2012. 11. 07 Az igazi szolgálat Rácz Norbert
Úgy emlékszem, Martin Buber ír egyik haszid-történetében arról az igen bölcs és istenfélő rabbiról, aki feleségével nagyon szegény körülmények között élt. Végül aztán az asszony egy elkeseredett pillanatban rávette a férjét, hogy átkozza meg Izraelt azért, mert a nép hagyja, hogy ők ennyire nehéz körülmények között éljenek. A rabbi ki is ment a düledező ház elé, magasra emelte kezeit, és megátkozta Izrael fiait. A főbűnre nem is késett a válasz, az égből határozott hang szólalt meg: „Most vesztetted el túlvilági jussodat”. Erre a rabbi csendesen ezt válaszolta: „Most kezdődhet az igazi szolgálat.”
Elnézést kérek a pontatlan hivatkozásért, nem emlékszem, hogy így van-e leírva, de a történet lényege ez, és régóta velem tart. Úgy hinni és szolgálni, hogy közben az ember nem vár semmit cserébe, se tiszteletet, se hálát, sőt még túlvilágot sem, hanem lélegzi a hitet, mint a levegőt, és éli a szolgálatot. Végcél nélkül hinni, és úr nélkül szolgálni, a vallásosság legtisztább megélését jelenti számomra. Mert hányszor esik még a legvallásosabb ember is abba a csapdába, hogy tetteiben és hitében elvegyül a túlvilági lét reménye. Szolgál, azzal a tudattal, hogy valahol feljegyzik a cselekedeteit, s aztán majd egyszer lesz elégtétel, mennyország, végtelen jutalom. Egyszer majd elérkezik az igazság órája, a mindenki megkapja azt, ami neki jár. Vagy a szolgálatban tetszeleg önmaga előtt, hogy ő milyen jó ember, mennyire önzetlenül segít, milyen tiszta az életvitele. Ezek a vallásosság kelepcéi, azok a kátyúk, amikbe beleeshet az, aki úgy gondolja, az ő hite már nagyon tiszta, életvitele mennyire szent.
Bárcsak elérném én is azt, hogy megszabadulva a cél képzetétől, a legfelsőbb hatalom figyelő tekintetétől, a majdani nagy igazságszolgáltatás gondolatától, felsóhajtsak: „Most kezdődhet az igazi szolgálat!”
Úgy emlékszem, Martin Buber ír egyik haszid-történetében arról az igen bölcs és istenfélő rabbiról, aki feleségével nagyon szegény körülmények között élt. Végül aztán az asszony egy elkeseredett pillanatban rávette a férjét, hogy átkozza meg Izraelt azért, mert a nép hagyja, hogy ők ennyire nehéz körülmények között éljenek. A rabbi ki is ment a düledező ház elé, magasra emelte kezeit, és megátkozta Izrael fiait. A főbűnre nem is késett a válasz, az égből határozott hang szólalt meg: „Most vesztetted el túlvilági jussodat”. Erre a rabbi csendesen ezt válaszolta: „Most kezdődhet az igazi szolgálat.”
Elnézést kérek a pontatlan hivatkozásért, nem emlékszem, hogy így van-e leírva, de a történet lényege ez, és régóta velem tart. Úgy hinni és szolgálni, hogy közben az ember nem vár semmit cserébe, se tiszteletet, se hálát, sőt még túlvilágot sem, hanem lélegzi a hitet, mint a levegőt, és éli a szolgálatot. Végcél nélkül hinni, és úr nélkül szolgálni, a vallásosság legtisztább megélését jelenti számomra. Mert hányszor esik még a legvallásosabb ember is abba a csapdába, hogy tetteiben és hitében elvegyül a túlvilági lét reménye. Szolgál, azzal a tudattal, hogy valahol feljegyzik a cselekedeteit, s aztán majd egyszer lesz elégtétel, mennyország, végtelen jutalom. Egyszer majd elérkezik az igazság órája, a mindenki megkapja azt, ami neki jár. Vagy a szolgálatban tetszeleg önmaga előtt, hogy ő milyen jó ember, mennyire önzetlenül segít, milyen tiszta az életvitele. Ezek a vallásosság kelepcéi, azok a kátyúk, amikbe beleeshet az, aki úgy gondolja, az ő hite már nagyon tiszta, életvitele mennyire szent.
Bárcsak elérném én is azt, hogy megszabadulva a cél képzetétől, a legfelsőbb hatalom figyelő tekintetétől, a majdani nagy igazságszolgáltatás gondolatától, felsóhajtsak: „Most kezdődhet az igazi szolgálat!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése