2012. 12. 30. | Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a | Dr. Ádám Attila L. |
|
Ha
talán akadémikusnak és túl távolinak is tűnt Jézus születési idejének
és a különböző civilizációk időfogalmának a vallással és a történelemmel
– egyszóval múltunkkal óhatatlanul összekapcsolódó korábbi felidézése,
megint csak, a 2012. év végén azon veszem magam észre, hogy az idő
végtelen szalagján araszol a személyes (talán túlontúl is az) és talán a
KÖZÖS gondolat is.
Így év
vége előtt pár nappal óhatatlanul visszafelé vagy visszafelé is kezd
gondolkodni az ember, én is, talán mások is. Néha kis nüánszokra
emlékezik vissza, nem is világdöngető eseményekre. Az is lehet, hogy a
20-as, 30-as éveiket „taposók” − én sajnos már nem ezek itthon fogyni
látszó táborát gyarapítom, − mindig csak előre gondolnak. Mondom,
nüánszokra. Vagy csak annak tűnő dolgokra.
Pár éve
tudtam csak meg, hogy születésem után eredetileg Lászlónak jegyeztettek
be a kórházban. Apám, akit szintén Lászlónak kereszteltek egykor
Keresztúron, másnap, feltehetően némi székely vehemenciával (ki tudja
miért? - ez már titok marad örökre) berohant a gyulai anyakönyvi
hivatalba és addig kérlelte az illetékeseket, ameddig szabályellenesen
Attilává módosul(tat)tam. Persze nincs nekem semmi bajom az
Attil(l)ával, eddig is jól elvoltunk. Angol főnököm ugyan rendszeresen
csak úgy hívott, hogy Atilla the Hun (ha még az angol anyanyelvű is két
l-lel ejtené ezt a nevet, mint egykoron őseink tették, akkor mit tegyünk
a magyar nyelvérzékkel?). De hát tőle igazán szép teljesítmény volt,
hogy tudott a hunok nagy királyáról. A László így csak apám neveként
maradt meg a sírkövön. Meg a közös gyerekkori emlék a székelyderzsi
templom faláról. Amikor meghalt, mégis valami furcsa késztetéstől
vezérelve − szinte öntudatlanul, az előbbi történetet még nem is ismerve
− odabiggyesztettem egy L-betüt a saját nevem után. Megint csak
szabálytalanul. Ebből lett a publikációs „álnév”. Itthon és külföldön.
Gyakorlati és nem érzelmi okokból azért némi kézzelfogható haszna is van
ennek a bizonyos L-betűnek. Nem bibliai Ádámokból (jobban mondva
Miss/Mrs és Mr Adamokból) megszámlálhatatlan számú futkorászik a
világban New Yorktól Londonig és Pekingtől Madridig. A számítógépes
keresőprogramokon az A.L. Adam (akármit csinál az ember, az á betűt
lespórolják általában angol nyelvterületen, szemben a spanyollal, ott
ugyanis szintén létezik ilyen betű) viszont már sokkal kevesebb.
Másoknak
talán furcsa ez. De legalább most okát adtam ennek a bizonyos kis l- és
leginkább a nagy L-betűnek. Pedig nekem emlék: miért nem lehettem
László is az Attila mellett vagy Attila is a László mellett.
Az idén
kikértem a budapesti unitárius „nagykönyvből” a keresztelési bejegyzésem
másolatát. Őszintén szólva kicsit féltem megkeresni, de ott volt, 1958
októberében. Ott is csak Attila árválkodik, persze egymagában. De
valahogy jó volt ránézni. Valami állandóságot, megmásíthatatlan valahova
tartozást sugallt, pedig az egykori aláírók közül már alig vannak
ketten az élők sorában. Ráadásul én alá sem írtam, mégis olyan volt,
mintha az én kézjegyem is ott lenne. Végül is itt mindegy, hogy Attila
vagy László.
Kívánom
ezt a KÖZÖS egybetartozást Mindnyájunknak a 2013-as évben is, ha lehet,
egy kicsit sikeresebben, mint tettük ezt ebben az elmúló 2012-es évben.
|
2012. december 31., hétfő
Dr. Ádám Attila L.: Évvégi névsoroló: Lászlóból lett Attil(l)a
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése