Dimény József: Ne vádaskodj!

2012. 11. 08	Ne vádaskodj!	Dimény József
Köztudott dolog, hogy érzelmeink határozzák meg életünk alakulását. Ezek táplálkozhatnak nagyszerű dolgokból, mint a boldogság, szeretet, életöröm, életerő, lelkesedés. De táplálkozhatnak nagyon lehangoló dolgokból is mint a félelem, kétség, utálat, irigység, harag, bűntudat. Ezt úgy is szoktuk fogalmazni, hogy vannak pozitív és negatív érzelmeink. Az életünk különböző helyzeteiben a fontos az, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat. Mindig szabadon választhatjuk meg érzelmi életünk minőségét. Soha nem másokon múlik az, hogy mi mit érzünk. Senki nem kényszerít arra, hogy idegesek legyünk, senki nem zaklat fel bennünket, senki nem tesz feszültté minket. Ha a gyerek kiönti a kávét a szőnyegre, ha megüttetik a leparkolt autómat, ha nem sikerül az érettségi vizsgám, rajtam múlik, hogy reagálom le. A tényeket nem lehet megváltoztatni, a történést nem lehet meg nem történtté tenni. Két úton indulhatok: 1. Bűnbakot keresek, vádaskodok. A kérdésem: Ki tette, ki a hibás? 2. Elfogadhatom a helyzetet: ez történt, ez van!  A kérdésem: Lássuk, mit lehet tenni? Az elsővel az a gond, hogy ha nem figyelünk oda, felvesszük azt a szokást, hogy mindig másokat hibáztatunk. Az életem alakulásáért a kormány és politikusok a felelősek, az egészségi állapotomért az orvos, a közösségi élet azért nem halad előre, mert az amerikai testvérgyülekezet nem küld pénzt. Mindig lehet kifogást találni és vádolni valakit. De hova vezet a vádaskodás? Sehova! És az emberi kapcsolataink sem szoktak javulni ettől. A második út célravezetőbb. Felelős, felnőtt emberként elfogadom a helyzetet, nem a múltra, hanem a jövőre tekintek. Nem vádaskodok, hanem azon gondolkodom: Mi az, amit tehetek ebben a helyzetben? A legbölcsebb dolog, ha nem azonosulok a helyzettel, hanem tudatosítom magamban, hogy van egy probléma és a megoldást magamban kell megtalálnom. Személyiségünk fejlődése nagyban függ attól, hogy milyen mértékben tudunk megszabadulni a vádaskodástól. Egy-egy nehéz helyzetben szoktam mondogatni magamnak: „Bármi történjen, én akkor is értékes és érdemes ember vagyok!”