Gál Zoltán: Fényképek

2013. 05. 31.	Fényképek	Gál Zoltán
A fotózás történetének legelején az egyszerű emberek féltek az életük egy pillanatát megörökítő masinától, mert úgy gondolták, hogy lelküket is elragadja a csodagépezet. Aztán, az idő múlásával megbarátkoztak vele, és ünneplőbe öltözve foglalt előtte helyet a család apraja és nagyja. Amikor gyermekeinket először fényképészhez vittük, nagyon vegyes érzelmeket váltott ki belőlük az ismeretlen. Kisfiúnk magabiztosan ült és csodálkozva nézett a kamerába, kislányunk idegenkedett az új környezettől, a helytől, az ismeretlen bácsitól. A kezdeti nehézségeken egy séta segített, amely során sikerült őt meggyőzni. És elkészült a kép. Gyerekkoromban szívesen kerestem fel a családi fényképtárat, amely az egyik fiókban lapult. Ismerős és ismeretlen arcokat néztem, kérdezgettem, hogy ki kicsoda. Láttam a megváltozott arcvonásokat, amelyeket a képen szereplőkre rácsókolt az idő, és láttam azokat is, akiket már régen elszólított a gondviselés. A fényképek egy-egy jelentős eseményt örökítenek meg. Feledhetetlen emlékek, élmények fűződnek hozzájuk. Egyesek ott maradnak a filmtekercsen, vagy a számítógép mappájában. De mindenik emlékeztet valamire. Akár a világ csodaszép tájait, akár hétköznapi életünk egy tovatűnő percét örökítik meg, mindig jó visszaemlékezni, és kissé visszautazni az időbe. És akiket megörökítenek, mindig a szívünkben maradnak.

Tófalvi Tamás: Az emlékezés tudathasadása

2013. 05. 30.	Az emlékezés tudathasadása	Tófalvi Tamás
Gazdátlanul kóborló gondolataim között korcs ebként csahol némi emléket tudatomba a jelen, s az itt és most mögött húzódó pókhálós tegnapok nehezen szövik egyé életszagú önmagam. Képek, hangok s mindezek foszlánya néha-néha túl messzinek tűnik, délibábként csal meg a távolság: lehet, hogy nem is az én emlékeim… Nagyapám síron túli hanga s az egykori alma mater roggyant falai, megannyi arc, hang, miknek már csak én vagyok őrizője, és én is már csak önmagamban mélyen valahol. Néha erősnek kell lenni; gyakran fájó, hogy olyan idegen…, mi tegnap távol volt, most közel kerül, s mit ölelgettem, elillan egy pillanat alatt. A Gondolkodó én vagyok, s önmagamat mintha kívülről tekinteném, és nevetek, hogy a másik én-nek milyen jó, s könnyezek, amikor szenvedni látom őt. Termékeny talaj a lelkem, mit apró magokként az élet hint bele, létemmel táplálom, hogy mikor szárba szökken, a Gondolkodó sarlóval tépje le s nevessen munkája örömén. De mit tehetnénk mi, kiknek vállát az emlékezés áldott súlya nyomja? Hisz valahányszor a szép jut eszedbe, később úgyis ostorként csattan arcodon… De istenem, ha megfosztanának tőle, két ennyit szenvednénk, hasztalan, s térden, porban esdekelnénk elvesztett múltunkért, hogy „csak még egyszer emlékezzek s legyek boldog a tegnapok fájó terhe alatt”…

Farkas Dénes: Érettségi találkozó

2013. 05. 29.	Érettségi találkozó	Farkas Dénes
Találkozó a volt osztálytársakkal. Fele a baráti társaságnak már elevezett olyan vizekre, ahonnan nincsen visszaút. Aki még tehette, eljött az ötvenévesre, de az élők jó hányada már öreg, és alig cipeli az eltelt esztendők batyuját. Néhányan összejöttünk, osztályfőnök és tanáraink természetszerűen alusszák örök álmukat. Pihenésük legyen csendes, emlékük áldott! Moderátor nélkül – egymásnak − mondtuk fel a leckét. Mindenki beszámolt arról, hogy miként sáfárkodott az élet és a Kölcsey Ferenc Gimnázium adta talentumokkal. Sorban, ahogy ültünk, mondtuk a magunkét. Meglepett, hogy középszerű osztálytársam milyen hatalmas karriert csinált az életben. Arra is akadt példa, hogy nagy tehetségű ígéretes osztálytársunk csak „kisemberként” élte le eddigi esztendeit. Karriert csinálni az ötvenéves érettségi találkozó után − szerintem − kizárt. Mindenki mondta az élete legértékesebb mozzanatait. Hallgatva a baráti beszámolókat Móricka jutott eszembe, akitől azt kérdezték, hogy mire vitte az életben? Azt válaszolta, hogy egyetlen dolog, amit elértem: ez a budilánc! Folytatva a helyzetjelentést a találkozó nem volt mentes dicsekvésektől, ágálásoktól, mellveregetésektől, sőt még a pénz, az anyagi rongyrázás is helyet keresett magának a lecke felmondás közepette. Én úgy mondanám, hogy „körbegargalizáltuk” magunkat s egymást. Hallgatva a nagy pukkantásokat, elhatároztam, hogy akkorát mondok, hogy mindenki szájtátva marad! Fel is emelkedtem szólásra és kellő pátosszal bejelentettem, hogy én az Erdélyi Unitárius Egyház külkapcsolatait koordinálom. Gondolom, hogy elég érdeklődésfelkeltő volt a felvezetőm, mert figyelmüket nyugtázhattam. Szatmáron az unitárius szó is már önmagában érdekes, mert a nép nagy-többsége semmit nem tud az unitáriusokról. Mondom nagy hévvel, hogy ez a megtisztelő munka abból áll, hogy a repterekről felültetek 6-8 amerikai vénasszonyt a mikrobuszba, és viszem őket két héten át szálláshelyeikre, hová megérkezvén felhordom a tíz-tizenöt bőröndöt, hajó-kuffert a negyedik emeletre. Nem kerültem helyezett státuszba a karriereink lajstromán, de némi sajnálkozó mosolyt sikerült begyűjtenem. Fiú-osztály voltunk, s mi a „vénemberek” kocsmázni indultunk. Nagy zaj és zene szorításában beszélgetni is alig tudtunk, s ezt még tetőzte az egyik barátunk bőbeszédűsége, akinek két témája volt, nevezetesen az unokái és a sok házinyula, mely teljességében kitölti és meghatározza jelenlegi létét. Odafigyeléssel ültem mellette éjjel fél tizenkettőig. Megismertem a kajlafülű nagy belga bak nyulakat, a csincsillákat, a piros szemű angórákat, s hála a kocsmásnak éjfél előtt kirúgtak! Hazafelé vezetgettem az autómat, elfogott a radar is, s közben elhatároztam, hogy a százéves érettségi találkozóra nem fogok elmenni!

Molnár Imola: Szép a világ, gyönyörű a világ…

2013. 05. 28.	Szép a világ, gyönyörű a világ…	Molnár Imola
Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne. És valóban nincs, hiszen pilla mögé bújt szemeink elé idézve e nagyvilág, akár tenyérben is tartható elképzelt, kicsinyített formáját: a gyönyörű kék gyöngyszemet, ki mondja rá, hogy nem szép, nem gyönyörű? És amikor a természetet járva egy kifeszített pillanat erejéig megérezzük a teljes harmóniát a világgal és önmagunkkal, akkor ki mondaná Neked szemrehányóan, hogy itt valami hiba történt? Tudod, a csendes meghittségben érezzük meg igazán, hogy bizony Te is szerves része vagy a világnak. Benne szelíden Te vagy a jóság, meghitten Te vagy a csönd. És mi őszintén bízunk Benned. Benned, aki úgy óvsz gonddal, úgy hajolsz fölénk széttárt szirmokkal, ékes ragyogón, ahogy mi viszonozni nem tudjuk. És e tehetetlenség miatt rosszul is érezzük magunkat, mert bár néha akaratunkból is kihullasz, mégis akarjuk, hogy hited akarjuk. S bár dolgaink elől rejtegetünk, mégis nagyon szeretünk, hisz Te létlenül is leglevőbb vagy, csak tudod, néha mint kenyérbe a kés, úgy hasít belénk a fölismerés, hogy úgy szeretni, ahogy Te minket, nem adatott meg még senkit sem szeretnünk. Igazából talán ez fáj, talán ezért vagyunk néha keserűek, féltékenyek és gyermeki kicsinyességgel emiatt szólunk így vádlón: Mit akarsz velünk Isten? Mért tart magasra nagy tenyered? és milyen éj vize zúg lenn, hol sisteregve kiszenvedünk, ha majd kegyetlen beledobsz,  hogy körmödre ne égjünk, Isten? Pedig dehogy akarsz Te minket a mélybe dobni, és alattunk nem az éj vize zúg, hanem puha-zölden terül a rét, melyre remény-virág-betűkkel írtad a legszebb imát. Kristályvizű patak csörgedez, melynek csengésébe a legszebb szimfóniát szőtted bele, hegyek magaslanak bölcsen, méltóságteljesen, melyeknek oldalára évszázadok szelíd ráncait vésted. Tudod mégis mi a leges-legjobb a világban? Az, hogy Tőled jön. És tudod mi a leges-legjobb bennünk? Az, hogy a Te gyermekeid vagyunk és jobbik felünk önmagát Tebenned ismeri föl.

Szabó Adél: Megtérés

2013. 05. 25.	Megtérés	Szabó Adél
Hetek óta várta az esőt. Naponta kiment a földek végéhez és nézte a szikkadt, megrepedezett földet. Arra gondolt, hogy ez a föld adott eledelt apjának, nagyapjának és így tovább. Nagy baj lesz… Nézte az eget este és reggel, kereste a felhők gyülekezését, de semmi jel. Pünkösd nagyhetére harangoztak, de ő nem hallotta a harangszót, már régen megfeledkezett ezekről. Mióta bevette az úrvacsorát konfirmálása napján, a templomot is nagy ívben elkerülte. Nem tartozik sehová, hozzá sem tartozik senki. Naphosszat üvöltött a családjának, ameddig volt családja, aztán amikor magára maradt, teljes torokból üvölt az állatoknak, és mindenkinek, akivel csak szembetalálkozott. Szidta az embert, szidta az Istent, szidta a keserves életet, de amikor megáll a búzatáblája végén, megnyugodott, arca kisimult. A föld volt az egyedüli barátja és nyugovása, de most az is becsapni készül. Hetek óta várta az esőt, szidta az állatokat, az embereket és Istent, és szidta megkeseredett sorsát. Pünkösd reggelén eleredt az eső, és ömlött, és zuhogott. A földre terült gabonaföld életre kelt pillanatok alatt és ő a csendben volt. Halkan a ruhásszekrényhez lépett és öltözni kezdett. Az első harangszónál már a templompadban ült csendbe burkolózva. Az eső zuhogott. Felvette az úrvacsorát. Arca túlvilágian boldog volt. Este a búzatáblája végén találtak rá.

Szász-Cserey Katalin: Friss levegő

2013. 05. 24.	Friss levegő	Szász-Cserey Katalin
Nem látom, de itt van körülöttünk és felettünk, védőpajzs a bolygónk körül. Megfoghatatlan, de ha nem lenne létező valóság, nem emelkednének magasba a madarak, és nélküle csak néhány perc lenne az élet számunkra. Láthatatlan, de valós erő − mint Isten Lelke. Fülledt melegbe, szellőzetlen szobába árad, s elkergeti a bágyadtságot, a romlás szagát, hűvös józansággal tölt el. Frissítő erő – mint Isten Lelke. Amikor megütöm a hátam és képtelen vagyok levegőt venni, vagy amikor bedugul az orrom és szomjazni kezdek az oxigénre, akkor érzem csak igazán milyen drága kincs a levegő. Amikor ballépéseim, tévedéseim fojtogatnak, akkor előtör a mélyből a felismerés: Isten Lelke után szomjazom. Drága kincs a friss levegő, amely hiába vesz körül, ha nincs bennem, semmi vagyok. Mert befogadásra váró erő – mint Isten Lelke.

Andorkó Attila: Törvényeink

2013. 05. 23.	Törvényeink	Andorkó Attila
Életünket, mindennapjainkat, egymáshoz való viszonyunkat törvények határozzák meg. Nem jogi vonatkozásokról írok, hanem azokról, amelyek talán nincsenek is leírva, de meg vannak fogalmazva. A mai reggel egyet emelek ki: a megfelelés törvényét. Már csecsemőkorban megtanítanak/megtanultunk megfelelni a környezet elvárásainak. Aztán felnőve sorra tanulunk meg megfelelni a szülői elvárásnak, az iskolai elvárásoknak, munkahelyi, társadalmi elvárásoknak stb. Azonban van egy olyan megfelelési törvény, amely különbözik ezektől a megfelelésektől. E törvény szerint minden megfelel valaminek: a belső és külső világunk megfelelnek, mintegy tükörképe egyik a másiknak, a belső világunkat a külső világunk, a minket körülvevő emberek tükrözik. A fizikai egészségünk legtöbbször lelki egészségünk tükre. Úgy tanultuk, hogy a legtöbb szervi betegségnek lelki oka van, s ezt magyar nyelvünk pontosan értésünkre adja: nyomja a kő a szívét (szívinfarktus esélye, szívizomgyengülés, stb.), nem tudja lenyelni/megemészteni (emésztési zavarok, torokgyulladás veszélye), stb. A pozitív gondolatok pozitív embereket, eseményeket vonzanak (ez nem új, ez nem titok), amint ez kiderül a Példabeszédek könyvéből: „A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (15,15). Jézus tanítása szerint a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rosszat, gyümölcseikről lehet felismerni a fákat, az embereket, pedig gondolkodásmódjukról. Ezért amikor úgy érezzük, hogy nyomaszt valami, vizsgáljuk meg, hogy milyen a környezetünk, milyenek az emberek, milyenek a munkatársak, akik körülvesznek, mert sokszor azt tükrözzük vissza, s okoz lelki egyensúlyunkból való kibillenést. Ahhoz, hogy jó kedvű napjaink legyenek lelki, belső világunkat kell megfelelő egyensúlyba tartanunk, s olyan emberek társaságát kell keresnünk, akik „jó gyümölcsöt teremnek”. S ha nincsenek ilyen emberek körülöttünk, akkor forduljunk a természethez, a méhekhez, mert lelki békességet ott is találunk.

Sipos László: Mi marad meg?

2013. 05. 22.	Mi marad meg?	Sipos László
Pünkösd bűvkörének hangulata még mélyen bennem él, és ég, így lelkemnek tiszta, bátor megnyilatkozása e néhány sor. Ünnep nagyszombatján temetési szertartást végeztem Nagymedeséren. Bartalis Elek bácsitól vettünk végbúcsút, aki életének hetvenedik életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Élhetett volna még! S e fájdalmas sóhaj nemcsak nem csak az életkorra való tekintettel hagyja el ajkamat, hanem mert ő valóban a manapság oly ritka, tiszta, nemes lelkű, önzetlenül élő és másokon is segíteni tudó emberek csoportjába tartozott. Életében soha senkinek nem tudott nemet mondani. A hirtelen érkező halálnak sem. Mélységesen sajnáltam Elek bácsit, annál is inkább, mert tényleg jó ember volt, s ő indított el méhész-pályafutásomon is. Rengeteg dolgot meg akart még tanítani nekem, s álmai, tervei is voltak még az életben, a családban. Bár tudom, rendre mindannyian távozunk, még a jók is, a szertartásról hazafelé menet azért feltettem magamnak és a Jóistennek az ilyenkor megszokott kérdéseket. Még a kérdéseknél tartottam, amikor benyitottam családi hajlékom kapuját. Megnyugtató volt a tudat, hogy várnak rám, hogy van, aki várjon. Fájt viszont, hogy ünnepre készülődve a frissen sült kenyér, meg a tejfölös lepény illata nem terjeng a levegőben, úgy, mint régen. (Már nálunk is hiányzik egy láncszem, a tavaly felbomlott a rend.) De nem volt sok időm nosztalgiázni, hisz a hátsó udvarról jövő ütemes kopácsolás zaja zavarta meg lelkemet. Kicsit csalódott voltam, mert megegyeztünk, ünnep szombatján nem dolgozunk. A következő pillanatban minden bosszúságom szertefoszlott, sőt szeretetté alakult bennem. Nyolcvanegynéhány éves drága nagyapámat, Pétert-apót, a mi kősziklánkat véltem felfedezni, amint az „árnyék alatt” nemes egyhangúsággal, de az idősekhez illő kifinomult, méltóságteljes mozdulatokkal törte a diót. Köszönésemet mosollyal fogadta, és kérdésemre: − Na, kiültél szorgoskodni? csak annyit válaszolt: − Legalább töltöm az időt. Nekem akkor nem volt időm sem reá, sem pedig a helyzetelemzésre. Visszagondolva, hinni akarom, hogy nem csak ennyiről volt szó. Hinni akarom, hogy ő is hozzá akart járulni az ünnepi hangulathoz, hogy még mindig fontosnak érezte és érzi magát a családban, hogy hasznunkra akart lenni, s nem csak az időt próbálta eltölteni valahogy. Hinni akarom, mert nagyapámban egy kicsit magamat is látom, amint Isten tudja hány esztendősen próbálok hasznára lenni a társadalomnak. S annak ellenére, hogy minden temetési szertartás lehangol, mivel ilyenkor egy kicsit magamat is temetem, hinni akarom, erőt ad az Isten, s elérem életem céljait, magvalósítom vágyaim, álmaim. E gondolatok kapcsán Karinthy Frigyes egyik írásának címe jut eszembe: Lógok a szeren. Lógok én is a szeren, s úgy érzem jó nekem ez az állapot. Néha a magasságok világában szállva, az ünnepi lebegésben forgolódva, máskor pedig a földön járva, a realitás talaján két lábbal megállva. Ezért amíg erőm engedi, fel-felkapaszkodok a szerre. De érzem azt is, a fejem tetejére is állhatok, egyelőre nem tudok őszinte választ adni önmagamnak sok-sok kérdésre, többek között arra sem, hogy: Mi marad meg egy-egy emberi életből? Az első pünkösd szereplői, s utánuk még nagyon sokan maradandót alkottak, és hasznára voltak családoknak, egyházaknak, nemzeteknek, társadalmaknak. Izgalmas kérdésnek találom: Belőlem, általam, utánam, vajon mi lesz az, ami majd megmarad?

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Heurékás napok

2013. 05. 21.	Heurékás napok	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Vannak hosszabb, rövidebb időszakok, néha csak egy-egy nap, amikor valódi testmagasságomtól függetlenül felülről nézem, szépnek látom, és legszívesebben keblemre ölelném az egész világot. Feledem a gondokat, lelkemet nyugalom és béke szállja meg, megértően mosolygok az emberek kicsinyességein, boldog életérzésemet szeretném világgá kürtölni. Ilyen örömöt érezhetett Arkhimédesz, aki Marcus Vitruvius Pollio római építész leírása szerint, a folyadékba merülő testre ható felhajtóerő meghatározási módjának felfedezése után örvendezve ugrott ki a kádból és heurékát kiabálva hirdette, hogy megtalálta egy nehéz feladat megoldását (görögül heuréka = megtaláltam). Én is heurékát kiáltanék, amikor úgy érzem, hogy megtaláltam a hétköznapi gondok fölé emelkedéshez szükséges bölcsességet. Az ilyen hangulatú időszakot nevezem heurékás napoknak. Ilyenkor nincs zord idő, csak a földeket szépen áztató eső. Ilyenkor nem zavar a szomszéd kutya ugatása, hiszen csak a házőrzői kötelességét teljesíti. Ilyenkor nyugodtan várom a késő buszt vagy vonatot, és reménykedek, hogy nem történt valami baleset. Ilyenkor, ha unokám átszáguld a szobán, leteszem az éppen olvasott újságot vagy könyvet a kezemből és a dübörgést meg sem hallva csodálom, hogy milyen szép magasra emeli a térdét. Ilyenkor imával kezdem és imával zárom a napot. Hálát adok az Istennek a legcsodálatosabb ajándékáért, az életért, nem csak az enyémért, hanem a gyermekeim és unokám életéért is. Bizakodó lélekkel kérem, hogy segítse mag családomat, egyházamat, nemzetemet. A hit, hogy kéréseim meghallgatásra találnak, erőt ad, a hála érzése nemesít. Ilyenkor régi terveket porolok le és újakat szövögetek, hiszen erősnek, majdnem fiatalnak érzem magam, telve reménnyel, hogy képes leszek meg is valósítani azokat. A remény bearanyozza a hétköznapokat. Ilyenkor megválaszolom leveleimet, érdeklődéssel, szeretettel keresem a kapcsolatot rokonaimmal, barátaimmal. Szerencsésnek érzem magam, hogy nagyon sok embert szerethetek és vallom, hogy „a szeretet soha el nem fogy”. Heurékás napjaimon őszintén és önzetlenül kérem az Istent, adjon sok heurékás napot minden jó embernek.

Moldován Szeredai Noémi: Ha az ima meghallgatásra talál

2013. 05. 20.	Ha az ima meghallgatásra talál	Moldován Szeredai Noémi
„Ember, ember ébredezz, Kishitűn ne csüggedezz, Fent az Úr, nem érted ezt?! Kezd el, újra kezd!” Istenem! Gyakran jutnak eszembe ezek az éneksorok az Ember tervez, oda lesz kezdetű unitárius ének utolsó sorai. Alig több mint egy évvel ezelőtt imádkozni kezdtem egy célért. Az elmúlt héten imádságom meghallgatásra talált. Imádságunk meghallgatásra talált. Nem önmagamért, saját célért, megvalósításért imádkoztam, hanem közösségi célért. Nem egyedül, sokan imádkoztunk ezért. S most, amikor szinte hitetlenkedve megtapasztaltam, hogy az ima meghallgatásra talált, önkéntelenül gondolatok sokasága merült fel bennem. Miért a mi imádságunk teljesült? Milyen körülmények játszottak közre? Mennyi a mi munkánk és mennyi a csoda? Hogyan történt meg a csoda? Hiszen csodának érzek sok mindent életemben, mely végső soron ajándék tőled, Istenem.  Amit tudok, hogy rendületlen hittel és bizalommal tettem, tettük a dolgunkat, dolgoztunk a célért, s imádkoztunk, hogy legyen meg a Te akaratod! Hála és köszönet érte! Ámen.

Mátéfi Tímea: Basarózsacsend

2013. 05. 19.	Basarózsacsend	Mátéfi Tímea
A kert sarkában hatalmas basarózsa bokor pöffeszkedett, már jó pár napja megjelentek a kis kerekded bimbók rajta, s ahogy közelgett az ünnep, mintha tudta volna, hogy ünneplőbe kell öltöznie. Lassan, méltóságteljesen, nyugodt, harmatos hajnalokon kipattantak a sziromlevelek, s ma reggelre biztosan királyi pompával és illattal fogadták a ház asszonyát. Megérkezett az ünnep, s a sokak által basarózsaként ismert pünkösdi rózsa fehér és rózsaszínű bő szoknyáját szemérmetlenül mutatja meg a világnak. Ez a szépség nem csak egy napos csoda, de nem tart pünkösdi királyságnyit sem. Olyan, mint az életünk, nem egy pillanatra hivatott, de nem is örök földi létre. Basarózsányi lélekillat marad utánunk is, s bizonyságtételünk foszlányai, ha ki merünk állni, merjük vállalni a ránk mérteket. Sok száz éve már annak, hogy a Mester tizenegye és az a bizonyos Mátyás ki mert állni. Hogy testük, lelkük és gondolataik hányféle aggodalmon és félelmen diadalmaskodva izmosodtak az ügy vállalásáig, nehéz lenne kinyomozni. Nekik valahogy sikerült. Reggel van még, a nap sok csodát rejthet, talán ránk is kiárad a Lélek, talán többet láttat magából a Magasságos, mint azt sejtenénk. Otthonod egy csendes zugában, reggeli teát-kávét szürcsölve hadd legyen társad e vers: Bartalis János: De különben csend van Te, bolondos fiucska, miért nem alszol? Te?... Mindenki oly édesen pihen. Csak te zavartad meg reggeli álmod. Te, bolondos fiucska, hát mit akarsz? Élvezni a reggelt?... Eredj aludni, nincs még semmi látni való, minden aluszik még. Csak egy csodálatos szekér indult el, derékig tűzben a hegy tetején - De különben csend van, nyugalom van még. Csak az a különös szekér - én nem tudom, de mintha csupa virágon menne és olyan valami mozgásféle is támadna nyomában. De különben csend van. Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle fénylett meg. Na, meg aztán - én ugyan nem értem, de mintha mámoros versenybe kezdenének a madarak, vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg. De különben csend van. Nagy nyugalom. Csak az a babonás rigó a vízpartján - én nem tudhatom, de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak egy-egy éberszemű gazda kocog el csengős lovával a kerted alatt. Csak egy-egy csapat virágárus-lány siet ki kosarával a piacra - De különben csend van s minden aluszik még, Csak valami vadboroszlán-féle erős illat kapott lábra, mert a reggeli szél üde ajakával csókdosta s az bódítgatja az emberek fejét és - én föl nem foghatom, de mintha megindulnának a fák, mint virágos karok a dal szárnyán. Levegőben, vízen, úton, mindenütt csak kacagó virág-máglyák gyúlnának. Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg minden dobásnyira. Az embereknek ezek hallatára, mintha kiszállna az erő inaikból, mert megbűvölten, mozdulatlan állnak - én nem tudom, de mintha térdre roskadnának - De különben csend van. Határozottan csend van. Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat, mert olyan bizsegő és izgatott a daluk. És - én föl nem érhetem ésszel, de mintha meglopták volna a természet minden színét, olyan pazar-csillogó a tolluk. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak úgy tesz minden, mintha élne. Csak úgy tesz minden, mintha szállna, szállva-szállna, szállna. Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába akarna bolondítani. Én nem tudom miféle időszak van, de mintha minden vágyna, szólna, várva-vágyna, vágyna. Én nem tudom miféle időszak van - Csak olyan szép minden, olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros - De különben csend van. Határozottan csend van. És te bolondos fiucska még sem akarsz aludni. Pedig ezeket leszámítva - hidd el, hogy Csend van. Határozottan csend van.

Albert-Nagy Ákos István: Két ember - történetek

2013. 05. 18.	Két ember - történetek	Albert-Nagy Ákos István
A tudomány és vallás közti különbség - Mi a tudomány? - A tudomány ez: „Hiszem, ha látom!” - És mi a vallás? - A vallás ez: „Látok, ha hiszek!” A türelmetlen tanítvány - Mester, én már napok óta gyakorolom az imádkozást, de nem történik semmi rendkívüli. - Akkor ülj még egy napot és imádkozz. - Több időt nem pazarolhatok erre. Rengeteg a feladat, rohannom kell! - Csak akkor siess, ha valóban sürgős. Ha nem muszáj, ne siess. - De hisz rengeteg fontos dolog van, nekem az életem egy nagy rohanás! Másképpen hogyan érek el mindenhová? - Ha mindig muszáj sietned, akkor mondom: ülj még egy napot. Most állj meg, mert nagy baj van! - Baj?! De hát miért? - Állj meg, és nézz szét! Hová sietsz? Minden pillanat egy megérkezés. Azonban ezt nem veszed észre, ha nem állsz meg. A rohanásban sosincs megérkezés. A kapkodásban nem lehet kapni. - Akkor mit tegyek? - Állj meg, és vegyél egy mély levegőt, hogy felszusszanhass. Állj meg, és vegyél egy kis időt, hogy elidőzhess. Légy most itt! És hallgasd az öregek szavát: aki siet, elkésik… lassan járj, tovább érsz… jó munkához idő kell… - Ülj még egy napot és imádkozz!

Czire Szabolcs: In memoriam Vermes Géza

2013. 05. 17.	In memoriam Vermes Géza	Czire Szabolcs
Néhány nappal ezelőtt, május 8-án halt meg 89 éves korában. Az „élettel betelve” bibliai kifejezés az ő esetében valódi tartalmat kap. Akadémiai kiválóságot a Holt-tengeri tekercsek első angol fordítójaként szerzett magának, majd mint az arámi–galileai vallási–kulturális háttér  oldaláról közelítő tudós maradt a történeti Jézus-kutatás nemzetközi élvonalában. Az akadémiai méltatás helyett inkább pár személyes élményben emlékeznék róla. Amikor 2005-ben Oxfordban a történeti Jézus témakörében írtam a doktori dolgozatom, megkerestem. Rég készültem a találkozásra. Kíváncsiság és félelem volt bennem. Az utóbbiról kiderült, hogy indokolatlan, az előbbi alulméretezett. A Wolfson College felé haladva a könyvesüzletek kirakataiban halmokban állt az akkoriban megjelent könyve, a Jézus hiteles evangéliuma, mellette a Brown-féle Da Vinci-kód. Aki csak megtudta, hogy mivel foglalkozom, azonnal ezekről kérdezett. Gyakorlatilag addigra mindent elolvastam Vermestől, és az utolsó könyvét leszámítva nagy tisztelőjeként léptem be hozzá (A hiteles evangéliumban a banalitás kultúrája felé való nyitást láttam.) Zavarba ejtően szúrós tekintet és a bölcsek szívélyes kedvessége állt előttem. Magyarságomnál csak vallási hovatartozásomnak örvendett jobban. Nagy érdeklődéssel kérdezgetett. Bevallom, hogy először neki vallottam be abbéli rejtett büszkeségem, amit Jakubinyi György érsek mondott egy alkalommal a gyulafehérvári székesegyház kriptái kapcsán az unitáriusokról érdeklődő turista csoportnak: „Az unitáriusok amolyan félzsidók.” Elemezgettük egy ideig a kérdést. Majd elmondta, hogy Galilea keleti részére telepedtek ki erdélyi szombatos közösségek, talán ma is kibucokban élnek. Polcán ott álltak a legújabb Jézus-könyvek. Napirenden volt a fejleményekkel. Rosszallóan utalt pár szerzőre, mint akik össze-vissza beszélnek. Most sok indulat volt benne. Josephus a kulcs, mondta, és hosszabban elemezte a testimoniumot. Ő a két szélsőség – teljes egészében hiteles és teljes egészében hamisítvány – közti álláspontot képviselte a korai kéziratot fordító szír és arab fordításokra utalva. Egyaránt fontos, amit nem állít, mondta (nem szerepel benne a "ha egyáltalán lehet őt embernek nevezni", illetve az "ő volt a Messiás") és amit állít (bölcs ember, csodatevő, tanító). Ezekből kell elindulni! – mondta szigorúan, mintha mindig is a tanítványa lettem volna. Talán kicsit az voltam!

