácz Norbert : Arról, hogy a hó lecsökkenti a két tárgy közötti távolságot

2011. 01. 24. Arról, hogy a hó lecsökkenti a két tárgy közötti távolságot Rácz Norbert

Azt mondják, legenda. Azt mondják, soha, sehol nem történt meg, ám mégis, minden mesélő, hunyorogva, mosolyogva arra enged következtetni, hogy ő ismer olyan személyt, aki ott volt. Egyesek azt érzékeltetik, hogy ők maguk is részt vettek benne. De a nagy többség tudja, ilyen soha nem történhet meg, amolyan „sztori”, „urban legend” lépcsőházi történet csupán.

Azt mondják, minden úgy kezdődött, hogy napokon keresztül, megállás nélkül, nehéz, sűrű pelyhekben hullt a hó. Az emberemlékezet óta nem ismert havazás mindent betemetett. Az illetékes szervek először küzdöttek a csapással, ám napok múlva, kimerülten és legyőzve ismerték be, a békés, csendes havazás olyan erő, amivel szemben minden küzdelem hiábavaló. Mindent vastag hóréteg temetett be. Még a legforgalmasabb, széles utak is hótakaró alatt szunnyadtak. Az autók ki se látszottak a hó alól. A tömbházak között néha egy-egy nyugdíjas lakó vállalt némi donquijotei szerepet, hólapáttal vágva magának ösvényt néhány röpke pillanatra, csak azért, hogy aztán belássa, a hó túlságosan erős ellenfél, az imént vágott ösvény pillanatok alatt tűnt el a fergetegben. A város a szó szoros értelmében megbénult. Csend honolt minden fölött, olyan mély csend, hogy még a hópelyhek zúgása is hallatszott. Minden ablak mögött emberek nézték a pelyhek táncát. A meleg szobákból lesték, hogy mi lesz most, mi következhet ezután. Örvendtek a melegnek, s közben cöcögve csóválták a fejüket, „hajaj, itt a világ vége...”

Azt mondják, először a gyerekek merészkedtek elő. Vastag ruháikban, színes rongybabáknak tűntek a fergetegben. Kacagva vágtak maguknak ösvényt a hóban, hógolyókkal dobálóztak, hóembert formáltak, angyalokat mintáztak a puha szőnyegen. Csivitelésük megtöltötte az egész negyedet. Lármájuk folytán, egyre több ablakban jelentek meg, egyre gondolkodóbb felnőttfejek. Egyre többen, egyre komolyabban nézték a gyermekek játékát, majd egyszerre csak, varázsütés-szerűen, felnőttek jelentek meg az utcán. Nők és férfiak, vastag, téli felnőtt ruhában álltak a lépcsőházak előtt, s nézték gyermekeiket. Nem szóltak, csak mélyen figyelve nézték a kicsik játékát.

Senki sem tudja, ki dobta az első hógolyót. Talán egy gyerek rosszul célzott, de a labda ténylegesen eltalálta AZT a férfit. Az ember nézte a kabátján a hógolyó nyomát, majd, mintha valami belső parancs vezérelné, lehajolt, felkapott egy marék havat, meggyúrta, s a gyerekek közé dobta. A rendkívüli eseménytől felbuzdulva, más felnőttek is hógolyót gyúrtak, s hamarosan egy egész utca zsongott a játék zajától. Vastag, téli, felnőtt arcok mögött tiszta gyermektekintetek villantak elő, s mindenki önfeledten játszott. Egyesek hatalmas hóembereket építettek, mások szaladgálva és kacagva ünnepelték a telet. Egy negyvenvalahány éves anyukának eszébe jutott, hogy annak idején ők hóvárakat építettek, és így küzdöttek egymás ellen hóháborúkat. Nosza, a felnőttek rögtön két táborra oszoltak, és indult a két vár felépítése, majd a boldog „háború”, ahol nem voltak vesztesek, csak hóba rajzolt angyalnyomok jelezték a játék tiszta éteri mivoltát.

Azt mondják, még a mogorva földszinti lakos, Kovács úr is kilépett erkélyére a nagy ribillióra, és még az ő vastag szemöldöke alatt is megcsillant némi fény. A párkányról összegyűjtötte a havat, majd hozzávágta Régina nénihez, aki visongva fordult a „támadója” felé, ám Kovács úr kacagva iszkolt be nappalija biztonságába, csak azért, hogy néhány perc múlva megint kidugja a fejét, és várja, mi lesz most.

A játék órákon át tartott, mindaddig, amíg a kicsik és nagyok egyaránt el nem fáradtak, s lassan, a játéktól megmámorosodva, s némi belső könnyűséget érezve, némi megkönnyebülést, mély örömet, jaj, nehezen mondom ki: boldogságot érezve, tértek vissza meleg lakásaikba. Egyesek még azt is állítják, hogy némely lépcsőház lakói később összegyűltek, és egy csésze forraltbor mellett meséltek, beszélgettek órákon át.

De, ismétlem, ez csak legenda, talán sose történt meg. Ki tudja? A mesélők annyira titokzatosak, a történet ma annyira valószínűtlen, annyira más. Ám azért néha jó lenne, ha mégis megtörténne.