Orbán Erika: Nyolcadik parancsolat

2013. 01. 31.	Nyolcadik parancsolat	Orbán Erika
A kisfiúk játszanak: Balatont építenek a kanapé és a föld közé. Díszpárnák a csúszda szerepében, pokróc a víz, s néhány papírlap-hajó. A hullámok kedvéért pedig masszív ugrándozás. Utólag azt is gyanítani vélem, hogy hallgatólagos megegyezés szerint volt Áron-csúszda és Samu-csúszda. Az erkölcsi dilemma ott kezdődik, amikor (Áron) „Samu ellopta a csúszdámat!” Merthogy (Samu) „...a csúszda most csónak, (és) ne félj, Áron, kimentelek a cápák elől a viharból”. De Áron hajthatatlan: „Samu tolvaj! Ellopta a csúszdámat!” S miközben átérzem a megfosztott fél azonnali igazságszolgáltató tettre kész dühét, s mintegy szigetként beemelem magam a Balaton felkavart vizének kellős közepébe, a súlyos szavak hatását enyhítendő, gyorsan fölmentem a kis tettest. Ám a kevesebb, mint lopás szintjére bagatellizálva a csúszda-ügyet, persze még nagyobb merényletet követek el. Vág az eszem! Hogy jóvátegyem, s magam számára némi gondolkodási időt nyerjek, még számonkérem Samukámat... Ő már menne is csónakjával. A maga 45 hónapja kevés ahhoz, hogy megfogalmazza: a hallgatólagosság mégsem volt mindkét részről magától értetődő. Hogy mely csúszda kié is; és egyáltalán, ha közösen játszunk, közös eszközökkel, miért baj, ha játszom?! A lopás fogalma abban a pillanatban ennyit jelentett: komoly fájdalommal járhat. De neki ezt, átérezni a másik fájdalmát, még tanulnia kell. Lógó válla, karja lemondóan adja meg magát; szemére, arcára kiül az értetlenség. Arra gondolok, most ébred a lelkiismerete. Ikerbátyjából lassan tovaszáll az indulat. Szeretném, ha azonnal éreznék a különbséget a lopás, a tolvajlás, a rablás, a csenés, a kölcsönvétel, a megosztás között. Helyette tudom, a kisbetűs tolvaj és a nagybetűs meglopott szerepe vár rájuk; a megannyi düh, csalódottság, kétely és lelkifurdalás érzésével, míg megtanulják Mózes parancsát, hogy általuk is jobb legyen a világ.

Dr. Ádám Attila L.: Kérdések és botladozó válaszok a cédrus helyett a vízről

2013. 01. 30.	Kérdések és botladozó válaszok a cédrus helyett a vízről	Dr. Ádám Attila L.
Eredetileg a cédrushoz kapcsolódó érdekes bibliai jelképekről akartam írni. A bibliai cédrushoz a szibériai cédrusban rejlő jelkép vezetett el (1). Meglepődve láttam, hogy a libanoni cédrus körülbelül 70-szer kerül említésre az Ószövetségben (az Újszövetségben egyszer sem, talán addigra kitermelték). Salamon király palotájának faanyagaként, a leprásokat megtisztító füstölőként és az idegen királyokat megszemélyesítő felfuvalkodott faként, akit az Isten kivágásra ítélt. De néhány januári hír irracionalitása ezt felülírta bennem. Így most megint hosszabb leszek a megszokottnál. Vízkereszti hír, „hogy megáldották a Rakaca-patak vizét és a megáldott vízből ittak a hívők, mert annak gyógyhatása lehet.”  A másik: „Közel százmillió hindut várnak a világ legnépesebb eseményének számító, 12 évente megtartott rituális fürdésre a Gangesz folyóba januárban. Az 55 napos Kumb Mela fesztivál első napján már majdnem 8 millióan megmártóztak a bűntől való szabadulás reményében”. A cédrus és a víz mégis hasonlít egymásra egy dologban: mindkettő keresztény és nem keresztény jelképeket hordoz, a libanoni és a szibériai csakúgy, mint a gangeszi, nem különben a magyarországi rakacai. De talán még ennél is bonyolultabb a víz, mint biokémiai molekula, a H2O amennyire kicsiny, annyira speciális is: az élet mindenes játékközege a Földön. A növények 95%-a víz. Lehetne még mást is sorolni. Fizikai, kémiai dipólusmomentumot és hidrogénhidat, Boltzmann-állandót, de a hópihe jégkristályok máig érthetetlen, de szívet melengető csodás furcsaságait is (2). Lehet, hogy minden irracionalitás mögött csak maga az élet (igenlése) van? A víz irracionális vetülete az esővíztől és a rituális kutaktól a folyók vizéig minden kultúrában jelen van.  Mexikótól a Jordánig, a Gangeszen át a Nílusig. Egy vélemény szerint a kereszténység, mint világvallás elterjedésének egyik, de korántsem elhanyagolható vetülete az irracionális és racionális elemek megfelelő aránya. Valóban, lehet, hogy mi unitáriusok aránytévesztésben vagyunk? Nem éllel írom ezt a kérdést. Vagy a világ van aránytévesztésben, folyamatosan. A végeredmény szempontjából ez majdnem mindegy. Az irracionalitás azonban önmagában véve nem jó vagy rossz. Jelentése lehet pozitív vagy negatív, hordozhat értékest vagy értéktelent, vagy akár semmit. De lehet, hogy még ennél is fontosabb a belső, a megélt és a külsődleges irracionalitás megkülönböztethetősége vagy megkülönböztetése. A külsődleges irracionalitás csak szimbólum, de a belső irracionalitás nélkül vajon emberek tudunk-e maradni? A kettőt néha mégis nehéz, nagyon nehéz szétválasztani. Sokak szerint talán nem is lehet. Ha a szimbólum belső, valós jelentést, tartalmat hordoz, valóban nehéz. De a tömegpszichológia mégis inkább azt mondja, a felszínes és könnyen elhihető válasz a mélyebb tartalom nélkül a legtöbb embernek elég (amit most itt nem tudok ígérni!). A csak külsődleges jelekben megnyilvánuló vallásos irracionalitás a vallásosság legprimitívebb szintje. Mégis, a tömegvallások etosza lehet, hogy ez? Két bibliai példán keresztül – bízom benne - talán jobban érzékelhetőek ezek a finom különbségtételek és kérdések. Tovább...

Rácz Mária: Egy pohár víz

2013. 01. 29.	Egy pohár víz	Rácz Mária
Amikor elvállaltam, hogy beszélni fogok a vallás dolgairól óvodás korú gyermekeknek, kicsit megijedtem a feladat nagyságától, s azóta is ezekre az alkalmakra készülök a legnagyobb odafigyeléssel és izgalommal. Nem kis kihívás az elvont dolgokat megértetni  azzal, aki még a konkrét világgal is csak megismerkedőben van. Éppen ezért arra törekszem, hogy minden egyes alkalommal vigyek magammal valamit: szemléltető rajzot, kézbe vehető játékot, megkóstolható gyümölcsöt. Egy alkalommal a jó és rossz közötti különbséget próbáltam szemléltetni, s úgy döntöttem, egy pohár vizet viszek a gyerekeknek. Beszélgettünk arról, hogy mit jelenthet ez a pohár víz számunkra egy forró nyári napon, amikor sokat szaladgáltunk, és teljesen kiszáradt a torkunk. Ki ne kívánna ilyenkor egy pohár vizet meginni. Aztán a vízbe egy csepp tintát csöppentettünk, ami azonnal sötétre festette a pohár tartalmát. Ezt már egyikünk sem inná meg szívesen. Na, valahogy így van a rosszasággal is. Minden ember olyan, mint egy pohár üdítő, friss víz. Mikor azonban szándékosan bántunk másokat, az olyan, mint amikor a tiszta vizet tintával feketítjük be. Ezen a ponton érdekes dolog történt. A gyerekek azt kérdezték: jó, de meg lehet-e még ezt a vizet tisztítani. Igen, persze, meg lehet várni, hogy leülepedjen, vagy meg lehet próbálni átszűrni itatóspapíron. És így van ez a rosszasággal is: bocsánatot kérhetünk, megjavíthatjuk azt, amit elrontottunk. Kis tanítványaimat azonban a magyarázatnál sokkal jobban izgatta az, hogy azonnal „javítsuk meg” azt a vizet. Javítsuk hát! Szűrjük és ülepítsük, tisztítsuk nap mint nap poharaink tartalmát, hogy aztán életet adó, tiszta víz lehessünk mások és önmagunk számára!

Gál Zoltán: Y generációsok

2013. 01. 28.	Y generációsok	Gál Zoltán
Olvasom, hogy állítólag egy új nemzedék tagja vagyok, amely együtt nőtt fel a technikával, és sokkal nyitottabb a technika irányába, nem tudnak élni számítógép és internet nélkül, könnyen kezelik a multimédiás eszközöket. Egy olyan nemzedék tagja vagyok (ismételten: állítólag), amelyet a szaktudomány Y generáció néven tart számon, vagyis akik 1976 és 1995 között sírták bele magukat Isten csodálatos világába. Kissé kételkedem, mikor ezeket olvasom. Pár évvel fiatalabbak már nem emlékezhetnek, hogy egykor bizony jegyre adták a kenyeret, tejet, olajat, vajat, és ha véletlenül narancsot ettem, akkor azt a Mikulás hozta el nekem. Tízéves is elmúltam, amikor színes televíziót láttam, és középiskolás koromban találkoztam először számítógéppel és az internettel. Nem is beszélve arról, hogy egyetemi éveim vége felé került kezembe az első mobiltelefon. Hol is állok akkor a kilencvenes évek derekán született „kortársaktól”? Persze a szüleim, vagyis a Baby boom generáció, sokkal kevesebb technikai lehetőségnek volt a birtokában, viszont hétvégenként a kertben szorgoskodott, és jól esett a szomszédokkal megbeszélni az ügyes-bajos dolgokat, vagy együtt szurkolni a fehér-fekete tévén közvetített focimeccs valamely csapatának. Nem a közösségi oldalakon, hanem egy kávé mellett beszélgettek egymással, és sokszor várni kellett a vonalat, hogy egy perc erejéig anyaországi ismerőseiket köszönthessék. Mégis boldogok voltak. A világ tényleg rohamosan fejlődött az elmúlt néhány évtizedben, főleg a világ ezen szegletén. Azonban azt szeretném, hogyha gyermekeim majd valamit átmentenének az utókornak azokból az igazi értékekből, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek át egy technika nélküli világból. Értékeket, amelyek a Z generációs jelenben, vagy akár jövendőben is, testben és lélekben egyformán egészséges felnőttekké formálják a most felcseperedőket. Értékek, amelyek megtanítanak szeretni, ragaszkodni, nyelvet és kultúrát ápolni. Mert valójában itt keresendők az igazi értékek…

Tófalvi Tamás: A teremtés után néhány héttel

2013. 01. 27.	A teremtés után néhány héttel	Tófalvi Tamás
A bűnbak-mechanizmus rendkívül jól működik minden közösségben. Mindannyian tudjuk, hogy a bajnak s még egynémely dolgoknak sosincs gazdája... Alapvető eleme e gondolkodásnak, hogy lennie kell egy gyenge láncszemnek, aki akarva-akaratlanul, de „elviszi a balhét”, s vállain cipeli mások fejetlenségének sokszor kegyetlenül nehéz következményeit. Mindemellett fontos még, hogy olyan személy legyen, aki bár próbálkozhat, de a nála „okosabbakkal”, hatalmasabbakkal szemben igazán sosem tudná megvédeni magát. A bűnbak-kereső történelem első szemérmetes példája az intim testrészét a fügefa levelével eltakaró Ádám, s kiváncsi asszonya, aki a nők természetes érdeklődésével fordul pont egy olyan állat felé, melytől a világ túlnyomó többsége írtózik. Adott tehát egy tökéletes világ, a maga mámorító mezítelenségével, s egy tökéletes emberpár, kiket az Úr a maga képmására teremtett. De a „kutya is jó dolgában vesz meg” alapelvből kiindulva, Ádám és Éva belefáradhatott mindabba, miről kései korok csak eképpen filozófálgattak: a jóból is megárt a sok. Új élményekre vágytak, kihívásra, melyről tán nem is sejtették, hogy ezzel évezredek utódainak ajkára csepegtetik a halandóság fájdalmas mérgét. Az isteni tökéletesbe az ember tökéletlensége keveredett oly súlyos következményeket vonva maga után, melyek vállalásakor mindenki másra mutogatott. Csak önmaguk felé nem hajlott a kezük... Az Úr számon kéri Ádámot, aki férfias kiállással mutat rá asszonyára, leporolva magáról a felelősség legapróbb porszemeit is, s mikor Éva felé fordul a Teremtő arca, csak egy törékeny nőt lát, kit csapdába ejtett a kígyó csalárdsága. Tán a kígyó is mutogatott volna ezt is, meg azt is, de nem lévén keze, s lévén annál több esze, tudta, hogy ő a gyengébbik láncszem, s az emberi kiváncsiságért neki kell megfizetnie jövendő évszázadok gyűlöletének, utálatának árát. A férfi elveszítette a munka és megpróbáltatás nélküli élet áldott nyugalmát, az asszony a fájdalom nélküli szülés örömét, és a kígyó... a kígyó veszített a legtöbbet. Ebben a felállásban ő volt a leggyengébb láncszem...

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr Kiss Elek püspök úrnál

2013. 01. 26.	Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr. Kiss Elek püspök úrnál	Farkas Dénes
Magamat sem kímélhetem, mert első éves teológus koromban olyan bakit követtem el, mely kortársaim (fájdalom: elmúltak) körében sokáig emlékezetes maradt, s gyakorta meg is cikiztek az alábbi történettel. Mielőtt a bakimra térek, dr. Kiss Elek hajdani unitárius püspökkel kell kezdjem. Azon kevés kiváltságos személy vagyok, ki öt püspöknek volt papként a szolgálatában. Ez azért érdekes, mert régebb a püspököket életfogytáig választották. Az emlegetett püspökök közül hármat valóban én is elkísértem amaz utolsó úton, sőt a harmincadik egyházfőt is, aki idejekorán hagyta el a földi pályát! Kiss Elek püspök úr kemény ember volt! Alkatában és határozataiban is egyaránt! Öregkorában, hogy merre vitték tanácsosai azt most nem taglalom. Nagy lelke volt, és annyira szerette az egyházát, hogy − bátran megreszkírozom − életét adta volna érte. Sötét ruhában járt, és nejével Milike nénivel, Főtisztelendő Asszonyával, amikor végigmentek a Szamos parton vagy a Sétatéren, akkor alig volt fején a kalap, mert lépésenként kellett emelgetnie. Mindenki tudta, hogy az unitárius püspök sétál, s őt illik köszönteni. Igaz, akkoriban még Kolozsvár egészen más volt. Élt a Hóstát, nem voltak tömbház-negyedek s egyetlen blokkot kezdtek akkor építeni a Malom-árok partján, a Széchenyi téren. Nem is sejtettük akkor azt, hogy hová fejlődik a tömbház-világ, s hogy alakulnak ki a XX. század beton nyomor-tanyái, s azt sem érzékeltük, hogy hova jut a város arculata! Kiss Elek püspök segítette a sok letartóztatott pap feleségét, gyermekeit és a teológusokat is nagyon kedvelte. Megkérdezett előmenetelünk dolgairól, minden évben meghívott egy-egy vacsorára.  A meglepő az volt, hogy a Milike néni Főtisztelendő Asszony finom húslevesét csuporban kaptuk, és tea-szerűen ittuk meg. Ez teljesen szokatlan volt a székely rendtartás szerint. Annyira szerette a szülőföldjét, hogy a szeme annak a kemény embernek mindig könnyekben úszott, mikor Nagymedesért kiejtette a száján. Fiatal korában sportolt, birkózott, mely sportot ő székelyesen „küzsdölődésnek” nevezett. Egyszer − mondta Ő − egy kihívómat úgy földhöz vágtam, hogy kórházba került, s akkor elhatároztam, hogy abbahagyom a „küzsdölődést.”  Volt egy szerkezete, mely az ember markát erősítette. Én a térdeim közt alig tudtam a rugós szerkezetet összeszorítani, míg ő a tenyerében simán kattogtatta azt. Kipróbálta a vegetáriánus életvitelt is, melyből azonban időben kiszállt orvosi tanácsra. Azt hiszem, hogy jól tette. Most jövök rá,hogy igen elkalandoztam az emlékezés mezején, de azt meg kell még jegyezzem, hogy igen gyors beszédű volt, szinte hadart ! Mire elkezdte a Miatyánkot már rögtön el is ért az Ámenhez. Főpapi státusza előtt Ószövetséget tanított s „hadarta” a paradicsomi történetet, nevezetesen a kiűzetést az Édenből! Az anekdota szerint kellő hévvel idézte az Úristen szavát − a bűnbeesés után − Ádám! Ádám! Hol vagy? Erre a padból Ádám Dénes, későbbi homoródkeményfalvi lelkész felállt, és azt mondta, hogy itt vagyok főjegyző úr! Szamár! − jött Kiss Elek válasza − foglaljon helyet! Amiért előszedtem emlékeimből a hajdani nagy püspököt, az azért történt, mert egy születésnapjára mentünk köszönteni. Én első éves voltam 1959-ben, egészen új a teológián. Nem is sejtettem, hogy a püspök név szerint tudja, hogy kik és mik vagyunk. Az első évről én kaptam megbízatást a Főtisztelendő köszöntésére. Ez abból állt, hogy a legfiatalabb kellett töltse a fiúknak az italt, amivel megkínáltak. Bal kézzel fogtam meg az üveget s erre a püspök kétszer jó hangosan azt kérdezi tőlem, hogy: maga balog-balog ? Én nem, mondom, hogy én Farkas Dénes vagyok! Akkora lett a kacagás, hogy ötven s valamennyi esztendő után is, ha Darkó Bélával találkozom Marosvásárhelyen, a balog...ságom esete kilocsog a régmúlt emlékek partjaira.

Molnár Imola: Kedves Olvasó

2013. 01. 25.	Kedves Olvasó	Molnár Imola
Tudod, van az a tekintet az emberek szemében, amivel sosem tudsz mit kezdeni, és mindig olyankor találkozol vele, amikor a legbénábbnak érzed magad. Tényleg, szó szerint bénának… Azokra a pillanatokra gondolok, amikor olyan kérdőn-várón néz rád valaki, és csak azt szeretné: mond már ki!!!!!!!! Az ég szerelmére: szólalj meg! Érzed is, hogy most kellene megszólalni, és azt is tudod, mit kellene mondani, de mintha egy idétlen nagy bog lenne a torkodban, nem tudod sem lenyelni, sem kiköpni… Bénán állsz vagy ülsz és nézel, s a legrosszabb az a lemondó fejcsóválás, amit kapsz a némaságért cserébe. Aztán hallod néhány tovatűnő lépés koppanását, és tessék: ezt jól megcsináltad… Aztán, ha elég erős vagy, utána szaladsz, és ha szerencséd van, utol is éred, és hebegve-dadogva kimondod. De legtöbbször erőd sincs, utol sem éred, és ki sem mondod. Ezekből van több, nem a filmvégi lassított felvételként ható happy and-ekből, hanem azokból, amikor mindent értesz, csak azt nem, hogy miért így tetted, pedig tudod, hogy egyedül rajtad múlt az egész. Annyival könnyebb lenne néha erőt venni magunkon, és megszólalni. Kimondani, amit várnak, amiért tudod, hogy sok mindent megadnának, ami valakit boldoggá tenne, ami valakinek fontos, ami valaki számára akkor, abban a pillanatban a legtöbbet jelenti, annyival könnyebb lenne… Miért kap el néha a béna-némaság? Az ég tudja, de nincs jól így. Nem arra a len ruhás, faölelgetős, egymás nyakába borulós hippi fajta, lelkizős megoldásra gondolok, hogy ugorjunk egymás nyakába és boci szemekkel, egy két könnycsepp kíséretében boruljunk ki, mondván: de én szeretlek…vagy: sajnálom…vagy amit éppen mondani kellene; hanem arra gondolok, hogy vegyünk erőt az önvédelmi mechanizmusunkon, büszkeségünkön, sértődöttségünkön, és szólaljunk meg. Nem baj, ha halkan tesszük, nem baj, ha közben elszorul a torkunk, nem baj, ha nem vagyunk életünk legméltóságosabb helyzetében, de a lényeg, hogy tegyük meg az első lépést, és legyünk őszinték. Ha a néma-bénaság megszólal és megmozdul, azt az illető is hallja, látja és értékeli…

Szabó Előd: Immunrendszer

2013. 01. 24.	Immunrendszer	Szabó Előd
Milyen csodálatos védelmi rendszere van emberi testünknek! Naponta hány és hányféle támadást ver vissza, s milyen mostoha körülményekhez is képes alkalmazkodni a túlélés érdekében! Amíg az ellenségeket kívül tudja tartani, addig gondtalanul éljük életünket, minden erőnket céljaink, vágyaink megvalósítására fordíthatjuk. A baj akkor kezdődik, amikor az ellenség, a kór behatol, áttöri a védelmi vonalakat, s belülről támadja meg szervezetünket. Egy egyszerű megfázás is, ha áttörte védelmi rendszerünk falait, ágynak dönthet, legyengíthet, képtelenné tehet a munkára, a küzdelemre. Azok a közösségek, melyekhez tartozunk évszázadokon keresztül csodálatosan megvédték magukat a külső ellenség ellen, alkalmazkodtak új és új történelmi körülményekhez, s megtartották egységüket, erejüket, vágyaikat, céljaikat. A baj akkor van, ha áttöri a külső ellenség a falakat, s belénk, közösségeink köreibe ülteti bomlasztó közömbösségét, gyanakvását, individualizmusát. És visszatérve az emberhez, mert a közösséget emberek, egyének alkotják, alkotjuk: erkölcsi falaink is erősek kell legyenek, hogy a külső támadásokat visszaverve ne adjunk magunkban helyet a bomlasztó, kórokozó jelenségeknek. Imádság és tudatos küzdelem vitaminjával erősítsük minden nap lelkünk immunrendszerét, hogy közösségeink megtartó erői lehessünk!

Szabó Adél: Falusi temetés margójára

2013. 01. 23.	Falusi temetés margójára	Szabó Adél
Januári csend van ma szerte a faluban, csak a harangok zúgnak. Halott van. Asszony halott kezdte meg az évet. Ilyenkor jobban fájnak elvesztett szeretteink, és talán ilyenkor jobban fáj a félresikerül, elrontott, elorozott, feláldozott élet. A temetésre mindenki eljön. Végignézni a másét, s titkon elképzelni a sajátot. Lassú léptű csendben kikoptatott ösvényeken, lerövidített úton jön az örök anya. Bottal, meg-megállva biceg az özvegy, fekete fejkendőt viselve, s vele jön harminc-negyvenévnyi magány. Mögötte, ott oson a szégyen. Magára maradt. Gyermekei a városba mentek élni. Kisírt szemében ott kiabál a magány. Ünnepek egyedül a megterített asztal mellett, a várakozás megkopott hétköznapjai. És ott van a fiú, ki férfivá érett. Összehúzott szeméből nem olvasol ki semmit, mert ő visszanyeli a könnyeket, megrágja a bánatot. Így tanulta. Keménynek lenni, ez már férfidolog. Még most is kemények az arcvonásai, pedig szülőanyját viszik ki hamarosan az udvarból.  A leánygyermek, az asszonnyá érett nő zokoghat, neki szabad, neki megengedett kiadni bánatát. Kigördül a halottaskocsi a családi udvarból. És a régen visszafojtott könnyek megerednek. Ma szabad sírni. És sírnak a lányok, a nők, az asszonyok, az özvegyek ma, a tovatűnt békesség, a meg nem élt boldogság felett. És sírnak a máért, a holnapért, arcukat fehér zsebkendőbe rejtve. Ma, szabad nekik. És nem sejti senki sem, hogy saját életüket siratják, minden egyes temetésen.

Bartha Mária Zsuzsánna : Gyerek-kór

2013. 01. 22.	Gyerek-kór	Bartha Mária Zsuzsánna
Miért mozog ennyit ez a gyerek! A végén még valaki szól, hogy fegyelmezzem meg. Jaj, nem is tudok figyelni. Ez fájt, a kis cipősarok lóbálás közben jól megrúgta a sípcsontomat. Na, most könnyezem. Állj meg, te kis zsivány…és gyorsan kijöttünk a templomból. Kisgyermekes anyukaként elég gyakran volt alkalmam megtapasztalni az ilyenfajta megpróbáltatást. Amikor templomi csendhez kell fegyelmezni a kisgyereket kínok kínja bír lenni és persze tudom, hogy zavarja(?) a gyerek az áhítatot, de mégis szeretném, hogy legyen templom és istentisztelet élménye. Mert ha nem, ki fog majd templomainkba járni? Mert kié is a templom? Azé, aki egyházfenntartást fizet, de nem tud jönni? Azoké, akik nem fizetnek, de jönnének? Miért olyan fontos, hogy nagy (síri) csend legyen a templomban? Háromgyermekes anyukaként gyakorlom és látom, hogy a templombajárás igénye gyermekkorban kialakítható. Az imádkozás szokása megteremthető, hosszú folyamat, mint mindenik készségünknél. Lelki, szellemi és testi egészség szempontjából is nagyon fontos, hogy ebben a felgyorsult, zaklatott világban, legyen az egyénnek és a közösségnek istentiszteleti megnyugvása. Szerintem a templomban mindenkinek helye van, a cukorkapapírt zörgető, kopogtató, krákogó öregeknek, a mindig szaladó, mobiltelefonozó fiataloknak, és a csintalanabb, izgő-mozgó gyermekeknek is. Eddigi tapasztalataim szerint, mikor megtörténik a csoda az istentisztelet folyamatában jól érzékelhető a felemelő csendben Nem zörög a cukorkapapír, nem pityeg a mobil és még a gyerekek is tátott szájjal figyelnek. Az arra való idősebbek és esetleg a kisebbek a templomi szent alvásukat gyakorolják. Ilyen áldott pillanatokban együtt lélegzik, rezeg és él Istenben a gyülekezet. Igen, érdemes gyakrabban járni Isten házába, hogy eljussunk egy-egy ilyen lélekemelésig. Keresem a megoldásokat lelkészként, mi a jó, hogy a gyülekezet idősebb tagjai és a gyerekek megértsék egymást. Nagyon érzem, hogy ahol kimarad a gyerekmocorgás és az öregek tisztelete közösség életéből, a templom is átváltozik múzeummá, esetleg kriptává. Ahol kórosan félnek a gyermekektől, mi lesz...? A megoldás számomra valószínűleg akkor adatik meg teljesen, mire felnőnek a gyermekek és remélhetőleg mire odakerülnek, majd ők már nem fognak izgulni, hogy a saját csemetéik megzavarják az istentiszteletet.

Szász-Cserey Katalin: Áldás − Teremtő szó és kézmozdulat

2013. 01. 21.	Áldás − Teremtő szó és kézmozdulat	Szász-Cserey Katalin
Az elmúlt évben egy csodás ajándékot kaptam az élettől. Megajándékozott egy új baráttal egy nagyon kedves evangélikus papnő személyében, akitől a találkozásaink során sok jó gondolatot, bölcsességet kapok. A legutóbbi találkozásunk alkalmával az ÁLDÁSRÓL beszélgettünk, amelyről ő két könyvet írt, és amelyek azóta könyvtáramnak a legkedvesebb és legtöbbet olvasott könyvei. Az Áldás teremtő szó és kézmozdulat. Réges-rég létező bizonyosság arról, hogy Isten ereje átjár, betölt és megújít. Az áldás mindannak a jónak, értékesnek és igaznak az összefoglaló neve, amely az életet gazdaggá, teljessé teszi, Létté emeli. Az áldás életformáló, életújító és gyógyító erő, amely leginkább életünk fordulópontjain talál ránk, ott éljük át igazán valóságát és erejét.  És íme, egy szép  áldás a sok közül a mai napra. „Maradjon veled áldásával a magasságos Isten, hogy tiszta szívvel élhess. Legyen mindig belső bizonyosság a szívedbe, hogy az Élet, amelyet ajándékba kaptunk: gyönyörű. Áldjon meg Isten gazdagon, hogy életed teremhessen emberséget, jóságot, hálát. Lelj rá minden nap egy kis mennyországra itt, a földön, amire rácsodálkozhatsz, s amit megoszthatsz másokkal. Tölts el sok bensőséges órát szeretteid körében, és Isten adjon melléd igaz barátokat, lelki társakat. Fedezz föl újabb szépségeket, találj rá új megfejtésekre, s maradj lelked mélyén mindvégig gyerek: kíváncsi s mindig nyitott az eljövendő felé. Áldjon meg Isten szép célokkal, tervekkel, áldjon meg új erővel, hogy lelkesen és hálásan dolgozhass, és figyelni tudj Isten útmutató szavára. Életéveidből merített tapasztalataid és bölcsességed segítsen másokat is, hogy felismerjék a Szeretet valóságát, Isten hozzánk hajló irgalmasságát. Járj minden utadon Isten áldásával!”

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A tél arcai

2013. 01. 19.	A tél arcai	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Mi jut eszünkbe, amikor a télről beszélünk? A legtöbben a gyermekkorunk hideg, havas, de játékosan szép teleire emlékezünk a legszívesebben. Szinte látom a frissen hullott, jól tapadó hóból épített „igazi” hóembereinket, szén szemekkel, murok (azaz sárgarépa) orral, seprű kézzel és fejükön a rossz fazék-kalappal. Minden szabad időnket az udvaron vagy a kerti szánkó pályán töltöttük volna, a szülői tekintély és erély is csak nehezen tudott a házba kényszeríteni. Estefelé aztán piros arccal, orral és fülekkel és átázott bakancsokkal kerültünk a lakásba, ahol édesanyánk szeretetteljes szigorral próbálta elejét venni a megfázás következményeinek. A majdnem fagyott lábujjaink vérkeringésének javítása érdekében lábunkat felváltva a már előkészített forró és hideg vizes tálba kellett mártanunk. Miközben egymás után átestünk a kezelés eme hagyományos formáján, egymás szavába vágva és egymást túlkiabálva meséltük napi élményeinket. Hangzavartól és nevetéstől volt hangos a lakás. Forró tea, vacsora és meleg vizes üvegekkel előmelegített ágyba bújás következett. Istenem, de rég volt… A szép emlékek mellett ilyenkor, januárban korom előre haladtával mind gyakrabban gondolok egy borzalmas télre, az 1943-as év januárjára, a 2. magyar hadsereg szenvedés- történetére. Trianon részleges korrekciójáért Magyarország kénytelen volt bekapcsolódni a Szovjetunió elleni háborúba. A 2. magyar hadsereget 1942 tele a Don jobb partján találja. Több mint ezer kilométerre az otthontól a -30 fokos hidegben 1943. január 12-én egy náluk jobban felszerelt hadsereg indított támadást ellenük. Az egyenlőtlen harc „eredménye” több mint 42000 elesett, vagy megfagyott magyar katona. Ez így csak statisztikai adat, de aki csak néhány percet szán a számok mögötti emberekre gondolni, az biztosan elmorzsol egy könnycseppet a szemében. Jussanak eszünkbe a hetven évvel ezelőtt szörnyű körülmények között meghalt hőseink. Mondjunk egy imát rájuk emlékezve és adjunk hálát az Istennek, hogy békében élhetünk.

Sipos Mónika Rebeka: (V)iszonyulásaink

2013. 01. 18.	(V)iszonyulásaink	Sipos Mónika Rebeka
Nap mint nap a „kell”, a „muszáj”, a „most azonnal” világában élek, ugyanakkor mind a jó, mind a rossz indulatoknak, értékeléseknek, minősítgetéseknek ki vagyok téve. Sokszor – ha akarom, ha nem – szinte szembekötősdit játszom kisebb és nagyobb családommal. Eleget teszek kéréseknek, elvárásoknak, ha kell még követeléseknek is. S tovább haladva, néha elhiszem, vagy éppen vakon követem mindazt, amit a társadalom hierarchikus ranglétráján magasabban állók írnak elő. Eléggé erőszakos világban élek – állapítom meg olykor szomorúan – ahol az erőviszonyok nagyban befolyásolnak mindent, és ahol az „erő” nemcsak a tettekben, hanem már a beszédben is egyértelműen megnyilvánul. Nemrég egy előadást hallottam az erőszakos, illetve az erőszakmentes, vagy együttműködő kommunikációról, amit másképpen sakál, és zsiráfbeszédnek is neveznek. Az erőszakos megnyilvánulást sakálnyelvnek nevezik. „Ne üvölts, mint egy sakál!” − gyakran hallottam másoktól más felé irányulni e felszólítást, vagy éppen felém szállt az üzenet. Megtapasztaltam már én is, hogy ha gyengébb „ellenféllel” állok szemben, akkor könnyebb a támadás, ellenkező esetben jobb elsomfordálni. De mivel a sakál és a zsiráf között ég s föld a távolság, úgy a zsiráfnyelv is egészen másról beszél. A zsiráfnyelv, vagyis az erőszakmentes kommunikáció, megtanít szívből beszélni. A zsiráf egy erős, de ugyanakkor nagyon szelíd állat, hatalmas szíve van (kb. 13 kg). A szívétől az agyáig jó nagy a távolság, így van ideje meggondolkodnia a dolgokat. Mennyivel könnyebb lenne az élet, mennyire másképp viszonyulnánk egymáshoz, ha szavainkat megválogatnánk, beszédünket, vagy éppen cselekedeteinket kicsit jobban átgondolnánk. Ha feltárnánk, vagy megállapítanánk a tényeket, s nem ítéleteket fogalmaznánk meg. Ha őszintén tudnánk beszélni érzéseinkről. Néhány szó, néhány másképpen megfogalmazott mondat nagy változásokat hozhatna a mindennapjainkba, a családba, a munkába, a baráti kapcsolatokba. S mindez nem lehetetlen, mert a „szép” beszédre való képesség, mint a jó földbe hintett mag, bennünk van. Csak egy kevés odafigyelésre és türelemre van szükség ahhoz, hogy azt kicsirázni, majd termést hozni hagyjuk. Amennyiben sikerrel járunk, hiszem, képesek leszünk „megértéssel és együttérzéssel fordulni a félelem, a tudatlanság és más olyan tényezők felé, amelyek arra késztetik az embereket, hogy erőszakot kövessenek el”(Gandhi) – tetteikkel, vagy akár beszédükkel. Én törekszem ennek tudatában élni és szólni egyaránt!

Moldován Szeredai Noémi: Lélekjelenlét

2013. 01. 17.	Lélekjelenlét	Moldován Szeredai Noémi
Az utóbbi időben több olyan történésnek voltam szereplője, melyben gyorsan, nagyon fontos döntéseket kellett hoznom, s később visszagondolva e helyzetekre, elcsodálkoztam reakcióim gyorsaságán és lélekjelenlétemen. Gondolkodni kezdtem és sorra jutottak eszembe az évek folyamán hallott történetek, melyekben elbeszélőjük szerint életüket mentette meg lélekjelenlétük. Lélekjelenlét a köznapi beszédben bátorságot, gyors cselekvőképességet jelent. De a csodás magyar nyelv szolgáltat egy másik jelentést, amelyből következik az előbbi is. Jelen van-e a lélek az emberekben. Lélek-jelenlétet kell teremtenünk. Legyen ereje az embereknek nem félni. A félelemmentes, szabad ember erőt ad a környezetében élőknek. Az egyik legszebb magyar szó a lélekjelenlét. Lélek-jelen-lét. Mindegyik eleme a legmagasabb spiritualitást jelenti. Megőrizni a lélekjelenlétet azt jelenti, hogy történjen bármi a fizikai valóságban, egy magasabb rendű erő vigyáz rád, és amiben benne vagy, az sikerül. Létezik a tudatosságnak egy olyan szintje, amikor folyamatosan a Lélekjelenlét állapotában lehetünk. Sajnos szokás azt gondolni, hogy a lélekjelenlétnek csak bizonyos vész helyzetekben van létjogosultsága és jelentősége. Ez szerintem tévedés, s bizonyára azért alakult ki ez a vélemény a köztudatban, mert az emberek azt gondolják a lélekjelenlét, csak külső “angyali” segítséggel jöhet létre, kivételes körülmények között. Bizonyára arra gondolnak, hogy például vészhelyzetben szinte maguk se tudják, hogy menekültek meg, ki rántotta félre a kormányt a másodperc töredéke alatt egy végzetes autóbaleset elkerülése érdekében. Kétségtelen, a lélek a csődöt mondott test segítségére siet ilyen esetekben. A léleknek nincs szüksége elemzésre, hiszen Ő a biztos tudás maga, mert középen van Istennél.  A lélek tehát haladéktalanul kiadja a parancsot és “csoda” történik. A lélek az emberben az isteni jelenlét.  Ez egy olyan megingathatatlan belső békét és erőt jelent, ami kisugárzik. A Lélekjelenlét állapotában lenni nem olyan kiváltság, aminek csak kevesen lehetnek a birtokában. Ez a képesség folyamatosan fejleszthető, az időtartam, amennyit benne tartózkodunk pedig tágítható. Kívánom, hogy az isteni jelenlét tudatában éljük hétköznapjainkat s legyen erőnk nem félni.

Mátéfi Tímea: A valóság meséje

2013. 01. 16.	A valóság meséje	Mátéfi Tímea
Az új esztendő harmadik hetét taposva, az utcán mellettem elhaladó emberek arcát figyelve próbálom találgatni, hogy vajon milyen személyiségek lehetnek, milyen gondolatok foglalkoztatják, milyen érzések kavaroghatnak bennük, mi újat hozott életükbe 2013, ha hozott egyáltalán... Vajon a szembejövő milyen életbölcsesség, filozófia, tanítás szerint éli mindennapjait, egyáltalán van-e egy irányadó eszme, bölcsesség az életében, amely bevált recept lehet legalább neki?  Vajon önismerete milyen szintjén áll, vajon tudja-e, hogy problémáinak, konfliktusainak mi a forrása? Izgalmas játék, biztos sokan próbáltátok már ezt. Vallások prófétáinak, pszichológusok seregének, filozófusok végtelen csapatának, nagy gondolkodók, bölcsek, tanítók, mesterek, életművészek, remeték milliónyi gondolata kering a világban, könyvesboltok polcai roskadoznak ilyen tartalmú írásoktól, a világháló közösségi oldalait is elárasztják az ilyennemű megosztások, s mégsem történik semmi. Elolvassuk, tetszik (vagy nem), aztán lehet itt le is ragadunk, nem vesszük fontolóra, nem próbálunk tanulni belőle, nem ültetünk gyakorlatba ezek közül egyet sem, mert hát minek azt, velünk nincs baj, mi így vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk! A IV. osztályosok valláskönyvének mellékletében van Lázár Ervin egyik jól ismert meséje, A csodapatika. Ha még nem ismered, ajánlom, olvasd el, a magad érdekében, és arra kérlek, legalább egy kicsit gondolkodj el afölött, hogy te mire kérnél kenőcsöt, pasztillát, gyógyírt, pirulát vagy szirupot Rimapénteki Rimai Péntekhtől! Vajon milyen sorsa lenne a te városodban, faludban egy ilyen csodapatikának? Valószínűleg ugyanaz történne, mint a mesében, mert ez egy olyan mese, ami a valóságban is pont így megtörténhet, vagy mégsem?

Benedek Enikő: Feljegyzéseim az unitárius zsebnaptárba

2013. 01. 15.	Feljegyzéseim az unitárius zsebnaptárba	Benedek Enikő
2012. december 17. hétfő Jakab elviszi a fekete kabátját a tisztítóba. 2012. december 21. péntek Jakab kiveszi a fekete kabátját a tisztítóból. 2013. január 3. csütörtök Jakab megkezdi a rendes évi családlátogatást a Téglagyár-i körzetben, majd délután folytatja a Sétatéren. 2013. január 4. péntek Jakab a Vasút-i körzetet látogatja, majd délután a templom körüli negyedben folytatja. 2013. január 5. szombat Jakab az egyházközség területileg legnagyobb körzetét látogatja. Amint utólag megtudtam, immáron harmadik napja az egyházközség egyik gondnokának kabátjában. Először akkorát kacagtam, hogy majdnem leestem a székről, de aztán szép lassan elszomorodtam. Hol vannak azok a szép idők, amikor egy látogatónak, legyen az férfi vagy nő, le- majd felsegítik a kabátját? Van-e a látogatónak egyáltalán ideje, türelme ahhoz, hogy mindezt „elszenvedje”? Hol a különbség egy lelkész és egy átlagos ember mindennapi öltözéke között? Hol az a kedves, figyelmes feleség, aki biztosan tudja, hogy nem a tisztítóban lett egy leheletnyivel világosabb a férje kabátja? Hol vagy Jakab, a pap, aki ki tudja hányszor, tévedésből? szórakozottságból? sietségből? már gyermekkorodban megszokhattad, hogy nem baj, ha ma az ikertestvéred, Dénes kabátja van rajtad? És hol vagytok Ti többiek…..?

Bíró Attila: Napi program

2013. 01. 14.	Napi program	Bíró Attila
Ma reggel is akadt néhány dolog, amit el kell intézzek, meg kell oldjak. Jut eszembe – ahhoz, hogy holnap reggel is az maradhassak, aki ma vagyok, ahhoz feltétlenül egy „pár” dolgot el kell rendezzek magamban. Például: harag, szenvedés, bosszúság, türelmetlenség, irigység, aggodalom, megaláztatás, hazugság, rémület, dulakodás, zsarnokság, baj, szégyen, megpróbáltatás, gyötrelem, düh, indulat, felelőtlenség, nyűg, ártalom, sötétség, küzdelem, elmúlás, pánik, méreg, féltékenység, gyalázat, rizikó, szegénység, bánat, reménytelenség, unalom, hitetlenség, félelem, fájdalom, gyatraság, kín, veszedelem, összeesküvés, kilátástalanság, keserűség, megsemmisülés, bánkódás, fennakadás, szemét, veszteség, felháborodás, vész, fogyatkozás, betegség, iszonyat, dilemma, háború, vér, csalódás, frusztráció, kiábrándulás, tévedés, pimaszság, romlottság, gondatlanság, kockázat, ellenség, kötekedés, éhség, járvány, bökkenő, ócskaság, közömbösség, hitványság, értéktelenség, függőség, hulladék, idegesség, nyugtalanság, gyengeség, zaklatottság, provokáció, harc, bukás, elnyomás, enyészet, zuhanás és halál. Nos, sietnem kell, mert rövid a nap.

Makkai-Ilkei Ildikó: Vallásszabadság

2013. 01. 13.	Vallásszabadság	Makkai-Ilkei Ildikó
Legtöbb egyházközségünk gyülekezeti termében ott díszeleg az óriási Kőrösfői-Kriesch Aladár mű reprodukciója, mely A vallásszabadság kihirdetése az 1568-iki tordai országgyűlésen címet viseli. A kivételek közé tartozott a mi frissen alakult egyházközségünk mindaddig, amíg ajándékba kaptunk egyet onnan, ahol kettő volt. És nagyon jó helyre érkezett ez a kép, hiszen vallásórás gyerekeinkkel többször beszélgetünk a rajta látható személyekről, középen álló feltartott kezű férfiról. Dávid Ferenc kiabálják, ha szól feléjük a kérdés, akiről már a legkisebbek is tudják, ő volt az első unitárius pap bácsi. Január 13-án ünnepelünk, beszélünk a vallásszabadságról, büszkén ismételgetjük azt a nagy jelentőségű mondatot a káténkból, hogy a „világon először itt Erdélyben mondották ki, hogy mindenki azt a vallást gyakorolhatja, mely felfogásával megegyezik, mert a hit Isten ajándéka.” A szabadság – tán felemelt fejem A szabadság – hogy szóljak nyelvemen A szabadság – tudni, érteni a szót Tisztességgel indítani az elindulót A szabadság betevő falat Hűs ital, víz a szomjazónak Oh, itass meg, ennünk adjál Hogy belülről nőjön naggyá a holnap. Én szabadságom – igazi szabadság Jogát és hitét csak szabad társak adják A szabadságot én itt hordom Itt a szívemben És nem tépheti ki onnan soha Senki sem. Magyari Lajos sorai jutottak eszembe, melyet a szabadságról írt. Ezekben a sorokban úgy érzem, hogy teljességgel benne van az is, hogy mit jelent a szabad vallásgyakorlat, hogy mit jelentett őseinknek, akiknek nem mindig adatott meg ez. Mert remélem, hogy ma, amikor nem kell harcolnunk érte, mindenkinek a maga vallása, melyet el tud fogadni, mely boldoggá teszi őt, mely hitet tud adni neki, felemelt fej, betevő falat, hűs ital is tud lenni, és akkor nem tépheti ki onnan, soha senki sem.

Pál János: Tükörképek

2013. 01. 12.	Tükörképek	Pál János
Szavaink, cselekedeteink, magatartásunk lelki világunknak tükörképei. Környezetünk, társadalmunk egy-egy embercsoport lelkületének tárgyiasult valósága. Magyarán: a külső jelekből szinte pillanatok alatt kikövetkeztethető egy személy vagy embercsoport erkölcsi, szellemi, érzelmi világa. Sokfelé járva, egyre több helyen látok újonnan épült, gondosan megépített már-már impozáns ravatalozóházat és omladozó ütött kopott tanintézményeket, középületeket. Hallottam és olvastam arról is, hogy egy-egy közösség (és vezetője) a legnagyobb sikerei közé sorolja a ravatalozóház megépítését, akiknek pedig nincs, azok prioritásként kezelik annak megépítését. Ha igaz az, hogy a külső világ lelki világunk lenyomata, akkor mindez azt jelentené, hogy közösségeink többségét immáron inkább már a szép vég, a szép halál érdekli, mintsem az élet? Nem biztos, de mégis mindig ez a gondolat jut eszembe, amikor a többnyire ütött-kopott falvainkban meglátom az újonnan felépített, frissen meszelt ravatalozókat.

Máthé Sándor: Ki hallgat meg?

2013. 01. 11.	Ki hallgat meg?	Máthé Sándor
Az imádság abból a hitből fakad, hogy Isten mindig meghallgat, Ő mindig hűséges. Mennyire biztató, megnyugtató tudni, hogy van, aki mindig meghallgat minket is. Annyi baj, annyi szenvedés, annyi tragédia körülöttünk. Tudunk-e Istenhez fordulni, tudunk-e ilyen helyzetekben is imádkozni, vagy éppen hálát adni? Eszembe jut egy fiákeresről szóló régi történet. (Nem tudom ki írta.) A történet szerint, váratlanul meghal a kocsis fia. Az egyedül maradt ember fájdalmával keresi a kapcsolatot embertársaival, hogy elmondhassa fájdalmát, bánatát. Utasainál próbálkozik, de mindenki siet, nincs ideje meghallgatni őt, valójában senkit nem érdekel a kocsis sorsa. Megszakadhat a szíve, elöntheti lelkét a bánat, mint az ár, de nem látja senki. Végül feladni látszik minden próbálkozást, és haza megy. De nem leli helyét. Aztán kocsis társait keresi, de azok mind alszanak a kályha körül. Mit tudjon tenni? Kimegy az istállóba, hogy enni adjon lovának, és ott átkarolva lovának nyakát, önti ki lelkének minden keservét. Minden bánatát, fájdalmát elmondja, s nyomában mintha csoda történne, megnyugszik, fájdalma is alább hagy. Mennyire emberi ez a történet, mintha rólunk szólna, hiszen amellett, hogy mindannyiunknak van, lehet gyásza, ebből fakadó fájdalma, az életben annyi a csalódás, annyi a megpróbáltatás. De nemcsak a bánat, a gyász fájdalma kívánkozik ki lelkünkből, sokszor meg szeretnénk osztani sikereink örömét, a boldogságot is, hiszen mindent szeretünk elmondani, megosztani. A kérdés: van-e, aki meghallgasson? Annyi a magára hagyatott, társtalan ember. Társadalmi jelenséggé lett az elidegenedés, elhidegülés az emberi kapcsolatokban. S mindezt tetézi, hogy Istennel való viszonyunk is megromlott. Nem az Ő hibája. Ő mindig figyel reánk, Ő mindig meghallgat minket. Őt keressük elsősorban, hozzá forduljunk, de ne csak a bajban!

Rácz Norbert: Kiűzetés a Paradicsomból

2013. 01. 10.	Kiűzetés a Paradicsomból	Rácz Norbert
Szemben ülök az egyik fiammal. Helyesebben én ülök, ő áll, mert így nagyjából egy szinten vagyunk. Mind a ketten hallgatunk, én az arcát, a szemét keresem, ő meg egy pontot, amibe belekapaszkodhatna, egy menedéket, egy odút, ahová elbújhatna. Végül tekintete – jobb hiányában – a szőnyegen állapodik meg, mint egy elgurult és otthagyott labda. Tudja, ha most felnéz, találkoznia kell a szemeimmel, s tudja, hogy akkor beszélnie kell. Amint mondani szokták, rossz fát tett a tűzre az úrfi. Sőt, nem is az a baj, hogy valami balul sült el, hanem az, hogy letagadta. Talált egy édes gyümölcsöt játék közben, egy lehetőséget, hogy felelősség nélkül megússzon valamit, s most ez az új íz úgy terjedhet szét a tudatában, mint egy csepp tinta a pohár vízben. A lehetőség arra, hogy megszabaduljon egy büntetéstől, a felelősségtől, hogy ne kelljen szembenézni a tett következményével. A fiam ezzel a lódítással felfedezett egy új színt a világában: a hazugságot. Eddig minden egyszerű volt: történt valami, arra a szülők rájöttek, megkérdezték, ő elmondta, volt némi büntetés, és azzal folyt tovább az élet. Ám most kiderült az, hogy a nehéz és kényelmetlen valóság helyett létezik egy másik lehetőség is, a tagadás, a tények elfedése, a kendő, ami eltakarja az eseményeket, s ami nyugalmat ígér, egyszersmind felfedezte az erkölcs fogalmát, annak tartalmát és lényegét, nekem pedig most az lesz a dolgom, hogy megtanítsam becsületesnek lenni. Most, amíg még friss a hajtás, és könnyen ki lehet tépni a tagadás lehetőségét. Most, amíg még egyszerű dolgokról van szó, mert ha most megússza, ha a tagadás opciója járható útként jelenik meg előtte, később lehetetlen lesz ellene tenni bármit is. Most, amíg még kísérletezhetünk. Mert bármily furcsának hangozzék is, ez itt a kezdet, s csak a lépték változik, a tény, a gyümölcs íze, a menekülő, önmagát védő, hazudó ember nem változik. Az erkölcsről rengeteget fecsegett már az emberiség. Hol értelmesebben, hol idétlenül, próbáljuk megállapítani, hogy mi a jó, s azt hogyan kell megragadni. A végpontjáig feszítettük a problémát, s logikánk nem termett gyümölcsöt, csak etikai paradoxonokat, megoldhatatlan helyzeteket, amelyek aztán látszólag felfüggesztették a moralitás lehetőségét. Holott most, számomra ebben a pillanatban, amikor a fiammal szemben ülök, s várom, hogy halkan és szemérmesen elmondjon mindent, az erkölcs problémája végtelenül egyszerűnek tűnik. Lényege pedig az, hogy már gyermekkorunkban nagyon jól tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Tudjuk, hogy mit kell tenni, s mikor bántunk. Ezt a tudást nem veszítjük el, csak a játék szintje változik. A kérdés, hogy az adott helyzetben merem-e vállalni, vagy sem azt, amiről nagyon is jól tudom, hogy jó. A kérdés a bátorságban, s a velünk született jóra való hajlam megélésének a lehetőségében áll. Az erkölcs ennyi: mered-e vállalni az igazságot, vagy sem?

Székely Kinga Réka: Visszatekintő

2013. 01. 07.	Visszatekintő	Székely Kinga Réka
Nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak azzal a részben szerzett, részben örökölt tudással, amit történelemnek nevezünk. Csak nézem azt, mint tavaly októberben néztem a Saint Paul-i Science Museum-ban kiállított dinoszaurusz csontvázat. Csodálom is, félek is tőle, se elfogadni, se megtagadni nincs erőm. Van ő, vagyok én, és mégis összetartozunk. 2013-ban csak egy különleges utóda él itt a földön, a komodói sárkány. Az Indonéziai szigetvilágban ő a csúcsragadozó, igaz, azon a szigeten, ahol ő él, más húsevő állat nincs. A lényeg azonban az, hogy ő az uralkodó. Tőle félnek, őt kerülik, őt szeretik, neki hízelegnek, és egyesek őt tartják a legnagyobb trófeának, amit-akit elfoghatnának, elpusztíthatnának. A mi ezerízű emberi világunkat, melyet az isteni teremtés és az állati ösztönök határolnak, ugyancsak az uralkodók határozzák meg. Az uralkodó a tömegek küszködésének, szeretetének, avagy gyűlöletének a végterméke. Azonban ez a végtermék nem tud elszakadni attól a tömegtől, amiből született, ezért folytonos kölcsönhatásban vannak. Mindkét fél abban a tudatban talál lelke nyugalmára, hogy ő irányít, és a másik léte teljesen tőle függ. A legfelsőbb erő, a mindent átható, a megnevezhető, de megfoghatatlan Isten pedig csak azt kéri számon, hogy ki járt az ő törvényei szerin, ki az, akinek szüksége van a megtérésre. 2013-ban a mi magyar nemzetünk uralkodói Orbán Viktor, Robert Fico, Victor Ponta, Mikola Janovics Azarov, Ivica Dacic, Jose Manuel Barosso. 1913-ban uralkodónk Ferenc József császár. 1813-ban uralkodónk I. Ferenc császár. 1713-ban uralkodónk III. Károly császár, hisz ez esztendő januárjában II. Rákóczi Ferenc fejedelem száműzöttként száll partra Dieppe-ban, Franciaországban. 1613-ban uralkodónk Bethlen Gábor fejedelem, II. Mátyás, I. Ahmed. 1513-ban uralkodónk II. Ulászló király. 1413-ban uralkodónk Luxemburgi Zsigmond császár. 1313-ban uralkodónk Károly Róbert király. 1213-ban uralkodónk II. András király. 1113-ban uralkodónk Könyves Kálmán király. 913-ban uralkodónk Zolta fejedelem. Állok a múzeumban (jelképesen), de sem elfogadni, se megtagadni nincs erőm az életet, mely az uralkodók és a tömegek megállíthatatlan iszapküzdelméből táplálkozik. Egyetlen reménykeltő jelem az isteni szeretet fénye, melyről hinni tudom, hogy igyekszik felülemelkedni az ösztönökön.

Lőrinczi Lajos: Tél

2013. 01. 09.	Tél	Lőrinczi Lajos
Szeretek idős emberekkel beszélgetni. Ez a szokásom gyermekkoromba nyúlik vissza. Nagyapám szabómester volt, akinek volt ideje munka közben mesélni nekünk, akik a gép köré ülve ittuk szavait a régi időről, háborúról, fogságról, az egri csillagokról, Monte Cristo grófjáról. Szóval, mindenféléről, vegyesen. Gyülekezeteimben is sok az idős ember, aki alig várja, hogy valaki meghallgassa. A tél jó alkalom erre. Legtöbbször a lelki gondozás arról szól, hogy régi idők, „szép” meséit hallgatom. Nekik megnyugvás, nekem jó alkalom a tanulásra. Az ősz végén újraolvastam Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet című könyvét, és akárcsak korábban, most is nagyon megrázott. Ezek az érzések voltak bennem, amikor felkerestem egyik idős hívemet, ezért egyéb dolgok mellett a háború kérdése is előjött. Azt próbáltam megtudni, hogy miként zajlott az oroszok bevonulása a mi falunkba. „Először csak négyen jöttek. Két kapitány és két közlegény. Itt jöttek be az utcán, Kecset felöl, így hozzánk tértek be. Én legényecske voltam. Kicsit megijedtünk, hogy most mi lesz, de nem lett semmi baj. Apám tudott oroszul, mert fogoly volt az első háborúban, így miután hozzájuk szólt, egyből meg volt a barátság. Anyám megvendégelte őket, nekem a lovakat kellett a patakban megfüröszteni. Fel akartuk pakolni, mert féltünk, de semmit nem fogadtak el, úri emberek voltak. De bizony, az utánuk jövő keverék bandák nem így viselkedtek. Hiába volt apám orosz tudása, mindent elhajtottak, elvittek, amit megfoghattak. A pap és a tanító elmenekült. Az asszonyoknak a szénába bújtak előlük. Mint a sáskák. Csak az maradt meg, amit elrejtettünk.” A háború szörnyűségei között is éppúgy, mint békében: voltak jó és rossz, emberséges és embertelen emberek. Parancsra hóhérok és önkéntesek. A jó Isten őrizzen az ilyenektől! Az öregek nagyon bölcsek. Nem (csak) könyvekből tanulták az életet.

Mikó Ferenc: Hit

2013. 01. 08.	Hit	Mikó Ferenc
Amikor kívülállóknak mesélünk unitarizmusunkról, sokszor elmondjuk, hogy kis egyház vagyunk. Az öntudatosabbak szívében sokszor megfogalmazódik, hogy miért nem vagyunk többen, ha ennyire nyílt és szabad egyház vagyunk? Érdeklődve figyelem ilyenkor év végén, év elején, a nagy ünnepek körül, társnemzetünk vallásosságát. Hosszú kígyózó sorok és tömegek órákat állnak egy csepp szenteltvízért, egy papi állásért. Gyermekként mindig kicsit kételkedve mentem el nagy vizes dézsák mellett, és furán néztem, ahogyan a templom előtt elhaladva sűrűn vetették a keresztet. Érdekes lehet az emberi érzéseket, gondolkozást is félreállító vak hit. Roma családoknál (is) megfigyelhető az a szociológusok által sokszor leírt tényező, hogy ha iskolába járnak, tanulnak és társadalmunkba beilleszkednek a szülők, akkor sokkal kevesebb gyermekük lesz. Mi unitáriusok is, csak akkor lehetünk népegyház, sok százezer, sokmilliós egyháztaggal, ha nagyon pontosan meghatározott irányelveket fektetünk le, és tanítunk híveinknek. Valamilyen különleges érzésből indíttatva az emberek szeretnek vakul hinni, és pontos útmutatásokat követni. Ezt sajnos mi nem tudjuk nekik megadni, hiszen mindenkit arra kérünk, hogy gondolkozzon, mérlegeljen, alkosson és higgyen önmagában is. Amíg ez nem lesz kelendő a világ többsége részére, nem tud valóra válni Brassai Sámuel mondása, miszerint az unitarizmus a jövő vallása. Addig vigaszul marad nekünk az, hogy szabadon gondolkozhatunk, és elfogadjuk, hogy mások olyan buzgón hisznek néhány vízmolekula varázserejében.