Pál János: Fekete bárány

2012. 11. 09	Fekete bárány	Pál János
„Voltaképpen minden ember tudja jól, hogy egyetlen egyszer, unikumként jött e világra, és semminemű rendkívüli véletlen másodszorra ilyen csodálatosan tarka sokféleséget nem ötvöz olyan egyeddé, amilyen ő: tehát mindezt tudja, de eltitkolja önmaga előtt, mintha rossz volna a lelkiismerete.” (Friedrich Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő) Nietzsche szerint az egyéniség kibontakozásának két akadálya van; kisebb mértékben a félelem, nagyobbrészt a lustaság. Ezek azok a tényezők, amelyek az egyedet arra ösztönzik, hogy csordaszerűen gondolkozzék, cselekedjék és viselkedjék. Teljesen egyetértek a német filozófus gondolatmenetével, a félelem és lustaság okát pedig a nevelésben látom. Abban a nevelésben, amely a társadalmak, közösségek múlandó konvencióinak és a társadalmi hierarchiáknak a szolgai tiszteletére okítanak. Mert, ha másként próbálsz gondolkodni, cselekedni, mindig azzal intenek, hogy mit fognak mondani az emberek (tömeg), ha pedig szabadon próbálsz élni és megnyilatkozni, rögtön emlékeztetnek: túl kicsiny vagy a téged bilincsbe verőkhöz képest, következésképpen semmi esélyed a szabadulásra. Igen, a nevelés az, amely szürkévé, arctalanná teszi az egyedet, mert megtanít elfogadni, hogy csupán csak az jó és üdvözítő, amit a tömeg cselekszik. Megtanít a hierarchia hatalmának elfogadására, félelmére, azaz szolgalelkűvé tesz és egy csapással igazságérzetedtől is megfoszt. „Nincs a természetben szánandóbb és nyomorúságosabb teremtmény annál az embernél, aki nem meri vállalni tulajdon géniuszát […].” (Nietzsche) Ha nem akarunk szánalmas, távirányított életű tömegemberek lenni, akkor le kell vetkőznünk lustaságunk, félelmeink, és lelkiismeretünk szavára hallgatva önmagunknak kell lennünk, vállalva a fekete bárány megbélyegzést is. – a gondolkodó egyén igazságérzete ugyanis mindig helyesebb, mint a tömeggé „Az emberek legnagyobb része saját karaktert nem bír […].” „A pórnép ítélete a szerencse után jár. Bukásodban megvet és átkoz; lehető kiemelkedésed bámulat és öröm zajával ünnepli.” Kölcsey Ferenc: Parainesis).