Benedek Enikő: Az anya

2013. 05. 16.	Az anya	Benedek Enikő
Miért van az, hogy tíz ember közül legfeljebb egy, ha elmeséli, olyan nagy lelkesedéssel, átéléssel, azt az örömöt, boldogságot, békét, nyugalmat, − amely ha egy pillanatra is, de áthatja igazi valóját, − hogy az másokra is „átragadjon”? Az emberek inkább a bajaikról, problémáikról, betegségeikről, a pénz hiányáról beszélnek szívesebben, s nem veszik észre, hogy ez mennyire „fertőz”. Közel egy éve már, hogy ismerkedem a méhek csodálatos világával A legelső, amit látni szerettem volna minél hamarabb: az anya. Hát ez nem adatott meg olyan könnyen nekem, pedig Örösi Pál Zoltán olyan szépen, egyszerűen leírja: „A lép közepén megpillantjuk az anyát. A sok munkás közt is szembeötlik, mert potroha hosszú. A munkás potroha alig nyúlik túl szárnya végén, a jól petéző anya potrohának jókora része kilátszik a szárny alól….Az anya nem uralkodik, csak petézik, a királyné elnevezés helytelen.” (Méhek között) Amikor végre megpillanthattam az anyát, egy pillanatra valami más dimenzióban éreztem magam. Leírhatatlan ez az érzés. A méhek táncoltak mellettem, a lépek illatoztak, a közeli akácfák bólogattak, s mintha én is szálltam volna a boldogságtól. Amikor földet ért a lábam, kissé megijedtem. Aztán eszembe jutott: mintha már olvastam volna egy történetet ehhez hasonló érzésekről, amikor az író kedvenc kánonját hallgatta, és észlelte, amint a kertben lévő bokrok és növények finoman hajladoznak, és kisugározzák a saját örömüket, békéjüket. „Ez az epizód csupán néhány másodpercig tartott, és azóta nem éltem át, de mind a mai napig arra emlékeztet, hogy milyenek a dolgok valójában, nem csupán a növények és a fák számára, hanem az egész élet számára. Ez a szeretet, öröm és harmónia minden élőlényben jelen van: minden atomban, minden sejtben, minden rovarban, minden teremtményben. Csak akkor válik láthatatlanná, ha a fizikai érzékszerveink észleléseivel, az ítéleteinkkel és a hiedelmünkkel leplezzük. A harmóniát nem kell megtalálnunk – belül kell fellelnünk, és meg kell engednünk, hogy megragadja a figyelmünket.” (Mike Dooley: Végtelen lehetőségek) Én nem leplezek semmit, én csak engedek, mert én egy vagyok a tíz ember közül. „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?” (1 Kor 6,19)

Makkai-Ilkei Ildikó: Síró kútja

2013. 05. 15.	Síró kútja	Makkai-Ilkei Ildikó
Nemrég a nőszövetségünkkel kirándulást tettünk szülőfalumba, ahol a népi fafaragómester, Máthé Ferenc Ilonka portájára is betértünk. Jó volt újra hallani, és látni a fába vésett halhatatlan mondáinkat, amelyeket évszázadról évszázadra meséltek, szájról szájra adtak elődeink. Valóban ezt a mondát, amit azonnal felidézek, legelőször igen kicsi gyermekként hallottam nagyanyámtól. Az én változatomban így szól a Síró kútja nevezetű, sokszázéves történetet: A tatárok betörtek Vargyas faluba, s egyéb zsákmány mellett egy szép leányt is magukkal vittek. A vigasztalhatatlan, síró édesanya aggódva nézi a fába, szóba vésett történetben, ahogy a lány édesapja, és annak férje a rabló tatár után indul. Röviddel a rablás után beérik a tatárt, és megmentik a leányt. Boldogan vágtatnak vissza a faluba, ahol mind a négyen összeölelkeznek, és örömükben sírva fakadnak. Annyit sírtak, hogy forrás fakadt azon a helyen, ma is ott van, s a neve ma is Síró kútja. A forrás, a víz igen megbecsült lételeme volt a mindenkori embernek, nemhiába, az emberi települések, a legelső kultúráktól kezdve, valamilyen folyó, patak mentén alakultak meg. Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb forrásunkhoz a népi fantázia valamilyen legendát, mondát kapcsol. Az elmúlt száraz esztendő és a száraz tavasz elapasztotta kútjainkat, patakjainkat, forrásainkat, és ha két ember valahol összetalálkozott máris adatott volt a beszédtéma: „Nem lesz eső, s nem lesz semmi.” Hallgatom a csendes, éltető, virágoztató esőt, ami végre megérkezett és eszembe jut Jézus figyelmeztetése, amit Jákob kútjánál mondott a szamáriai asszonynak: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Szomjazom, bár a kutak remélhetőleg újra feltelnek, s a patakok erei újra elindulnak, mégis szomjazom. Abból a vízből akarok inni, amelyet ő ad nekem, abból a vízből, mely örök életre buzgó víz forrásává lesz bennem. Igyekszem feltölteni magamban a lelki kutakat, hisz szükség is van rá és rám, amíg nagyobbik lányom egyik nap azért imádkozott, hogy: „Szorgalmas életetek legyen, és mindig kedvesek legyetek hozzám!” Adj innom Istenem, az örök, az igaz, a helyes életre buzgó víz forrásából, hogy szorgalmas életemmel legyek mindig kedves a számomra oly kedvesekhez.

Pál János: Pünkösdi csoda

2013. 05. 14.	Pünkösdi csoda	Pál János
Pünkösdkor csoda történt. Kijelentésem alatt nem az alászálló tüzes lángnyelvekre gondolok, sem pedig arra, hogy a tanítványok különböző nyelveken kezdtek beszélni Jeruzsálem főterén. Mindkettő allegória és a keresztény egyház születésének mitikus ábrázolásán túl nem sok jelentőséggel bír számomra. Nem hiszem, hogy a tanítványok „megtáltosodtak” volna, és ha mégis, milyen jelentősége, avagy következménye volt annak, hogy különböző népek – és nem a szeretet – nyelvein kezdtek el beszélni?  Semmilyen! A pünkösdi csodát számomra nem az Apostolok Cselekedetei szerzőjének élénk fantáziája által mesés elemekkel megtűzdelt történet jelenti, hanem az, hogy Jeruzsálemben egy olyan közösség jöhetett létre, amelynek tagjai közt valósággá vált a képmutatástól, haszonleséstől mentes, embert és életet szolgáló szeretet és jóság, a mindenkori ember lelki-testi egyensúlyban maradása, egészsége szempontjából oly fontos szeretetközösség. („És foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és könyörgésekben.” ApCsel 2, 42) Ez az emberséges magatartás számomra az igazi csoda és ezt a csodát kellene újból és újból megtapasztalni azokban a közösségekben, amelyek az egyes egyházakhoz tartozónak nevezik magukat. Mindez természetesen nem varázsszóra történik, ahogy szeretnénk. A szeretet csodája csak ott válik valósággá, csak ott tapasztalható meg, ahol az emberi szív, lélek képes az örök megújulásra. Ahol mindez elmarad, ott egy másik csoda válik valósággá – az olcsó képmutatás, kapzsi haszonlesés és ostoba kicsinyesség világ csodálatos, pazar kavalkádja. Ma mintha ez utóbbi világban vegetálnánk. Lesz-e az idén pünkösdi csoda közösségeinkben, egyházainkban vagy ez is el fog maradni, mint a legutóbbi világvége …

Máthé Sándor: Pünkösd ígérete

2013. 05. 13.	Pünkösd ígérete	Máthé Sándor
Isten kitölti a megígért szentlelket. A prófétai szó beteljesedik. Új korszak kezdődik el, és ennek az új korszaknak nyitánya a pünkösd. A tanítványok együtt vannak, és Isten olyan erőteljesen szólítja meg őket a húsvét utáni 50. napon, hogy arra lehetetlen nem odafigyelni. Tüzes, lángnyelvekhez hasonló jelenséget látnak, amelyből minden jelenlévő részesül. Isten ezzel az eseménnyel a tanítványokra hívja fel a jelenlévők figyelmét. A csodát egyszerű szavakkal világítja meg: mindnyájan megtelnek szentlélekkel. A tanítványok megkapják a küldetésükhöz szükségek erőt és bölcsességet. Úgy szólnak, ahogyan emberi képességeik szerint nem tudtak volna szólni: a Lélek szól általuk. Legyőzik a köztük és hallgatóik között lévő nyelvi akadályokat, nyelvi különbségeket. Itt nem érthetetlen, eksztatikus hanghatásról van szó, hanem magával ragadó, lelkes megnyilatkozásról, értelmes beszédről. Mindez csak úgy történhet meg, hogy a tanítványok együtt vannak. Károlyi fordításában: egy akarattal, ugyanazon a helyen.  Az események is besegítenek. Ekkor történik a csoda. Ezt használják ki a tanítványok. Az eredmény: olyan erős közösség jön létre, amely tovább tudja vinni a jézusi eszmét. Nincs jövő összetartás, egy akarat nélkül, sem egyházban, sem a társadalomban, sem nemzetben. Az egy akarat nem jelent egyszínűséget, saját elveink feladását.  A közös célt kell látni: önazonosságunk megőrzése, gazdasági gyarapodás, felemelkedés.  Ehhez jövőkép kell. Pillanatnyi fellángolásra, ígéretekre nem lehet jövőt építeni! Jó lenne megtalálni azt a közös nyelvet, amelyet mindenki megért, s úgy elmondani üzeneteinket, hogy az mindenki számára biztató legyen. Ehhez kell a pünkösdi csoda.

Rácz Norbert: A megszokottságról

2013. 05. 12.	A megszokottságról	Rácz Norbert
Ha a kérdést a végletekig szűkítjük, a keresztény teológiának lényegében két fő forrása, azaz rendező elve, szabályozó alapja van: a Biblia és az értelem. A különbséget a felekezetek között pedig az adja, hogy a két fő forrás közül melyik kap kiemeltebb fontosságot. A protestáns kereszténység klasszikusan az elsőt, azaz a Szentírást részesíti előnyben (nyilván nem hanyagolva el az értelmet sem), míg az unitáriusok az észnek tulajdonítanak olyan szerepet, ami döntőbíró lehet az igazság előbányászásának nagy feladatában. A római katolikus és görög keleti gondolkodásmód pedig egy harmadikkal, a mindenkori egyházi tekintéllyel egészíti ki a sort. Ezeket előrebocsátva, hadd hívjam fel a figyelmet egy másik, vagy mondjam így, rejtett tekintélyforrásra, a szokásra. Ez egy olyan tekintélyt parancsoló forrás, amit jóformán minden erdélyi felekezet figyelembe vesz főleg a gyakorlati élet megszervezése rendjén, bár nagyon kevesen vállalják föl ezt. Arról van szó, hogy a vallásosságunk intézményesített kereteit biztosító egyházak ki nem mondott módon, de annál erőteljesebben ragaszkodnak néhány olyan formához, aminek alapját sem a Szentírásban, sem máshol nem találhatjuk, de mégis így kell tenni, mert ez így van, így szoktuk meg, mindig is így volt. Sőt még az sem ingatja meg ezt a gondolkozást, ha az „ősi”, „hagyománynak” kikiáltott formáról ki is derül, hogy lényegében pár évtizedes múltra visszatekintő egyházi döntéssel állunk szemben, amelynek mind az értelme, mind a jelen világ számára való mondanivalója igen kérdéses. Elismerem, hogy mi itt Erdélyben egy tradicionális világban élünk, ahol a szokások, a mozdulatlanság, a változás minden formájával szembeni szkepszis az identitás-megőrzés egyik alapvető formája. Elismerem, hogy azt gondoljuk, létünket, megmaradásunkat biztosítja, ha szinte semmit sem változtatunk, mert ha egyetlen téglát is megbontunk a falban, az már gyengülést okoz, amit nem tudunk megengedni magunknak. A gondolkodásmód akár helyesnek mondható is volna, ha közben pontosan ez a szokásokkal kapcsolatos merevség és dogmatizmus éppenséggel nem hiteltelenítené el az egyházakat. Pontosan azok az emberek lesznek az elsők, akik elfordulnak a semmit változtatni nem tudó, vagy akaró egyházi közösségektől, akik kicsit is gondolkoznak, akiket annyira érdekel a vallásosságuk, hogy vagy a Bibliát lapozzák fel eligazításért, vagy az értelem, a tudás és kultúra területéről közelítenek a hit dolgaihoz. Mert ezek az emberek azt tapasztalják, hogy kérdéseiket, tudni akarásukat, jó szándékukat az egyházak pusztán a formát védő féltékenységükből kifolyólag utasítják el. A kérdés tehát a következőképp tevődik fel: mi a fontosabb a jelenben? Belekapaszkodni néhány kétes értékű, a megszokottságukból kifolyólag kényelmes elembe, vagy inkább keresni azt, hogy a jelenben hogyan is szólalnak meg azok az alapigazságok, amelyeket az adott egyházi közösség fontosnak talál? A válasz részemről egyértelműen az utóbbi. Éppen ezért arra buzdítanék minden egyes, a vallásosságot még fontosnak tartó személyt – lelkészeket, papokat és úgynevezett világiakat egyaránt –, hogy kérdéseikkel, elsősorban a külsőségek mögött meghúzódó igazságot keressék. Hogy folyamatosan kérdezzék meg az egyházi vezetőktől, miért úgy tesszük azt templomainkban, imaházainkban, gyülekezeti termeinkben, amit teszünk? Miért pont ezeket az énekeket énekeljük, mi az értelme az éneklésnek, s vajon ezt a célt szolgálják-e a mi énekeink? Vajon miért pont így (s gyakran csak így) imádkozunk, vagy imádkozhatunk? Vajon hogyan nyilvánul meg egy-egy mély igazság abban a gyülekezeti valóságban, amelyben élünk? Hátha a megannyi kérdés annyira kényelmetlen lesz egy adott ponton, hogy valaki foglalkozni kezd majd vele...

