2011. 01. 27. A lélekben esküvő Székely Kinga Réka
A 80-as évek utazási lehetőségeit saját tapasztalataim alapján ismertem meg. Ezek fényében a jóra teremtett ember mint szilárd unitárius hittétel sokszor valótlanságnak tűnt. A kolozsvári városi buszokra és trolikra legalább félórát kellett várni. Aztán mikor megérkezett egy negyven ülőhelyes busz, nyolcvanan akartak felszállni rá. Legalább hetvennek sikerült úgy, hogy aki bent volt, az moccanni sem tudott, és igencsak pórul járt, ha nem a végállomáson akart leszállni, a legkívül levők pedig, mint zászlók a szélben, lengedeztek a nyitottra feszített busz-ajtókból. Káromkodás, köpködés, átkozódás, lökdösés.
A székelyudvarhelyi buszállomáson sem lehetett minőségibb felszállást látni. Az ingázók, mintha halálos ellenségek lettek volna, úgy lökték félre egymást a megnyitott ajtótól, abban a király-reményben, hogy ők üllőhelyet kapnak, és bóbiskolhatnak a leszállásig.
A vonatok télen fagyosak, nyáron fullasztóan melegek voltak. Árvák, falábúak, láb nélküliek, vakok, kéz nélküliek, égési sebekkel csúfítottak járták szakadatlanul a kupékat, és koldultak avagy követelőztek. Ha adtál néhány banit vagy egy szelet kenyeret nekik, akkor a kupé-társak szidtak le, merthogy ideszoktatod őket. Ha nem adtál semmit, mert valóban nem volt neked sem, akkor a koldulók átkát kellett végighallgassad, akik felmenő és elkövetkező rokonságodat is sűrűn ellátták átkaikkal.
De bármilyen abszurd körülmények között utaztunk is, amit filmművészeti szempontból méltán Tarkovsky-hangulatnak lehetett nevezni, a legroszabb mégis az volt, ha lemaradtunk. Általában a nővéremmel utaztunk. Többször megtörtént, hogy egyikünk fölsodródott a városi buszra, másikunk lemaradt, s amíg télen egymást bevártuk, csonttá fagytunk. Az is megtörtént, hogy a Nyikó menti busz elromlott, és mi elkéstük a segesvári vonatot. Az éjszakai busz- és vonatállomások még ijesztőbbek voltak. Mintha a fokhagyma és lábszag között horkoló atyafiak és a zsebeket tapogató gyermek-tolvajok a teremtés koronájának – az embernek – szánalmas karikatúrái lettek volna.
Lemaradni, elkésni, elszalasztani – önhibádon kívül – mind olyan állapotok, amikor az ember megalázva érzi magát.
Ma mindezt azért írtam le, mert a múlt héten temettük el a 90 esztendős Elek bácsit, és vele együtt a lehetőségét annak, hogy neki újra megszerezzük a magyar állampolgárságot. Őt elvitte az égi busz, a lélekvonat, mi pedig maradtunk. Nem tudom, hogy magamat sajnálom-e jobban vagy őt. Azt azonban megtanultam tőle, hogy az élethez utolsó leheletig ragaszkodni kell, és a pillanatnyi lemaradások miatt nem szabad elcsüggedni, hanem mindig bízni kell. Én egyszer már felesküdtem a magyar hazára, mondta volt, de sok minden rárakodótt a rákövetkező kényszer alatt. Halálom előtt szeretném még egyszer elmondani az esküt.
A jó Isten hallgatja.
Lemaradásaink, elszalasztásaink, késéseink akkor rosszak, ha lelkünkben is megtörténnek. A kinti kényszerrel mindhalálig lehet dacolni, ha bent a jó Isten mellett döntöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése