Rácz Mária: Vendégek

2012. 11. 27.	Vendégek	Rácz Mária
Jönnek-mennek. Van, aki itt felejt valamit: fogkefét, törülközőt, telefontöltőt, más meg véletlenül magával viszi a mienket. Van, aki rendet rak maga után, és már-már idegesít, hogy szebben összefogva hagyja az ágyneműt, mint ahogy kapta, s ráadásul el is mosogatott maga után. Mások jönnek, felforgatnak, s eltűnnek, mint az orkán. Egyesekkel gondosan, szépen válogatott szavakat osztunk meg egymással, mint első randevún szokás, kínosan betartva az etikett szabályait, ódzkodva minden oda nem illő vagy nem jelenlevőket minősítő megjegyzéstől. Másokkal bort iszunk, és akkorákat kacagunk, hogy biztosan a szomszédot is zavarnánk, ha nem lenne hozzászokva a belvárosi esték utcazajához. Mindannyian hoznak valamit. Nem az apró, sokszor zavarba ejtő figyelmességekre, a gyermekeknek szánt édességre vagy játékra gondolok, hanem valami sokkal fontosabbra. Mindenki hoz és nálunk hagy valamit magából. Egy mosolyt, egy fél mondatot, egy hangulatot, egy illatot a párnák között. Sokszor kérdezik, nem zavar-e bennünket, hogy szinte mindig vendégeink vannak? Engem igazából a kérdés maga zavar, és nem is igazán értem. Hogy fárasztó-e? Igen. Plusz munkát jelent-e az ágyneműk cserélése, a több személyre főzés? Természetesen. Nehezemre esik-e összehangolni a magam három gyermekét a nálunk időzőkkel, reggelenként sorban állni a fürdőszoba előtt? Igen. De nem zavar. Sokkal jobban zavarna, ha ismerőseink elkerülnének minket, ha a városba érkező barátaink máshol szállnának meg, vagy ha a gyermekeink az első táborban belebetegednének, hogy másokkal kell osztozzanak a hálón vagy a fürdőszobán. Jönnek-mennek. Mindannyian hoznak valamit. És remélem, ez így is marad.

Farkas Wellmann Endre: Hajnali kávé

2012. 11. 26.	Hajnali kávé	Farkas Wellmann Endre
Ülünk Istennel. Hajnali kávé vasárnap hatkor. Van úgy, hogy nem tud aludni az ember, van úgy, hogy nem tud aludni az Isten. Amíg fő a kávé, Szörényi Lászlót olvasom, nemrég igen jó könyve jelent meg a Kortárs kiadónál. Gondolkodtam, hogy írnom kellene róla, aztán rájöttem, hogy valamiért túl nehéz lenne ez. Megfőtt a kávé, leültem, megszólítottam Istent, vele megosztandó a gondolataimat. A család alszik, a vendégeim is, jó alkalom ez a csendes beszélgetésekre. Szóval, ülünk Istennel, és arról panaszkodom neki, hogy ott van ez a könyv, és fél éve nem tudok mit kezdeni vele. Az a bajom, hogy egy olyan ember írta, sőt, egy olyan nyelven írta, sőt, olyan dolgokról írta... mit mondhatnék? Talán azt, hogy valamikor volt a magyar értelmiségi embernek egy olyan ideálja, amely nagyon kiveszőfélben van. Olyan értelmiségi-képről van szó, amelyet ugyan nehéz körülírni, de mégis nem túl távoli élményeket ébreszt az emlékezetemben, a nyolcvanas évek értelmiségi-portréját talán, vagy a fene tudja mit, annak a nemzedéknek a műveltségét, tisztánlátását, keserűségét és optimizmusát, cinizmusát és humorát idézi meg, amelyiknek a folytatása vagyunk, sok esetben meglehetősen méltatlan utódai. Emlékszem néhány arcra, akiket gyerekként ismertem: Székely János, Bajor Andor, majd később, akikkel alkalmam volt többet beszélgetni, Faludy, vagy folytatva az itthoniakkal Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Cs. Gyímesi Éva, de sorolhatnám kevésbé ismert barátaimat, példaképeimet is, úgy, hogy csak az immár halottakról szólok szándékosan. Sok név maradt ki ebből a felsorolásból, de így, a reggeli kávénál ők jutottak eszembe, akik már Istenhez közelebb vannak, mint hozzánk. Isten bólint, tud róluk és egyetértünk abban, hogy valamikor tényleg így voltak a dolgok és egyetértünk abban, hogy manapság alig van olyan ember, akire azt mondhatjuk, hogy általános műveltséggel bír. Ezt szeretem Szörényiben, hogy ő ilyen. Visszaadta valamelyest a hitemet a kultúrában, az értelmiségi létformában s valamelyest a saját nemzedékemben is. Mert azt gondolom, hogy értem, amit ír. S morfondírozom tovább, és mondom Istennek, ugye, nem veszett el minden...

Tófalvi Tamás: Változó idők

2012. 11. 25.	Változó idők	Tófalvi Tamás
Karanténba zárt gondolataim nehezen szülik papírra vetett önmagamat, s a szürke égbolt alatt kisebbnek érzem magam, mint valaha. Fátyolfüggöny borítja az eget, s nyomasztó súllyal telepszik minden halandó életre. Nem egy vidám látvány a novemberi haldoklás... Még simogatnám a fű zöldjét, s ujjam közt játszana mezők virágainak lédús illata,  helyette mezítelen ágak szótlanul nyögik: itt az idő! Egy kicsit mindannyian meghalunk... Ernyedt karjaival a nap már nem simogat melegen, s a hajnali köd ma is szemfedőként borította harmatba az ébredést. Koszos nyári emlékeket dédelgetek kígyókként keblemen, hogy fájjon marásuk, melyek a múltat élik át bennem újra és újra. Édes szenvedés; ópiumként borítja el elmém, s viharos vért kavar ereimben. Látomások gyötörnek, letűnt, hangos esték, utam egy-egy feledhetetlen állomása, miket szorgos hangyaként gyűjtöttem tarisznyámba, útravalónak a tavaszi érkezésig. Szemem a tájon pihen, szegényes ruháján, s tán most először valami szépet is látok benne. Az embert. Az embert, aki ugyanúgy küzd, ugyanúgy él, ugyanúgy szeret s keresi a holnapokat tavaszban, őszben, télben és nyárban. Mi nem változunk, csak színtelen kaméleonokként éljük meg önmagunkat színben és szürkében. Mindig önmagunkként, mindig változva, de mégis ugyanúgy. Mindannyian azok vagyunk, kik voltunk eddig is, s kik leszünk, míg lehetünk, de az, hogy szürke felhők borítják-e az eget, vagy tiszta kékje néz le ránk, ez már egy nálunk nagyobb hatalom soha meg nem fejthető titka...

Farkas Dénes: Lulu

2012. 11. 23.	Lulu	Farkas Dénes
A közelmúltban valaki feltett a pofakönyvre (Facebook-ra) egy fényképet, és kérdést intézett a kolozsváriakhoz. A kérdés egyszerű volt: Ki emlékszik rá?,azaz arra, akit a fénykép ábrázolt. Azt hiszem, hogy írnom (mondanom) sem kell, hogy sokan, de sokan emlékeztünk a kép szereplőjére, pedig elég sok éve eltűnt a közéletből, sőt azt hiszem, hogy az élők világából is. Lulu név alatt vonult be Kolozsvár „közszereplői” közé. Születése okán szerencsétlen volt! Apró termetű, kifejezéstelen tekintete, piros esetlen orra, dörmögő hangja önmagában jelezte a debilitás ismérveit. Kedvence volt a városnak, hiszen volt neki csillagtalanított milicista sapkája, hosszú, bokáit súroló lódenkabátja, lábbelije, melynél a lábmérete nem volt tét. Eltartotta a város! A vendéglősök szívesen adták az ételmaradékokat, s Lulu nem volt válogatós. A fodrász-borbély gyakornokok rajta gyakoroltak, úgyhogy láttam Lulut hetente kétszer, háromszor is beülni a borbélyok székébe. Abban az időben a fodrászatokban még borotváltak is, sőt rendes borotvájuk is volt az öreg szakiknak, mely mára azt hiszem csak emlék, vagy átvedlett ceruzahegyezővé. Már ameddig még lesz ceruza. Lulunak nem volt szakálla, de borotválkozás végett is szívesen állt rendelkezésre. Volt egy szokása, melyet kedvelt a város szomorú, nehéz időket élő lakossága. Ha fiatal, szép, − mert akkor is voltak −  lányok mellett ment el, úgy csinált, mintha megcsípné a horgas inukat, s közben színtelen hangján valami csata-dörmögést hallatott, melyet elnyomott a csajok visítása, s a járdán menők  kacagásával halkult el Lulu hullámverése. Azért írtam le emlékezetemben ezt a figurát, mert abban az időben egész Kolozsvár ismerte, sőt kedvelte. Csak románul tudott, s ezért lehet esetlen a fordítás, ugyanis ő  így kérte az alamizsnát : Adj egy lejt ötösből! Igen, adogattunk neki a szerencsétlennek, hiszen egyedi szereplője volt korának. Abban az időben, mikor választások következtek, a kampány egyszerű volt. Meg volt jelölve, hogy kit kell megválasztani. Azért írom, hogy kell, mert kötelező volt elmenni. Ha valaki megtagadta a szavazáson való részvételt, azt meghurcolták, s erre papi körökben is akadt példa. Az a kedélyes megjegyzés járta a közhangulatot, hogy ezek a választások azért szabadválasztások, mert szabadon választhatod meg a kabint, ahol a céduládat négybe hajthatod. Képmutatásból írószer is volt a szavazó fülkékben. Azt beszélték abban az időben, hogy Kolozsváron Lulu több szavazatot kapott, mint Ceausescu. Ez lehet enyhe túlzás, de hogy van valóságalapja, az nem vitás! Nemsokára menni kell az urnák elé, s valamiért mindegyre Lulu jut eszembe..

Molnár Imola: Életképek

2012. 11. 22.	Életképek	Molnár Imola
Egy amerikai hírdetésben olvastam a minap, hogy kutatók olyan nyakláncra fűzhető „fényképező gépet” szándékoznak kifejleszteni, amely egy tetszetős medálba van beépítve, és a nap folyamán fényképeket készít az életről. Több száz képet életünknek megannyi fontos vagy éppen jelentéktelen pillanatáról. A képállományt az ember minden este számítógépre töltheti és visszanézheti, válogathatja, rendezheti. Ami tetszik, megtartja, a többit meg egyszerűen kitörli. Belegondoltam: a képek közt lesz majd egy rakás utcarészlet, sarkok, tárgyak, bútorok a lakásunkból, idegenek, akikkel az utcán szembemegyünk, ismerősök, családtagok, arcok... De milyen arcok? Kik arcai? Idegeneké, ismerősöké, szeretett személyeké és azoké, akiket az ember talán idővel elfelejt. Akikkel egy rövid ideig szemben áll, de aztán talán soha életében nem látja többé...Pedig lehet, hogy megnevettet vagy épp valamilyen fura, kiismerhetetlen módon rádöbbent valamire, vagy épp emlékeztet valakinkre. Vannak olyan emberek, akiknek arca lassan kikopik az emlékezet filmszalagjáról, és csak a halvány tudat marad, hogy egyszer láttam valakit, aki olyan volt, és azt mondta, de a mondatot már nem tudjuk befejezni, és a képet nem tudjuk felidézni, mert valamikor, valahogyan a tartalom kitörlődött, és csak az alkalom rémlik még. Pedig számos olyan „idegen” siklik át néhány perc erejéig életünkön, akik értékesek, akik nem csak „valakinek” számítanak az ismeretlenek sorában, hanem van valami bennük, ami egy adott pillanatban hatással van ránk. Ritkán ugyan, de olyan is akad, hogy „csak egy ember”, mozdulataiból ráismerünk önmagunkra, s ezáltal valamilyen mélyebb és magasabb rendű következtetésre jutunk, minthogy: ő is épp úgy ácsorog egy buszmegállóban, mint én. Néha jó lenne fellapozni egy albumot és végignézni azokat a képeket, amelyek látszólag semmi és senki fontos-közelit nem mutatnak, mert van úgy, hogy pontosan ezek mutatnak meg egyes lényeges dolgokat, egyes fontos embereket. Mert lehet, hogy csak egyetlen percre, de ha valamivel is gazdagítják életünket: emlékezetre méltóak.

Szabó Előd: Örök kérdések

2012. 11. 21.	Örök kérdések	Szabó Előd
Minden vallás egyik legfontosabb kérdése, hogy mivel lehet az emberfeletti hatalom, Isten jóindulatát elnyerni? A Biblia két ősi története is erre a kérdésre keresi a választ. Az Úr két fát ültet az Éden-kert közepébe: az örökélet és a jó és a rossz tudásának a fáját. Mégis, néhány sorral alább azt olvassuk, hogy az Úr az összes fa közül csupán a jó és a rossz tudásának fáját tiltotta el az emberektől. Ebből talán azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az örökélet fáját nem kellett eltiltani, mert az örökélet felé vezető út feltétlenül átvezet a jó és a rossz tudásán, illetve az élet útkereszteződéseiben a jó választásán. Vagyis örökéletet, mint Isten jóindulatának legfőbb gyümölcsét csak akkor nyerhetjük el, ha kitartóan, mindig a jót választjuk. Nagy felelősség a jó és a rossz tudása. Sokszor tapasztaljuk, hogy túl nagy is számunkra, hogy sokszor nem vagyunk képesek e tudást a jóra használni. Talán ezért is tiltott, féltett minket tőle az Úr. Kain bűne azonban biztató üzenetet ad félelmeinkre. A bűnös Kaint az Úr elűzi a közelségéből, de mégsem szakítja el magától. Milyen szépen fogalmaz az ószövetségi szerző: az Úr jelét hordozza magán. Még a legnagyobb bűn ellenére is védelemként, a megjavulás lehetőségeként magával hordozza az Úr letörölhetetlen bélyegét. Ma is válasszuk mindig a jót. De ha el is tévedünk, érezzük magunkon az Úr jelét, mely emlékeztet az Ő soha meg nem szűnő szeretetére.

Szabó Adél: Csigaház

2012. 11. 20.	Csigaház	Szabó Adél
A napokban elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt tizenöt évben hányszor költöztem, hányszor váltottam, úgymond otthont. Hányszor nevezhettem egyedüli otthonomnak a hátizsákom. Hányszor vettem a hátizsákot karácsony szombatján és három napig otthon kellett lenni egy idegen papi családban valahol, ha kellett az Isten háta mögött. Aztán otthont kellett kialakítani első szolgálati helyemen, ahol négy évet a templom épületében laktam, s ahol társam éjszakára a jó Isten volt, s családomnak tagjait az ifjúsági egylet tagjaiból raktam össze. Anyáim és nagyanyáim a korosodó nőszövetségi tagok, kikkel karácsonyt vártunk, laskát gyúrtunk, szőnyeget szőttünk. Aztán otthonom lett egy tömbház lakás, melynek zaját nehezen szoktam. Most néhány hónapja otthonom egy falusi papilak, egy falusi közösség. Mennyi otthon, még akkor is, ha csak egy széked van benne és egy asztalod. Egy matrac, amire este lehajtod a fejed, s egy Bibliád, melyből vasárnaponta felolvasol egy részt. Belegondoltam, hogy eddigi életem felét idegen otthonokban töltöttem, s ha nem is volt idegen tőlem, az azért volt, mert elfogadtam a számomra felkínált otthont. Most döbbenek rá, hogy a szüleim házába mára csak vendég vagyok, a papilakon pedig átmeneti szálláson. Vicces, hogy mindenem megvan az otthonhoz, az otthon összes dirib-darabja, csak igazi otthonom nincs, ahol a nevem szerepel. És neked? Neked, aki már annyi éve szolgálsz ebben a házban, mely üvegből van, van-e mára igazi otthonod fából, kőből, ahová hazatérsz, ha letelnek szolgálatod napjai, és amit majd gyermekeidre hagyhatsz?

Bartha Mária Zsuzsánna: Döntések

2012. 11. 19	Döntések	Bartha Mária Zsuzsánna
Beteg vagyok, felkeresem az orvost. Súlyosabb a baj, mint gondoltam, mire elmagyarázza, hogy ennek a kezelésnek ez a kockázata és a várható eredménye, a másik kezelésnek viszont az a kockázata és más lehet a várható eredménye. Kicsit furcsa érzés volt statisztikai adatként élni, ezért bizalmasabban szóltam orvosomhoz, tanácsát kérve. Kedves Doktor, ha a helyemben lenne, melyiket választaná? Erre azt válaszolta, hogy az első kezelésnek ez és ez a kockázata, illetve a várható eredménye, a másiknak pedig az a kockázata és a várható eredménye. Így eljátszottunk egy darabig, és rájöttem, hogy logikusan soha nem leszek képes döntést hozni még a kezelést illetően sem, mert egyszerűen nem látom a következményeket. Ráadásul nem csak eredményeket, hanem valódi gyógyulást szerettem volna. Ha már az orvos nem segített, kénytelen voltam a megérzéseimhez folyamodni. Tulajdonképpen örvendtem, hogy magam választhatok, de soha, soha nem éreztem ennyire erőteljesen a döntésem következményének a súlyát. Ilyenkor igazán, valóban és kézzelfoghatóan eleven az imádság. Ajándék a kapcsolat a Fennvalóval. Dávid Ferencre emlékezve gyakran jut eszembe, mennyire fontos, még ma is előremutató a vallásszabadság törvénye. Amely szerintem egyenes következménye a szeretet törvényének. Minden alkalommal, amikor döntést hozunk, valamibe helyezzük bizalmunkat és erőnket. Másba pedig nem. Milyen nehéz a legjobb döntést hozni és elengedni a mi lett volna ha? típusú kérdéseket. Tényleg, mi lett volna, ha János Zsigmond nem hal meg olyan fiatalon, ha Dávid Ferencet nem zárják börtönbe, ha Bekes Gáspár győzedelmeskedik, és még sorolhatnám. Most éljük a ha előtti életet és még inkább a miénk a döntés szabadsága és felelőssége. Azért megkérdeztem az orvost, hogy tud nyugodt lelkiismerettel aludni, ha a tudatlan páciens rossz döntést hoz saját kezelését illetőn. Mosolyogva jegyezte meg, hogy az emberek intelligensek saját sorsukat illetően, különösen, ha csak a jó lehetőségek közül választhatnak. Imádkoztam. Úgy legyen.

Andorkó Attila: Ne a pénz

2012. 11. 17	Ne a pénz	Andorkó Attila
Ismét választásra, szavazásra készül szeretett országunk, s annak része Erdély is. Szaporodnak a plakátok, a jelszavak előkerülnek, s ahogy már megszoktuk bizonyos időnként „minden magyar számít.” Számít, de mire, kire, s egyáltalán kinek? Egy keleti szállóige szerint az állam akkor van rendben, amikor a kardokat rozsda emészti, marja, az ásók fényesek; a börtönök ürességtől konganak, a magtárak szűknek bizonyulnak; amikor az orvosok gyalog járnak, a pékeknek meg kocsira is jut: ami csak úgy valósul meg, ha a törvényszék udvarát felveri a gyom, s a templom küszöbét kopottra járják. A kard oda lett, rozsda már nem emésztheti, mert szakszerűen őrzik múzeumokban; az ásó kezdte visszanyerni fényét, mert dolgozni nem szégyen; a börtönök bizony nem üresek; az orvosok és pékek már nem kocsin, de autóval járnak, ami nem feltétlenül baj, hisz a korral lépést tartani nem szégyen, sőt hasznos, ezt már Kölcsey is tudta. A legnagyobb hiba mégis csak az, hogy a törvényszékek udvara nem gyomos, és a templom küszöbe sem kopik sok helyen… Régi az a szállóige, de úgy tűnik, hogy sok minden nem változott. „Hiába jön új évszázad/ Régi a düh és a gyalázat/ A félelem és a sérelem/ A műholdakkal megszórt egekben.” Hiába jött akár új évezred, régi a trükk is, a gyalázat is, mert „Botladozunk a ködben, a füstben/ A teljes bizonytalanságban.” Mert választott vezetőink (tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ne vegye magára) „széljárás-hitűek, törvény-tiprók/Eltökélt arccal egyhelyben járók. Legtöbbször csak „Jelszavak, csillagok, keresztek/ Zászlók, jelképek, jelvények.” (Ossian: Fekete ünnep) mögé bújnak még négyévenként is. Nem babra megy a játék, hanem hatalomra, s a hatalommal együtt pénzre is, pedig sokan talán gyűlölik, de mégis szükségük van rá, mert nélküle sokat nem érnek, még akkor sem, ha néha megjátsszák, hogy igen, vele álmodnak, rabolnak, csalnak, gyilkolnak is, ha kell érte, megszerzik bármi áron. Tetszik vagy nem a nagyvilág ura az átkozott pénz, körülötte forog a Föld, emberekkel játszadozik. Milyen jó volna, ha felismerné sok ember, akár vezető, akár vezetett: lehet, hogy „Keserűbb lettél, de nem ostobább/ Nincs olyan pont, ahol nincs tovább/ Megtörhet minden, ami létezik…” de „Ne a pénz, …döntse el, hogy mennyit érsz, ne a pénz mondja meg, merre mész.” (Omen: Ne a pénz).

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Örök igazság

2012. 11. 16	Örök igazság	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Gyermekkoromat Homoródalmáson töltöttem. A papi kert nagy része gyümölcsös volt, de a sok fajta alma és szilvafa közötti területet kaszálták. A jó kerti fű majdnem egy egész télre biztosította Riska tehenünk széna-szükségletét. A szénacsinálás nem volt olyan egyszerű folyamat, mint azt egy hozzá nem értő gondolná. A lekaszált rendek tényleg úgy hevertek, mint a könyvben a sorok, de a füvet a gyorsabb száradás érdekében naponta kétszer-háromszor is meg kellett forgatni. Esténként, vagy ha eső közeledett, a száradó szénát gyorsan kis boglyákba raktuk és a zápor elvonultával vagy másnap reggel újra szétteregettük. Az egyszer könnyen, máskor sokat bajlódva megszárított szénát végül kis, fiókoknak nevezett boglyákba raktuk és becipeltük a kert aljában lévő csűrbe. Ez a behordás úgy történt, hogy édesapám egy-egy fiók alá bedugott két kihegyezett rudat, egymással szépen párhuzamosan, azokat megfogtuk, én elöl, édesapám hátul, és jelszóra megemelve, óvatosan, egyszerre lépve vittük, hogy a széna le ne boruljon a rudakról. Megfigyeltem, hogy édesapám úgy helyezte el a rudakat, hogy az ő felén rövidebb szárak maradtak, mint az én oldalamon. Így aztán a súly nagy részét ő cipelte, ami serdülőkori önérzetemet sértette és szóvá is tettem, hogy osszuk a súlyt igazságosabban. Édesapám csak mosolygott és egy általános igazságot tartalmazó mondással válaszolt. Rendben van ez így fiam, addig jó az embernek, amíg a dolgok nehezebb részét magára tudja vállalni. Ez év nyarán a fiam olyan telket vásárolt, amelynek több mint tíz éve nem igazán volt gazdája. A különböző bokrok, vadrózsák és őserdei liánok a telek nagy részét teljesen birtokba vették. Nehéz munka volt rendet teremteni, és a levágott ágakat, indákat óriási halomba hordtuk. Végül a telek üresebb részén tüzet raktunk, és többnyire vasvillával cipeltük a tűzre valót. Egy alkalommal a vasvillámmal felszúrt összegubancolódott ágmennyiséget nem tudtam kiemelni a kupacból. Ekkor oda jött a fiam, elkérte a villát és az egymásba kapaszkodó ágakat kiemelte a rakásból. Mosolyogva mondta: tudod édesapám valakitől azt tanultam, hogy jó, ha az ember magára tudja vállalni a dolgok nehezebb részét. A két eset között körülbelül hatvan év telt el, de a helyzetek különbözősége ellenére a mondás igazsága örök.

Sipos Mónika Rebeka: Gondviselés

2012. 11. 15	Gondviselés	Sipos Mónika Rebeka
Benti virágaimat locsolgatom, s miközben ezt teszem, ösztönösen is a gondviselés érzése nyilallik belém, no, meg a szépségé is, mert „hasznos” munkámért cserébe szép ajándékot kapok. Növényeim gondoskodásom nyomán virágba borulnak, lelkemet pedig gyönyörűséggel, megnyugvással töltik el. Minden embernek van valamiféle elképzelése a gondviselésről. Gondot viselnek rája, vagy ő viseli gondját valakinek. De ugyanakkor időnként érthetetlen is lehet a gondviseléshez való viszonyulásunk, mint ahogy nekem is az volt gyermekkoromban, amikor nővérem hangos kátétanulása közben arra figyeltem fel, hogy azt mondogatja, még egy hajszál sem eshet le a fejünkről anélkül, hogy a jó Istennek ne lenne arról tudomása. Hogyan tud mindenre és mindenkire egyszerre ennyire figyelni, ennyi emberre gondot viselni? Gyermekként félelemmel töltött el, ugyanakkor őszinteséget szült bennem. Vagy a lelkiismeretem szólalt meg? Nem tudom, de az érzés egy életre megmaradt, és kiteljesedett. Ma már hiszem, hogy a mi apró emberi gondjainkat is mind számon tartja a Gondviselő, és velünk együtt gondolkodik, hogy együtt megoldást találjunk. Ahogyan életet ad embernek, állatnak, fának, virágnak, ahogyan napsütést és esőt ad földjeinkre, úgy ad erőt, hitet és reménységet is! Talán ezért érzem és hiszem: „Nem vagyunk magunkra hagyva, és Nem vagyunk egyedül. Ez mind a Gondviselés titka. Soha semmi sem magánvállalkozás. Még akkor sem, ha a Sorstervedet végső soron Önmagad álmodod meg.” (Müller Péter) Jó, hogy nem vagyunk egyedül magunkra hagyva, még akkor sem, ha dacolunk az ellen, hogy senki semmilyen gondunkat ne viselje, mert erősek vagyunk, gondjainkat mi magunk is meg tudjuk oldani. Jó, hogy, ha utólag is, de a megtörtént dolgok tükrében, végül felismerjük Isten és embertársaink gondviselését. Ahogy és ahol a szükség megkívánja! Nekünk, embereknek a gondviselés feladat kell legyen, egy belső őszinte szó késztetése. Nem az érdemekért, hanem egyszerűen csak az érzésért. Viseljünk gondot egymásra!

Moldován-Szeredai Noémi: Félsz? − Ne félj…

2012. 11. 14	Félsz? − Ne félj…	Moldován Szeredai Noémi
Gyermekekkel, lányokkal, asszonyokkal beszélgetve sokszor elérkezünk a félelmeikhez. Mesélnek arról, hogy mitől félnek, rettegnek, hogyan élnek meg különböző élethelyzeteket. Történeteket hallgatva, próbálok beleérezni a lélek rejtelmeibe, s ha időnként elképzelhetetlen számomra az adott helyzetben érzett félelem és tehetetlenség, emlékeztetem magam, én mit éreztem, amikor a félelem belém hasított és megbénított. Különböző korban és élethelyzetben legkülönfélébb dolgoktól félünk: Félek a kutyáktól! Félek este kimenni egyedül az utcára! Félek egyedül elmenni a szomszéd faluba! Félek vizsgázni! Félek elmenni egy újabb állásinterjúra! Félek szembenézni, s vállalni a felelősséget, kimondani, hogy hibáztam! Félek a kockázattól! Félek a magánytól! − a sort mindannyian folytathatjuk gondolatban. Megdöbbenek, mikor azt látom, hogy a félelem mennyire korlátozza az egyén életét, mozgásterét és gondolkodásmódját. NE FÉLJ! – kiáltanám, de tudom, hogy e két szó kimondása nem old meg semmit. 56. Zsoltár szavait idézem: „Ha félek is benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?” − és saját tapasztalatomat. Mit tettem én, mikor a félelem bilincsként szorította szívemet? Imádkozva mentem előre, az imádság által kapaszkodtam Istenbe, míg éreztem, hogy foszlik a félelem. „Istenben bízom, nem félek…”

Benedek Enikő: Kérdések

2012. 11. 12	Kérdések	Benedek Enikő
Reggelente, mikor már a Vila Franka tejfehér ködbe burkolódzik, akárcsak a Kilimandzsáró, akkor már tudom, hogy mi a dolgom. Levágni az összes rózsákat és eltelelni a fagyra érzékeny virágokat. Ilyenkor nagyon szomorú vagyok, és Kányádi Sándor: Kérdések című versét idézgetem,…de csak magamnak. Jó lenne, ha én is tudnék most valahogy így kérdezni: Volt-e derékba törve az életed? Ölték-e meg már valakik a lelkedet? Óh, Istenem, én édes Istenem!

Makkai-Ilkei Ildikó: Neveink

2012. 11. 10	Neveink	Makkai-Ilkei Ildikó
Szeretem hallgatni a régi történeteket. Nemrég a bencédi határ dülőneveihez kapcsolódó magyarázatokat gyűjtöttük egybe a vallásórás gyerekekkel. Ez esetben is a név nem a hangok üres egymásutánisága, a név és viselője között valamilyen kapcsolat áll fenn. Események, történések vagy néhány jellemező tulajdonság ihlette a névadót. Sok esetben sajnos már csak találgatni tudunk. Nagyon érzem, hogy az utóbbi években sokan örökre eltávoztak azok közül, akik a régi történetek igazi birtokosai voltak. Az egyre szegényesebb emlékezések ellenére néhány dűlőnév nevének eredetét a ma élő középkorúak, fiatalok, gyermekek is ismerik, kevésbé mesélik. Az egyik legismertebb a KATASZÓ, KATASZÓ FEJE, KATASZÓ “ÓDALA” nevének magyarázata. Néhány emlékezés alább olvasható: Pap Sámuel a Kataszó eredetét a következőképp magyarázta: „A tatárok dúltak, hullámokban jöttek az éhségtől. A falu el kellett meneküljön a falu feletti nagy  kukoricásba s az afölötti gyertyánosba. Kata néma leány volt, a nép, miután a tatárok elmentek, hazakerült, de Katát nem kapták, nem tudta, hogy elmentek-e a tatárok. A falubeliek elindultak, hogy megkeressék Katát. Keresés közben egy ember hallotta: ott szólalt meg Kata” Benczédi Erszébet a következőképp emlékezik: „Egy leányra ráijesztettek a kozákok, ezek keresték a szép leányokat. Kata elbújt a nagy ciheresbe. Többiek keresték. Szólították: Kata szólj! Ez a hely elörökölte a Kataszó nevet.” Pap Juliánna így emlékezik: „A török járás idején egy Kata nevű leány elmenekült az erdőbe, s a falu kiment, hogy keressék meg. Egy hangot hallottak, s mondták: Haj, Kata szó! Innen ered ez a név.” László Domokos 93. évében van, ő egy már régóta halott embertől hallotta: „Egy leány elsüllyedt vót, mocsaras vót a hely. S ezt a leányt Katának hitták.” Izsák Margit így emlékezett: „Hát én így hallottam apósomtól meg az öregöktől, hogy a tatárjárás idején kihúzódtak arra a helyre, arra a határ részre, mert ott volt búvóhely. Volt egy Kata nevű leány, aki bátor volt, s őt küldték ki, hogy nézze meg mi a helyzet, elmöntek-é a tatárok, hogy eléjöhetnek-é? Ha szólt, akkor tiszta volt a hely, jöhettek elő. Kata pedig szólt. Innen a neve, hogy Kataszó.” Mózes Irén mesélte: „Papóm mesélt róla, hogy annak idején a faluból egy Kata nevű leány elveszett, estére sem került elő. Akkor a szülők hívták a falu népét, hogy keressék meg Katát. Kimentek a határra, kezdtek kiabálni, hogy: Kata! Kata! Visszhangzott a hely, s azt mondták, hogy: Haj! Kata szólt! Innen a mai Kataszó neve.” Firtos Áron mesélte: „Kataszó erdőrész vót, egy leánka eltekergett, keresték, a sok nép a faluból kisereglett, s kiábáltak:– Kata hol vagy? Aztán megszólalt: „Haj, Kata szólott!” A szájhagyomány útján terjedő történetek sok változatban élnek ma is. Mégis, arra gondoltam, jobb, ha leírjuk ezeket a kis történeteket. Érdekesek, többszáz évesek, a múlt egy darabkáját őrzik hűségesen. Számomra érték. „A szülőföldnek mindnyájan adósai vagyunk.” – írta Gyallay Pap Domokos, Bencéd nagy szülöttje a Hívó hegyek című regényében. Mi is adósai vagyunk, mindenkori adósai, mert kötelességünk a múltat minél jobban megismerni. Talán ebből az adósságból törlesztettek a mesélők, a hallgatók, a jegyzetelők. Csak még így is igen nagy az adósságunk…

Pál János: Fekete bárány

2012. 11. 09	Fekete bárány	Pál János
„Voltaképpen minden ember tudja jól, hogy egyetlen egyszer, unikumként jött e világra, és semminemű rendkívüli véletlen másodszorra ilyen csodálatosan tarka sokféleséget nem ötvöz olyan egyeddé, amilyen ő: tehát mindezt tudja, de eltitkolja önmaga előtt, mintha rossz volna a lelkiismerete.” (Friedrich Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő) Nietzsche szerint az egyéniség kibontakozásának két akadálya van; kisebb mértékben a félelem, nagyobbrészt a lustaság. Ezek azok a tényezők, amelyek az egyedet arra ösztönzik, hogy csordaszerűen gondolkozzék, cselekedjék és viselkedjék. Teljesen egyetértek a német filozófus gondolatmenetével, a félelem és lustaság okát pedig a nevelésben látom. Abban a nevelésben, amely a társadalmak, közösségek múlandó konvencióinak és a társadalmi hierarchiáknak a szolgai tiszteletére okítanak. Mert, ha másként próbálsz gondolkodni, cselekedni, mindig azzal intenek, hogy mit fognak mondani az emberek (tömeg), ha pedig szabadon próbálsz élni és megnyilatkozni, rögtön emlékeztetnek: túl kicsiny vagy a téged bilincsbe verőkhöz képest, következésképpen semmi esélyed a szabadulásra. Igen, a nevelés az, amely szürkévé, arctalanná teszi az egyedet, mert megtanít elfogadni, hogy csupán csak az jó és üdvözítő, amit a tömeg cselekszik. Megtanít a hierarchia hatalmának elfogadására, félelmére, azaz szolgalelkűvé tesz és egy csapással igazságérzetedtől is megfoszt. „Nincs a természetben szánandóbb és nyomorúságosabb teremtmény annál az embernél, aki nem meri vállalni tulajdon géniuszát […].” (Nietzsche) Ha nem akarunk szánalmas, távirányított életű tömegemberek lenni, akkor le kell vetkőznünk lustaságunk, félelmeink, és lelkiismeretünk szavára hallgatva önmagunknak kell lennünk, vállalva a fekete bárány megbélyegzést is. – a gondolkodó egyén igazságérzete ugyanis mindig helyesebb, mint a tömeggé „Az emberek legnagyobb része saját karaktert nem bír […].” „A pórnép ítélete a szerencse után jár. Bukásodban megvet és átkoz; lehető kiemelkedésed bámulat és öröm zajával ünnepli.” Kölcsey Ferenc: Parainesis).

Dimény József: Ne vádaskodj!

2012. 11. 08	Ne vádaskodj!	Dimény József
Köztudott dolog, hogy érzelmeink határozzák meg életünk alakulását. Ezek táplálkozhatnak nagyszerű dolgokból, mint a boldogság, szeretet, életöröm, életerő, lelkesedés. De táplálkozhatnak nagyon lehangoló dolgokból is mint a félelem, kétség, utálat, irigység, harag, bűntudat. Ezt úgy is szoktuk fogalmazni, hogy vannak pozitív és negatív érzelmeink. Az életünk különböző helyzeteiben a fontos az, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat. Mindig szabadon választhatjuk meg érzelmi életünk minőségét. Soha nem másokon múlik az, hogy mi mit érzünk. Senki nem kényszerít arra, hogy idegesek legyünk, senki nem zaklat fel bennünket, senki nem tesz feszültté minket. Ha a gyerek kiönti a kávét a szőnyegre, ha megüttetik a leparkolt autómat, ha nem sikerül az érettségi vizsgám, rajtam múlik, hogy reagálom le. A tényeket nem lehet megváltoztatni, a történést nem lehet meg nem történtté tenni. Két úton indulhatok: 1. Bűnbakot keresek, vádaskodok. A kérdésem: Ki tette, ki a hibás? 2. Elfogadhatom a helyzetet: ez történt, ez van!  A kérdésem: Lássuk, mit lehet tenni? Az elsővel az a gond, hogy ha nem figyelünk oda, felvesszük azt a szokást, hogy mindig másokat hibáztatunk. Az életem alakulásáért a kormány és politikusok a felelősek, az egészségi állapotomért az orvos, a közösségi élet azért nem halad előre, mert az amerikai testvérgyülekezet nem küld pénzt. Mindig lehet kifogást találni és vádolni valakit. De hova vezet a vádaskodás? Sehova! És az emberi kapcsolataink sem szoktak javulni ettől. A második út célravezetőbb. Felelős, felnőtt emberként elfogadom a helyzetet, nem a múltra, hanem a jövőre tekintek. Nem vádaskodok, hanem azon gondolkodom: Mi az, amit tehetek ebben a helyzetben? A legbölcsebb dolog, ha nem azonosulok a helyzettel, hanem tudatosítom magamban, hogy van egy probléma és a megoldást magamban kell megtalálnom. Személyiségünk fejlődése nagyban függ attól, hogy milyen mértékben tudunk megszabadulni a vádaskodástól. Egy-egy nehéz helyzetben szoktam mondogatni magamnak: „Bármi történjen, én akkor is értékes és érdemes ember vagyok!”

Rácz Norbert: Az igazi szolgálat

2012. 11. 07     Az igazi szolgálat     Rácz Norbert    

Úgy emlékszem, Martin Buber ír egyik haszid-történetében arról az igen bölcs és istenfélő rabbiról, aki feleségével nagyon szegény körülmények között élt. Végül aztán az asszony egy elkeseredett pillanatban rávette a férjét, hogy átkozza meg Izraelt azért, mert a nép hagyja, hogy ők ennyire nehéz körülmények között éljenek. A rabbi ki is ment a düledező ház elé, magasra emelte kezeit, és megátkozta Izrael fiait. A főbűnre nem is késett a válasz, az égből határozott hang szólalt meg: „Most vesztetted el túlvilági jussodat”. Erre a rabbi csendesen ezt válaszolta: „Most kezdődhet az igazi szolgálat.”

Elnézést kérek a pontatlan hivatkozásért, nem emlékszem, hogy így van-e leírva, de a történet lényege ez, és régóta velem tart. Úgy hinni és szolgálni, hogy közben az ember nem vár semmit cserébe, se tiszteletet, se hálát, sőt még túlvilágot sem, hanem lélegzi a hitet, mint a levegőt, és éli a szolgálatot. Végcél nélkül hinni, és úr nélkül szolgálni, a vallásosság legtisztább megélését jelenti számomra. Mert hányszor esik még a legvallásosabb ember is abba a csapdába, hogy tetteiben és hitében elvegyül a túlvilági lét reménye. Szolgál, azzal a tudattal, hogy valahol feljegyzik a cselekedeteit, s aztán majd egyszer lesz elégtétel, mennyország, végtelen jutalom. Egyszer majd elérkezik az igazság órája, a mindenki megkapja azt, ami neki jár. Vagy a szolgálatban tetszeleg önmaga előtt, hogy ő milyen jó ember, mennyire önzetlenül segít, milyen tiszta az életvitele. Ezek a vallásosság kelepcéi, azok a kátyúk, amikbe beleeshet az, aki úgy gondolja, az ő hite már nagyon tiszta, életvitele mennyire szent.

Bárcsak elérném én is azt, hogy megszabadulva a cél képzetétől, a legfelsőbb hatalom figyelő tekintetétől, a majdani nagy igazságszolgáltatás gondolatától, felsóhajtsak: „Most kezdődhet az igazi szolgálat!”

Lőrinczi Lajos: Látomás

2012. 11. 06     Látomás     Lőrinczi Lajos    

Pár héttel ezelőtt fent voltam szent hegyünkön, a Firtoson. Egyik amerikai barátunk két napot töltött nálunk, látni akarta a környéket, így körbejártuk a Firtos alatti falvakat, és felmentünk a Váralja feletti kilátóhoz is. Alattunk gyönyörűen terült el a világ. A tiszta, napfényes októberi levegő feltárta a hegyek és völgyek titkát: a karcsú tornyokat, a hegyek közt, a gyönyörű völgyekben meghúzódó falvakat. Székelyudvarhelytől a Tordai Hasadékig, a Fogarasi havasok fogaitól a Hargita púpjáig ott terült el előttünk Székelyföld, a szülőföldünk. Mi ott ültünk, szótlanul, és engedtük, hogy életre keljenek a firtosi tündérek. Konyhájukból eredt a Konyha patak, Szalonjukból a Szalon patak. És amíg a tündérek ott fontoskodtak, a sorra gyúló lármafák üzenetére fegyveres székelyek vonultak harcba, hogy megvédjék a hazát. Hogy a mindig lehengerlő túlerővel érkező ellenség ne juthasson be az élettel, gyermekzsivajjal teli völgyekbe. Vérrel áztatták a hegyeket, hogy alant a verítékkel áztatott rög aranyat: arany kalászt, kenyeret és jövőt teremjen.

Hirtelen sorra szólaltak meg a falvak harangjai. De ez nem a török vagy a tatár ékezését jelezte − dél volt. Szinte hallottam a völgyekből ég felé törő sóhajokat: Istenem segíts! És szinte láttam, miként száll a harangszóval az ég felé az évezredes székely imádság. Úgy, mint réges-régen. Úgy, mint ma. Istenem, segíts! És ebben az imában benne volt az évezredek küzdelme és megnyugvása, szenvedése és öröme, harca és békessége. Benne volt az Istennel együtt dobbanó szív minden vallomása.

Ezek a szép imák reménységükkel megcsillogtatták, megszépítették a világot. Termőfölddé vált a parlag, gyümölcsfává a bokor. Benépesedtek az elhagyott falvak, és az új élet dallama egy nagy hálaadásban dicsőítette az Istent.

De ott, a mélyben láttam a sötétséget is. A ködöt, a homályt, a gonoszt, amely, akár a régi idők veszedelmei, készenlétben álltak, hogy a pusztulás szellőjét, vad viharát zúdítsák a hegyekre, völgyekre. Igen, ott volt a közömbösség. Láttam a behódolást, hallottam az érdek által legyilkolt, szép érzések sikolyát. Láttam a megvakult, megsüketült embert is, akit csak a mai nap, az enyém, és senki más nem érdekel. Igen, onnan fentről, Isten közeléből, a csillogón felszálló remény kontrasztjában, láttam a sötét, lehúzó erőt.

Nem. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” A sötétnek pusztulni, a világosnak emelkedni, a szépnek megnyilvánulni, a rútnak eltűnni kell.

Hirtelen, mint végrendelet, mint tetemre hívó, az évezredek aknavetőjéből szívembe robbanó üzenet, Jézus szavai jutottak eszembe: „ti vagytok a világ világossága.”

Olyan sok a panasz az életünkben. Olyan sok az ok a panaszra. Olyan sok az aggodalom, a félelem. Az előre nyomuló, felülről olyan jól látható sötétség, a hatalmasok érdekeit szolgáló önzés. A langyos vagy alkalmazkodó sunnyaszkodás tövisbokorként fojtogatja a reményt. Sakkban tartja a hitet. Sarokba szorítja a szeretetet. Ostromolja, mint tatár, török, orosz, stb. horda az öntudatot. Szükség van valamire, ami segít az ellenállásban, segít a helytállásban. Sőt, az ellenállásban és helytállásban értékessé teszi az életet. Bizony, a teremtett világ ugyancsak sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését!

Várja azt a belőled áradó világosságot, amely megvilágosít minden gonoszt.

Mert te vagy a világ világossága. Te, és senki más. Elmondhatod mindenkinek, hogy milyen rossz a világ. Elmondhatod, hogy ez sincs, az sincs, hogy ez is hiányzik, az is jó volna. Hogy mindenki milyen rossz, mindenki igazságtalan, mindenki harácsol, senki nem törődik senkivel. De ez nem sokat ér. Az ér valamit, ha Isten közelségében kigyúlt, felvillanyozott lelkeddel jót cselekszel az emberek között. Ha jó példával mutatod meg, mit kell tenni, hogyan kell jobbá tenni az életet.

Néha menj fel a Firtosra…, a hegyre. És megérted, miről beszélek.

Székely Kinga Réka: A biztatás

2012. 11. 04     A biztatás     Székely Kinga Réka    

Egy nyári este, amikor a legelők pihegtek a délutáni nap forróságától, s a hazafelé tartó tehéncsorda porba borította a falut, kis autómmal hazafelé tartottam én is. Mit csinál egy sofőr, amikor tehenek, kecskék sokasága lepi el a főutat?

Nos, hallottam olyan sofőrről, aki idegbajosan dudál, sőt maga is ordítja, hogy hí ne, aztán amikor eléri az amúgy elcsigázott tehénpásztort, durva hangnemben utasítja, hogy de most azonnal takarítsa el az állatokat az útról, büdös parasztja.

Van azonban emberibb kiadású sofőr is, olyan akinek beugrik, hogy az ilyen estefelé hazatartó tehéncsorda egyre ritkább minduntalan fejlődő technikai forradalmú világunkban. Az ilyen sofőr nem sajnálja a tehéncsordától a cammogó időt, hanem ő maga is elnosztalgiázik azokról az időkről, amikor szüleivel vagy nagyszüleivel maguk várták a mindennapi habos tej ígéretével hazaballagó teheneket.

Az én pásztoraim ezen az estén, ennél a csordánál gyermekek voltak. Tíz-tizenkét éves fiúk, kezük erős, mint a felnőtt férfiaké, hajuk csapzott, arcukat megfogta a nap, de elvégzett munkájuk büszke tudatával vonultak végig a falun.

Lehúztam a kocsim ablakát és kikiáltottam:

− Szépek ezek a tehenek, koma, jól vigyáztál rájuk! Az egyik pásztorfiú válaszolt:

− Szépek biza! És kedvesen megkérdezte: Hát magának vannak-e tehenei?

− Jaj, nekem nincsenek, nekem csak disznóim vannak, válaszoltam. Rám nézett, egyik kezét magasba lendítette és így kiáltott fel:

− Ne búsoljon, néni, vannak olyanok, akiknek még kecskéjük sincs. A disznó sem akármi.

− Nem, biza, főleg karácsonykor, válaszoltam én, de éreztem, hogy hangom elcsuklik, mert annyi kedvesség, annyi őszinte vigasztalás vegyült a pásztorfiú hangjába, mint egy hitben és imádságban megöregedő szerzetes bölcs beszédében.

Megint megbizonyosodtam arról, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyzetekben, és a lehető legelképzelhetetlenebb időpontokban kapja meg azt a biztatást, amiért éjt nappallá téve képes dolgozni. Magam is hányszor elképzeltem, hogy milyen jól esne, ha megkapnám azt a biztatást, amire vágyok: talán a társamtól, talán a hívektől, talán a régi barátoktól, és lám egy pásztorfiú őszinte biztatása lelki feltöltődést hozott nekem. Hisz annyira őszinte, szívből jövő és minden mesterkéltséget mellőző igaz szavakat mondott.

Sigmond Júlia: Kutya-macska barátság

2012. 11. 03     Kutya-macska barátság     Sigmond Júlia    

Tizennégy éves kutyánk megbetegedett és itt hagyott minket. A két macska csak téblábolt a házban. Láthatóan, egyfolytában őt keresték. Hihetetlenül szomorúak voltak, hogy sehol sem találták.

Mindegyre hozzánk bújtak, vigasztalást várva. Éveken keresztül egymás mellett ettek, a mindig friss vízzel teli edényből mindhárman ittak. Nyáron együtt futkároztak, játszottak az udvaron, télen egymást melegítve bújtak össze s aludtak egymás mellett, teljes békességben. Az öregebbik macska, a 18 éves, még jól emlékezett arra a napra, amikor a sovány, csupa seb kutya megjelent a kapuban, nyakában lógott a vastag, elszakított lánc egy része. Alig volt jártányi ereje, az eléje tett tálból is alig tudott enni. Miután lekerült nyakáról a lánc, megfürösztve, csak feküdt mozdulatlanul a takarón. Olyan szánalomra méltó volt, hogy a soktagú macskacsalád mindenik tagja befogadta. Miután felépült, sebei begyógyultak, megerősödött, vidám játszótársuk lett.

Idővel az idősebb macskák meghaltak, csak hárman maradtak. És most nincs sehol. A két macska bejárta az egész házat, átkutatták az udvar zegét-zugát, a kertben is keresték őt. Mindhiába.

Szomorúságuk vetekedett a mi bánatunkkal. A különbség csak az volt, hogy mi nem kerestük őt, mert tudtuk, hiábavaló lenne.

Aztán öt hónap múlva újra kutya került a házhoz. Sanyarú sorsa volt, mert már tizenegy éve egy cementes udvaron láncra verve tartotta a gazdasszonya. A kutya-mentőknek köszönhetően került hozzánk.

Rendkívül érdekes volt a két macska különböző reakciója. A fiatalabbik nagyon hamar összebarátkozott vele. Az idősebbik félt tőle. Egy év elteltével azonban úgy élnek együtt, mintha örök időtől fogva barátok lennének.

Elgondolkodtató, hogy kutya és macska, akiket örök ellenségként tartanak számon, ilyen jó barátságban élnek együtt.

Vajon ember az emberrel, miért nem képes békességben egymás mellett élni? Miért nem tudja elfogadni a másságot?

A teremtés koronája néha példát vehetne az együgyű négylábúaktól.

Farkas Dénes: Tűzijáték

2012. 11. 02     Tűzijáték     Farkas Dénes    

Azon gondolkozom, hogy a játék ingerét, ösztönét meddig hordjuk magunkban? A gyermekkori játszás láza a felnőtté válás érkeztével elmúlik, vagy esetleg lankad? Én azt hiszem, hogy a játék ingere örök. Ez független az életkortól, legfentebb nem csapd le csacsit, vagy búj-búj zöld ágat játszik a felnőtt ember, de az viszont igaz, hogy az ún. tűzi játékot nem a gyermekek csinálják, esetleg csak élvezik ez égi csillagszórást. Ez a tűzijáték csinálás már egymagában bizonylatolja azt, hogy játszani jó, játszani olyan, mint az időnkénti felszusszanás a nagy menetelés közben.
A közelmúltban Énlakán jártam, hol éppen egy nagyszabású rendezvénynek lehettem a részese. Sok-sok „hazajött” énlaki, és idegenből odament vendég − jó magam is − élvezhettük az archaikus falu vendégszeretetét.
Volt ott minden, mi a szem-száj ingere, de (magyarországi zsargonban fogalmazva) a csúcs az este tíz órakor kezdődő tűzijáték volt.
Én kimentem a szobám székely tornácába és így vettem részt a játékban, mert a játék, akárcsak Anna (Juhász Gyula), örök.
Az emberek és főleg a kutyák megihletődötten vették az eddigelé nem látott tűzijátékot.
A szállásom szomszédjában egy idős falusi néni este tíz órakor, gondolom, hogy már aludhatta az igazak álmát, de reggel azt újságolta nekem, hogy tudom-e, hogy az éjszaka lövöldöztek a faluban? Tudom, mondtam, de ő folytatta, hogy „tudja-e, megkopogtattam az ablakot, s osztán félbehatták”. Szegénykém abban a tudatban ébredt, hogy az ő ablak-kopogtatása nyomán a lövöldözés megszűnt. Való-igaz, hogy a költséges égi csillagszórás csak öt percre volt leszerződtetve, melyből a néninek csak a lövöldözés élménye maradt. Úgy is mondhatnám, hogy kimaradt a jó játékból.
Újra gyötröm elmémet a kérdéssel: Meddig szeretünk játszani?
Azt hiszem, hogy Móriczhoz megyek kölcsönért: mindhalálig.
A játék módozatai változhatnak, de szerintem annak ingere örök! Éljünk is vele, míg valaki meg nem kopogtatja éltünk ablakát.

Farkas Dénes: Éden

2012. 10. 31     Éden     Farkas Dénes    

Volt (van?) egy alapítvány Kolozson, melynek célkitűzései között az szerepelt, hogy jobbá tegyék a környezetet, az embereket s úgy általában a tenni-akarás kényszerével segíteni a helyben-topogás megavasodott világát.

A segélyek osztogatásának az ideje lejáróban van, s valaki −kellő logikával − ráérzett, hogy a gyermekekkel kell kezdeni a jobb világ megteremtését. Pályázati pénzből kialakítottak egy játszóteret a posta épülete előtt, mintegy tíz ár területen.
A játszótér elkészültével felállítottak egy táblát, melyen ilyenszerű szöveg van román nyelven: „egy lépés a jobb irányába Éden park”

Négy ülőpadot, két keretre szerelt lengőhintát, néhány lipinkát, két csuzdát állítottak fel. Sárga-kék színekben pompázott a létesítmény.

A parkban kiképeztek egy beton asztalt és köré hat darab ülőkét, ami tökéletes megfelezett mása volt (betonból) a Brincus Tg. Jiu-i Hallgatás asztalának, melyet a múlt rendszer keresztelt azzá, hiszen olvasmányaim szerint a szobrász eleve Jézus és a tizenkettő nevet adta alkotásának.

Elég az hozzá, hogy az asztal (Jézus) körül a tanítványok (ülőkék) elgurultak, már csak két rokkant várja a golgotai kálváriát, de azt hiszem, hogy azok sem érik meg a kereszthalált, mert előtte úgy járnak, mint a többi.

Eszembe jut, hogy a diákviccek közt valaki megjegyezte, hogy őseink nem éltek halálukig, mert előtte rendszerint elvesztek a csatában.

A vicc szóra azért kapom fel a fejem saját elhatározásomból, mert az , hogy ennek az összetört, zúzott, megbecstelenített parknak egyetlen épen maradt darabja van − jelesül az a tábla, mely hirdeti, hogy ÉDEN. (A gyengébbek kedvéért írom, hogy így nevezi a Biblia a Paradicsomban élő Ádám és Éva ideális lakhelyét.)
Ezt a parkot a „felzárkóztatás” céljával készítették. Kíváncsi vagyok, hogy Isten meddig tűri ezt a szét...szabott Édent, mely az amúgy is színét vesztett falunknak a szégyene?

Nagy László: Folytassuk

2012. 10. 30     Folytassuk     Nagy László    

„Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek.” Ady

Kertünket valamikor dédnagyapám kerítéssel vette körül. Sok pénzébe, idejébe és munkájába kerülhetett. Egyszerű deszkakerítés volt cserefa sasfákkal. Valahányszor ma új kerítéseket látok, mindig az általam nem ismert dédnagyapám és az az egykori kerítés jut eszembe. Ugyanakkor számomra megfejthetetlen, hogy miért a csihány nő ki először a kerítések mellett. A kerítés óvott, biztonságot adott és tudatta, hogy belül otthon vagyunk, kívül a máséban nincs, amit keresnünk, azt tisztelni és becsülni kell.

„Mi az, hogy Bent? A nagyvilág az, melyet kívülről kerít, és / A Kint szintén a nagyvilág, mit belül kerít a kerítés.” (Székely János: Kerítések)

Tudatosan megtervezte és megvalósította a kert gyümölcsfákkal való betelepítését és ő már az örökkévalóságban kertészkedett, amikor gyermekei, unokái, dédunokái ízlelték kora nyártól késő őszig a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Aztán 1962-ben a kívül és belül megszűnt. Lassan eltűntek a két világot elválasztó deszkák, a jó cserefa saslábak valakiknél tüzek martalékaivá váltak. A minden a miénk jelszó alatt a gyümölcsfákat rendre kivágogatták és elvitték, és elfelejtettek újakat ültetni dédunokáiknak, a jövendőnek. Nekünk csak az jutott, hogy a csűr sarkától nézhettük az új világ és új eszme pusztítását. Ezt a fájdalmat nem tiltották meg, sőt gyakran fokozták.

Mindez akkor jutott újból eszembe, amikor most október végén Szervét Mihályra, Luther Mártonra, a reformáció napjára és szeretteimre gondolok, talán többször, mint az év más időszakában. Alázattal hajtom meg fejem azok előtt, akik vállalták az állandó küzdelmet az ültetésben és az építésben, akik soha nem mondták azt, hogy ennyi volt, ezzel elégedjetek meg, mert tudták, hogy „A kész dolgok jövőtlenekké lesznek./ A kész: halála a tökéletesnek./ A kész: megáll és tovább nem javul.” (Székely János)

Sándor Szilárd: Mindent vagy semmit?

2012. 10. 29     Mindent vagy semmit?     Sándor Szilárd    

A deontologikus gondolkodás a cselekedetet, mint kötelességet szemléli és annak alapján hozza meg erkölcsi értékítéletét, amint ez a cselekedet eleget tett vagy nem tett eleget  a kötelesség teljesítésének. A kötelességetika világa ez.

Mi lenne, ha elfelejtenénk, mi az a "kötelesség", és mit jelent a kötelességnek eleget tenni? Kötelességtudat és kötelességteljesítés nélkül nem lenne felelősség, mert nem lenne viszonyítási alap, viszont amennyiben lenne is ez a viszonyítási alap, és nem használnánk, annyiban „Admunsen kortása” sem lenne. S akkor pedig lenne egy nagy rakás olyan következmény, ami lehet, hogy valaki(k)nek tetszene, de hosszú távon nem lenne fenntartható ez a kényelmes lustaság, nemtörődömség,
közömbösség, unalom, feleslegesség és hiábavalóság: a tanító nem tanítana , a tanuló nem tanulna, az orvos nem gyógyítana, a pap nem prédikálna.
Ha nem lenne kötelesség, akkor ki kellene találni, ha viszont nincs kötelesség, akkor ennek a helyére valami más kerül, mert nem lehet ezt az űrt a „semmivel” kitölteni....

Érdemes talán megvizsgálnunk, mi a kötelességünk, és hogy nincs-e valami más a helyén ennek.... Könnyebb mások kötelességeit számon kérni, mintsem a sajátunkkal szembesülni. Mi az én kötelességem ?
A kötelesség teljesítésnek milyen irányú a motiváltsága? Belső vagy külső törvény alapján teszünk, vagy nem teszünk eleget a kötelességeink teljesítésének? Azért van kötelesség, mert más „szabja meg” nekem, vagy azért, mert ezt diktálja a bensőm is? Mikor diktálja a bensőm az én kötelességem, és mikor hallom esetleg meg, ha más erre figyelmeztet?
Talán már idejétmúlt, vagy népszerűtlen, fájdalmas, felesleges, hiábavaló lenne a mai korban a kötelesség fogalmával foglakozni...? Olyan mint a nagy semmi, mint az a minden, amivel semmit sem lehet kezdeni, mert mit ér a minden, ha nem fér el a tenyerünkbe, a szívünkbe ? Vagy a kötelesség teljesítése lenne a nagy „minden”? Aki a kötelesség teljesítését elmúlasztaná, az senki, a semmi része. A kötelesességért van az ember, vagy a kötelesség van az emberért? Mi az, hogy kötelesség, és mi az, hogy ember? Kötelességünk tehát tudnunk, hogy mi az a kötelesség és kötelesség tudni, hogy mi az, hogy ember, emberi dolog tudni a kötelességet? Vagy semmi, vagy minden? Minden vagy semmi? Itt nincs köztes, itt minden vagy fehér, vagy fekete, vagy én, vagy te, vagy akkor nincs is? A nincs, az a semmi? Semmi sincs, vagy minden van? Van a semmi és nincs a minden? Van a minden és nincs a semmi?
A teleologikus gondolkodás a cselekedetek következményeire figyel. Ha csupán a kötelesség teljesítése az egyetlen és egyedüli cél, de nem figyelünk oda a kötelesség teljesítésekor a cselekedeteink következményeire, akkor nyugodt lehet a lelkiismeretünk, mert hát eleget tettünk − legjobb tudásunk alapján − a kötelességeink teljesítésére? Minden a cselekedetek következménye, és semmi a kötelesség teljesítése ebből a szempontból.
Szükséges a kötelességek minőségét, erkölcsi tartalmát, súlyát is megvizsgálni, hogy minek érdemes, minek szabad, minek lehet eleget tenni aképpen, hogy a cselekedeteink következményeit is fel tudjuk vállalni. A kötelesség teljesítése tehát „nem minden”, de nem semmi. A „minden” a cselekedetek következményeinek a mérlegelése. Nem semmi a kötelesség. A kötelesség teljesítése mégis csak másodrendű, a kötelességetika a régmúlt idők lejárt lemeze....Ma már mp3-on hallgatjuk a zenét. A kötelesség teljesítése az „semmi”, minden az, ami ez után következik.
A kötelesség teljesítése nélkül elveszítenénk a „mindent”, viszont ha mindent megteszünk a kötelesség teljesítésében, akkor a teljesítés következményei révén épp azt a „mindent” veszítjük el, ami célul tűzte ki a kötelesség teljesítését. A minden elvesztése pedig a semmi?  A semmi pedig lehetőség a mindenre, vagy a minden tagadása?
Nem semmi. Nem minden. Nem minden semmi, semmi és nem minden minden minden. A minden az minden? A semmi az semmi? A minden az a semmim és a semmi az a minden?
Minden semmi?  A semmi a mindenben benne van, de a mindenben benne van a semmi? Semmi sem minden, igaz?
Akkor hát mindent vagy semmit?

Farkas Dénes: Amit nem kívánsz

2012. 10. 28     Amit nem kívánsz     Farkas Dénes    

AMIT NEM KIVÁNSZ

Amit nem kívánsz magadnak,
Te se tedd embertársadnak.
Bánj a házi cselédekkel
Mindig úgy mint emberekkel.
Testvéredet szívből szeresd,
A szép egyességet keresd.
Kivált vigyázz kisdedekre,
Ne taníts őket vétekre.
Vénekből csúfságot ne tégy,
Hogy azért büntetést ne végy.
Gyermek, te is vársz vénséget,
Adj hát  vénnek tisztességet.
Dolgozz és tanulj serényen,
Nem túnyán és nem is kényen.
Ha tanulni nem örvendesz,
Megbánod ha megvénhedesz.
Legjobb örökséget vettél,
Ha okosan  növeltettél.
Elvett jókat ne fitymáljad,
Sőt azokat megháláljad.
Ha nem mondasz köszönetet,
Nyersz goromba  nevezetet.
Fogadást csak okosan tégy,
De aztán szódnak ura légy.
Esküvést ritkán végy szádba,
Soha ne esküdj hiába.
Ha esküdni mersz hamisan,
Megver Isten bizonyosan.
.....
Gondot másokra is viselj,
Ne csak te magadra ügyelj.
A szegényt is kell szeretned,
Nagy vétek volna megvetned.
Hogyha bírsz a földi jókkal,
Jóltégy a megszorulókkal.
Másnak tett szolgálatodért,
Ne kérj tőle mindenkor bért.
Ha nemes a familiád,
még az becset nem ruház rád.
.....
Játékod ártatlan legyen,
Hogy az neked kárt ne tegyen.
Utálj lopni, senkit ne csalj,
Megtalált jószágot kivallj.
Egy pénzt is lopni szörnyű bűn,
Lelked sérelme meg nem szün,
Amíg mindent visszaadtál,
Amit mástól elragadtál.
Valamint mérges kígyókat
Kerülj minden csábítókat.
Ne barátkozz gonoszokkal,
Te is megromlasz azokkal.
Ne higgy könnyen csavargónak
És más rút rágalmazóknak.
Álnokság lakik szívében,
Te ne részesülj bűnében.
Zabolázd indulatodat,
De leginkább haragodat.
Ne légy soha szitkozódó
Sem esküvő, káromkodó.
......
Szülőd leghívebb barátod,
Javadra van, tudod,látod.
Légy hát neki szófogadó,
Minden tisztességet adó.
Közöld ővele dolgodat,
Ne rejtsd előle titkodat.
Tilalmas örömet kerülj,
Semmi rosszban el ne merülj,
Jól elrendezz mindeneket,
Folytasd vidáman tisztedet.
Amit véghez kell vinned ma,
Ne halaszd el a holnapra.
Hogyha kerülsz dologtételt,
Nem érdemled meg az ételt.


A  fenti szövegeket a „visszamentés” céljából tettem közkinccsé, hiszen jelen világunk „ad actam” tette Sebess Pál intelmeit.
Ma nincsenek „oskolamestere”, csak pedagógusok. Meg is van az eredménye, melyet naponta lemérhetek a kolozsi iskola szomszédságában. Én nem hiszek a feltámadásban, de ha netalán lesz, akkor az Isten óvjon bennünket a Sebess Pál nádpálcájától.
Intelmeinek aktuális voltát a mában döntse el mindenki a maga felfogása szerint.
Erkölcsi szabályainak közlése kétszáz esztendő távlatából immáron vége.

Szász Ferenc: Táj, testrésszel

2012. 10. 27     Táj, testrésszel     Szász Ferenc    

Október, délután. Táj ennél békésebb már nem lehetséges, legalábbis vonatablakból szemlélve.

Egyetlen testrész a gazzal felnőtt töltés oldalában, hívatását tölti be éppen, vagy ki tudja, egyszerűen fiziológiai szükségletét végzi. Ha szív, akkor ver, ha koponya, nyaka szegetten is gondolkodik, bólogat, vagy úgy tűnik. Ennél természetesebb dolog, s így említésre se méltó nem volna a világon, de a test többi része sehol. Kiszállni, alaposabban körülnézni talán lehetne, de nem érdemes. Ez a kép marad meg bennem: táj, testrésszel.

A befejezett művelet végén a kép ki is úszhatna szemből, tudatból: senkihez, semmihez sem tartozik, a természetfelettihez semmiképpen. Persze, jobb volna nevén nevezni a testrészt, de ez sem változtatna a lényegen.

Festő talán ilyenkor rögtönözne, s utolsó pillanatban, a kiállítás előtt döntene a címről. Táj I. vagy Táj II.

Hát valami ilyesmi bízatik itt az olvasó játékos képzeletére, nyelvi leleményességére, kénye-kedvére, szemérmességére. Persze, ehhez el kellene fogadnia ilyen játékszabályokat, hogy a szöveg néha maga a korpusz, néha pedig nem, illetve a korpusz minden esetben szövegként is megpróbálkozik a létezéssel. Néha sikerül, néha torzó marad.

Az emberek többsége, ez tény, egyre ritkábban utazik személyvonaton, főleg vasárnap délután. A tények pedig makacs dolgok.