Rácz Mária: Vendégek

2012. 11. 27.	Vendégek	Rácz Mária
Jönnek-mennek. Van, aki itt felejt valamit: fogkefét, törülközőt, telefontöltőt, más meg véletlenül magával viszi a mienket. Van, aki rendet rak maga után, és már-már idegesít, hogy szebben összefogva hagyja az ágyneműt, mint ahogy kapta, s ráadásul el is mosogatott maga után. Mások jönnek, felforgatnak, s eltűnnek, mint az orkán. Egyesekkel gondosan, szépen válogatott szavakat osztunk meg egymással, mint első randevún szokás, kínosan betartva az etikett szabályait, ódzkodva minden oda nem illő vagy nem jelenlevőket minősítő megjegyzéstől. Másokkal bort iszunk, és akkorákat kacagunk, hogy biztosan a szomszédot is zavarnánk, ha nem lenne hozzászokva a belvárosi esték utcazajához. Mindannyian hoznak valamit. Nem az apró, sokszor zavarba ejtő figyelmességekre, a gyermekeknek szánt édességre vagy játékra gondolok, hanem valami sokkal fontosabbra. Mindenki hoz és nálunk hagy valamit magából. Egy mosolyt, egy fél mondatot, egy hangulatot, egy illatot a párnák között. Sokszor kérdezik, nem zavar-e bennünket, hogy szinte mindig vendégeink vannak? Engem igazából a kérdés maga zavar, és nem is igazán értem. Hogy fárasztó-e? Igen. Plusz munkát jelent-e az ágyneműk cserélése, a több személyre főzés? Természetesen. Nehezemre esik-e összehangolni a magam három gyermekét a nálunk időzőkkel, reggelenként sorban állni a fürdőszoba előtt? Igen. De nem zavar. Sokkal jobban zavarna, ha ismerőseink elkerülnének minket, ha a városba érkező barátaink máshol szállnának meg, vagy ha a gyermekeink az első táborban belebetegednének, hogy másokkal kell osztozzanak a hálón vagy a fürdőszobán. Jönnek-mennek. Mindannyian hoznak valamit. És remélem, ez így is marad.