Rácz Norbert: Kiűzetés a Paradicsomból

2013. 01. 10.	Kiűzetés a Paradicsomból	Rácz Norbert
Szemben ülök az egyik fiammal. Helyesebben én ülök, ő áll, mert így nagyjából egy szinten vagyunk. Mind a ketten hallgatunk, én az arcát, a szemét keresem, ő meg egy pontot, amibe belekapaszkodhatna, egy menedéket, egy odút, ahová elbújhatna. Végül tekintete – jobb hiányában – a szőnyegen állapodik meg, mint egy elgurult és otthagyott labda. Tudja, ha most felnéz, találkoznia kell a szemeimmel, s tudja, hogy akkor beszélnie kell. Amint mondani szokták, rossz fát tett a tűzre az úrfi. Sőt, nem is az a baj, hogy valami balul sült el, hanem az, hogy letagadta. Talált egy édes gyümölcsöt játék közben, egy lehetőséget, hogy felelősség nélkül megússzon valamit, s most ez az új íz úgy terjedhet szét a tudatában, mint egy csepp tinta a pohár vízben. A lehetőség arra, hogy megszabaduljon egy büntetéstől, a felelősségtől, hogy ne kelljen szembenézni a tett következményével. A fiam ezzel a lódítással felfedezett egy új színt a világában: a hazugságot. Eddig minden egyszerű volt: történt valami, arra a szülők rájöttek, megkérdezték, ő elmondta, volt némi büntetés, és azzal folyt tovább az élet. Ám most kiderült az, hogy a nehéz és kényelmetlen valóság helyett létezik egy másik lehetőség is, a tagadás, a tények elfedése, a kendő, ami eltakarja az eseményeket, s ami nyugalmat ígér, egyszersmind felfedezte az erkölcs fogalmát, annak tartalmát és lényegét, nekem pedig most az lesz a dolgom, hogy megtanítsam becsületesnek lenni. Most, amíg még friss a hajtás, és könnyen ki lehet tépni a tagadás lehetőségét. Most, amíg még egyszerű dolgokról van szó, mert ha most megússza, ha a tagadás opciója járható útként jelenik meg előtte, később lehetetlen lesz ellene tenni bármit is. Most, amíg még kísérletezhetünk. Mert bármily furcsának hangozzék is, ez itt a kezdet, s csak a lépték változik, a tény, a gyümölcs íze, a menekülő, önmagát védő, hazudó ember nem változik. Az erkölcsről rengeteget fecsegett már az emberiség. Hol értelmesebben, hol idétlenül, próbáljuk megállapítani, hogy mi a jó, s azt hogyan kell megragadni. A végpontjáig feszítettük a problémát, s logikánk nem termett gyümölcsöt, csak etikai paradoxonokat, megoldhatatlan helyzeteket, amelyek aztán látszólag felfüggesztették a moralitás lehetőségét. Holott most, számomra ebben a pillanatban, amikor a fiammal szemben ülök, s várom, hogy halkan és szemérmesen elmondjon mindent, az erkölcs problémája végtelenül egyszerűnek tűnik. Lényege pedig az, hogy már gyermekkorunkban nagyon jól tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Tudjuk, hogy mit kell tenni, s mikor bántunk. Ezt a tudást nem veszítjük el, csak a játék szintje változik. A kérdés, hogy az adott helyzetben merem-e vállalni, vagy sem azt, amiről nagyon is jól tudom, hogy jó. A kérdés a bátorságban, s a velünk született jóra való hajlam megélésének a lehetőségében áll. Az erkölcs ennyi: mered-e vállalni az igazságot, vagy sem?