Bíró Attila: Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit

2012. 12. 14.	Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit	Bíró Attila
Kedves Olvasó! Te, aki oly hűségesen olvasod naponta a három perceseket, kérlek, most szánj neki több időt, és olvasd el ezt a mesét, amelyet kökösi barátaimmal írtam. Abban az esetben, ha tetszett, ezen a web helyen a gyermekeknek is megmutathatod. Kellemes szórakozást! Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen aprócska gyermek, Delelő Domokos névre hallgatott. Már amikor igen. Bimbólegény korában édesapja minden reggel kiküldte a rétre Riskát s Böskét legeltetni. Szigorúan lelkére kötötte, hogy éberen pásztorkodjon, mert ha a marhák éhesen találnak hazamenni, bocskorszíjat hasít a hátából. Megesett biza nemegyszer, hogy bendőjükben lett vóna még hely, s este csak azért nem küldte vissza fiát, mert kímélte barmait a feles gyaloglástól. Nos, könnyűnek maga sem nevezte sorsát, főleg mikor reggel elindult, – s egy falat nem sok, annyi sem vót batyujában. Egyszer, jókora reggel, leült a víz partjára, megvette hátát egy jó nagy cserefának, s nekilátott éles bicskájával pittyhez való ágat faragni. Éktelen nyávogásra kapta fel a fejét, s látta hogy a víz viszen egy macskát. Tudta jól, hogy szerencsétlen a vizet úgy szereti, mint öregapja tejben a legyet, s fogta magát, belészökött a patakba, hogy megmentse a nyomorultat. Lett abból nagy barátság, s mert lelke es jó vót vaj Riska, vaj Böske tőgye közelébe engedni nem sajnálta. Dorombolt a macska, a lába szára körött s egyszer megszólalt: hallod-e te Delelő Domokos? Jer vélem az én öreganyámhoz, s meglátod, hálás lesz neked, amiért megmentettél! Fölpattan a legény, szeme sarkával megítéli a jószágok nyugvását s elindul. Szembe a patak folyásával, egyre beljebb az erdő sűrűjibe, hát ott találja magát egy hatalmas fa előtt. Annak odújába bészökik a macska, s ő utána. Megy lejjebb-lejjebb a föld alá, s egyszer egy gyönyörű gyémánt palotába ér. Egyik teremből ki, a másikba bé. Olyan fényesség volt, gyémántból volt kirakva a köve, ezüstből a fala, s talán aranyból a teteje. Hanem az egyik teremben koromfeketeség volt, ahova bémenni nem volt mersze. Elfutott a macska, s maradt a setétség. Ahogy bámészkodik jobbra-balra, szinte a nyaka es kitekeredett, hát elé totyog egy irtózatosan csúf vénasszony. Hát ki vagy te, s mit keresel itt az álomfejtő palotába, ahol még senki nem koptatta a gyémántköveket? Adjon Isten, öreganyám – feleli – Delelő Domokos névre hallgatok. Hát úgy! Na, ide figyelj, amiért jó voltál egyetlen szolgámhoz, ezért én es felajánlom segítségemet. Választhatsz akkora gyémántkövet, amekkorát csak elbírsz, vaj pediglen, te magad es álomfejtő lehetsz, de csak azok álmát láthatod meg, akiken segítettél. Gondolkodóba esett Delelő Domokos: egy jókora gyémánt es kellene, de ilyen alkalom, hogy megtanóljon álmot fejteni, mégegyszer nem adódik. Addig gondolkodott, míg elhatározta: ha naphosszat delelészek s őrzöm apám teheneit, jót mulatok, ha megfejtem valaki álmát. Azzal sarkon fordult, illendően elköszönt, s kimászott az odúból. Igyekezett vissza az állatokhoz, me eszibe jutott az apja, s a bocskor. Futott es, hogy égett talpa alatt a főd, me tudta, hogy ha ezek elvesztek, a bánat az övé, s néz balra, s há Riska sehol, néz jobbra, s há mind a kettő valamit bámul gülü szemekkel. S eléveszi a bicskát, hogy vágjon egy mogyorófahutyurut, hogy legyen mivel megbiztassa a két tubukot. S ahogy közelebb ér, s lássa, hogy csomó kicsi kezecske mered az ég felé, mintha kérnék az Úristent. Bényújtsa a hutyurut, s hát ne! A csomó kicsi kezecske belékapott. Domokos egy pillanatig elengedte a hutyurút. Köpött egyet a tenyeribe, s nekitürközött legényesen. Húzott egyet, húzott kettőt, s szempillantás alatt az összes a parton vót, s ott szuszogtak-maszogtak. Alig köszönték meg, s úgy elálmasodtak, hogy egy kökénybokor tövibe húzódtak s el es aludtak. Domokos csudálkozva nezte ezeket a furcsa szerzeteket, amik nem hasonlítottak semmi egyébhez, csak az öreganya meséiből ismert manókhoz. A piroscsizma piroscsizma vót, s a huzentróg es úgy állott, ahogy kellett. Na, ezeket jól kifárasztotta az iszapküzsdölődés – gondolta magában -, s kínjába rágni kezdte a körmeit. Ekkor csuda dolog történt. Az előtte levő kökénybokor helyett hirtelen gyermekeket látott, akik loholtak, rövid bottal a kezükben egy rozsdás karika után. Pillant egyet, s há ugyanazok a gyermekek körbeállva, s mind énekelik, hogy „tüzet viszek, ne lássátok” s egy zsebkendőt mind lógatnak. Most már Domokos gondolkodóba esett. Először azt hitte, elment az esze, s aztán kezdett derengeni neki, amit az öregasszony mondott. Segítettem a manókon, s most az álmaikat látom. S hirtelen pillogtatni kezdett, mint béka a csihánba, s azzal már látta es a többi manó álmát sorjába: az egyikbe rákcsipeztek, a másikba hunyszemeztek, a harmadikba glicsuztak, s osztán vót ott ez es, s az es. Valahogy magához tért Delelő Domokos, fogta a két tehenet, s nagy megszeppenve ereszkedett hazafelé. Alig ért bé a faluba, há Rákis néni azonnal újságolja a fenséges király felhívását. „Közhírré tétette a birodalom minden kis- és nagytelepülésén, hogy annak adja lányát és fele királyságát, aki kiállja a hét próbát, megszerzi a Tudás,t és elébe tárja azokat a kincseket, amit a királylány megálmodott.” Na most légy okos Domokos… mondogatta magának szalonnaevés közben. Komótosan szelte a pityókás házikenyeret s a veres hagymát, s úgy rakosgatta egymás után a nap történéseit. El es döntötte, hogy amint a kakas kukorékol, eléveszi a vasárnapi harisnyát, a bokszcsizmát, mellényt s a kalapot, s elmegy őfelsége udvarába. Esszeszedte minden bátorságát, egyet igazított a harisnyáján, s máris ott termett a király előtt. Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, lányod álmát tüstént kitalálom. A királykisasszonynak a bátor kijelentéstől a szeme is felcsillant, s a zsebkendőt es elejtette. Ám Domokos se volt rest, kihasználta az alkalmat, s jól tudta, hogy a kis segítség es segítség. Gyorsan a zsebkendő után kapott, s odanyújtotta a királykisasszonynak. És ekkor megtörtént a varázslat. Látni kezdte, s mondta es a királykisasszony álmát. S Domokos csuda álmot látott, miben megjelent neki az óvoda épülete s annak az ajtaja. S mikor bényított, hát az egész nagy terem kétfelé volt osztva s egyik szebb volt, mint a másik, s mikor jobban szemügyre vette a csudát, hát akkor látta, hogy míg egyik fele olyan, mint az öregek meséjében, a másik nem. S hogy hova került, azt már abból es kitalálhatta, hogy a nagy falra fel volt festve Őfelsége képe, de erőst szépen. S körötte mind székelyharisnyás daliák s királykisasszonyok. S ezt már abból es észre lehetett venni, hogy a lába egynek sem érte a földet, s csak úgy lebegtek ott. S a székecskék és asztalkák es mind olyanok voltak, mint ahogy azt hallotta. Mindegyiknek kicsi királyi trón formája volt, s egyik sem volt nagyobb, mint a másik. S a trónok karfáján es látszott, hogy erőst nagy urak lehetnek, akik benne ülnek. S ami a dísze volt a teremnek, az egy furcsa építmény volt. Nem volt túl magas, de egy kicsike létrán kellett felmenni rea, s onnat aztán csudamód jól lehetett látni az egész mesebirodalmat s annak minden szegletit. S a szőnyeg nem csíkos szőttes vót, hanem tiszta zöld, s rajta a faluk mint a gombák, s mindenik falunak a legendája. S az emelvényen ott volt egy másik trón, s az szebb volt minden másnál. Hogy egyebet ne mondjak, az egész bélése veres volt. S az egész emelvénynek szép faragott korlátja. S akkor derült csak ki, hogy azé a trón, aki éppen a mesét mondja. Mert olyan csuda fából készült, hogy aki arra egyszer felült, minden bánatát elfelejtette, és vidáman tudott mesélni a többieknek még az olyan félelmetes dolgokról es, mint a gonosz boszorkányok s a kutya nagy sárkány. S akkor Domokos egyszercsak álmában patkócsattogást hallott, s az egész hely a Mária napi nagyvásárra hasonlított. S a nagy nyüzsgésbe kezdte hegyezni a fülit, s forgatni a fejit, hogy merről jönnek a lovak. Lovat nem látott, de annál inkább manót. Egyik a másik hátán s a kezibe egy félelmetes fakard, másik hasalva bodzafa puska mögül hunyorgatott, arrébb bodzafasípra táncoltatták a rongybabát. Cirokszekéren érkezett a parapács manó ostort rittyegtetve, s csalfán kacsingattak a pirospozsgás menyecskének felöltöztetett fakanalak. S Domokos kezdte kapkodni a fejit, met mintha hol szőrlabdával, hol parittyagolyóval célozták volna. S Domokos még azt es látta, hogy a felfelé vezető lépcső mellett a falra minden lépcsőfoknak a szélességibe polc volt szerelve, s mindenik polcon mesekönyvek voltak. S ezek a könyvek voltak a minden Igazság tudói s minden Jónak az emlékezete. S minden lépés, ami trónra vezetett, az Igaz és a Jó társaságában tevődött meg. Domokos ahogy béfejezte a nagy álom elmondását, minden teremtmény kérdő szeme a királylány felé fordult. Őfelsége es neki szegezte a mindent eldöntő kérdést. A királyleányka mindkét orcáját pír öntötte el, s erőst szerelmetesen pillogtatott Domokosra. S ebből mindenki tudta, hogy Domokos az igazat mondta, s az álom meg van fejtve rendesen, s a világ rendje visszaállott. S a király öregesen emelkedett szólásra, s édes fiának nevezte Domokost, s a fele birodalmát azonmód neki es adta. Domokos ura lett mezőknek, réteknek s legendákat rejtegető falvaknak. Ekkor már tudta, hogy a birodalmában van egy kökényes, s abban egy falu, s a faluban megvan az a mesekunyhó, amit a királylány megálmodott. S a király áldását adta arra es, hogy Domokos az idők végezetéig ott legyen leányának segedelmében, s így találhassa ki annak minden álmát.