Lőrinczi Lajos: Áldozócsütörtök

2013. 05. 11.	Áldozócsütörtök	Lőrinczi Lajos
Egy rabszolga-kereskedő hajótörésben elveszítette minden vagyonát, de egy gerendába kapaszkodva megmenekült, és Istenre találva, a rabszolgák felszabadításáért harcolva, így énekelt: vak voltam és most már látok, állat voltam, de most emberré lettem. Szerintem valami ilyesmi az öntudatra ébredés. Életünknek az a pillanata, amikor a boldog állati sorból szerencsétlen emberré válunk. Amikor ráébredünk, hogy eddigi életünk mennyire értelmetlen volt, és Istenre találva megtaláljuk azt a küldetést, amely kitölti, és tartalmassá teszi életünket. Megtaláljuk azt a célt, a hozzá igazodó tartalmat, amelynek igája általában szörnyű nehéz, de Istennel könnyűvé és gyönyörűségessé válik. Lehet, hogy egyesek megütköztek azon a mondaton, hogy a boldog állati sorból szerencsétlen emberré válni, de az élet azt bizonyítja, hogy bizony ezzel jár az emberré válás folyamata. Mert nagyon sok ember ilyen boldog együgyűségben, ilyen gyermeteg tudatlanságban él. Nem érdekli a világ sorsa, nem érdekli Isten, nem tudja, mi az, hogy lélek, tudat, nemzet, kisebbség. Éli mindennapi életét: eszik, iszik, szaporodik, majd meghal. Nem járul hozzá semmihez, fejlődése is megmarad egy igen alacsony szinten. Mégis aránylag boldog, mert igényei kicsik, s e rövidre szabott vágy-csúcsokat könnyen eléri.(Vö. „Aki nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”) Ám valahogy nem ez az ember életének értelme. Az ember, mint Isten gyermeke, többre hivatott. Arra, hogy Isten munkatársa legyen. Arra, hogy világossággal ragyogja be környezetét. Arra, hogy tudás és ismeret ragyogjon szemében, és ez a tudás szerető szolgálatban és segítségadásban teljesedjen ki a körülötte lévő egész világrészre: az emberekre, állatokra, növényekre-testvéreire. Az ember arra hivatott, hogy Istent megtalálva, őt minél jobban megértve, megvalósítsa Isten országát, azt a földi édent, ahol minden ember kiemelkedhet a boldog állati sorból és megvalósíthatja önmagát − valódi emberré válhat. Ahol mindenki megtalálhatja helyét az életben, és úgy szolgálhatja Istent és a társadalmat, ahogy Isten tőle kívánja. Ez azt jelenti, hogy az öntudatra ébredt ember boldogtalan? Igen, sajnos egy ideig az. Mert az öntudatra ébredés egy újjászületést jelent. Jézus is azt mondta Nikodémusnak: bizony, ha Isten országába be akartok jutni, újonnan kell születnetek, meg kell újulnotok! Minden születés fájdalommal jár. A gyermek is sírva jön a világra, a boldog, tápláló homályból a szörnyen bántó, anyától elszakító fényre, a valódi valóságra. De fokozatosan bontakozó elméje rájön arra, hogy ez a világ, bár tud átkozott is lenni, alapjában véve olyan, amilyennek Isten akarta: jó és gyönyörűségesen szép. Ebben az új állapotban az ember akkor boldog, amikor Istennel élve, megtalálja rendeltetését e földön, küldetését, amely kitölti életét, emellé azt a megtartó hitet, amely átsegíti élete minden megpróbáltatásán.

Szilágyi Szilamér: Vagyok, aki...

2013. 05. 10.	Vagyok, aki...	Szilágyi Szilamér
Hol van a kőtábla? A tekercs? A pergamen? A papír, vagy egy pálca s tengernyi homok, hogy írjak, rajzoljak. Hol vagy, Te Isten?  Érezlek, itt vagy a cigaretta füstben,  a mozdulatban, az érintésben. Hol vagy? Itt vagy, kereslek, megkaplak, érintelek, nem vagy. Hol a papír? A pálca, a toll, a tekercs? Sehol, billentyűzet van, beton és műanyag, írni akarok, de ide hogyan? Nincs meg a szabadság, nem látszik betűmön a boldogság, csak fekete és fehér, egyenletes, kimért. Nincs már egyedi, nincs már különleges: gyártanak ezret mindenből neked! Akarat van. Kezet adtál, hogy írjak, lábat, hogy szaladjak, de én eltörtem, én bekötöztem. Napot adtál Isten, de nem boldogítja már az emberi életet, bolygó csupán, éjszaka Hold van, de minek, azért, hogy az emberek naptárt készítsenek? Időt adtál Isten, de mi beosztjuk. Órát készítünk, késünk, de honnan ?  Mi a kultusz?? A fal? A templom? A ház? Minek? Miért? Ki köszön már a Napnak? Ki alszik már a Holddal? Hova lettél Ember? Te, aki isten vagy itt a földön, hol a szabad akaratod (liberum arbitrium)? Miért osztod az időt, számolod a napokat? Szaladsz? Kezelésre szorulsz, időt adsz magadnak meggyógyulni, kórházat építesz. Miért? Félsz? Mitől? Kitől? Kártyavárad eltakarja a napot? Talán még nem öntöttél erős alapot. Hol a természet, hol az életed, amit kaptál? Kinek adsz életet, s milyen  példa vagy neki? Vágod még a fát, mindegy, neked az életed úgy is lejár, mondod, s a család, az otthon pénzre vár, s neked a fakitermelés az életben maradás! De tervezel ember, akarsz valamit, küzdesz egy nyugodtabb életért, s elveszed azt, amit Istened  ígért? Azt hiszed a műanyag a cél? Értelek ember, van mindened, de be vagy zárva egy nyomorult, szerencsétlen, gyenge társadalomba. Erősnek mutatjuk magunk, s legbelül gyávák vagyunk Hol az a szabad akarat? Mi a miénk? A ház, a kő, a fal, a kert, a bicikli, a vagyon? Elvisz a szél mindent Magam is pakolom keserűségem tornyát  minden földivel, félreteszek, vagy éppen engedek, de nem én akarom: a társadalom vezet engem is. Mi történt?  Istentől szabadságot kértem, s hova lett? Mi az, mit nem kaptam meg? Térképet egy egészséges élethez? Mi kell nekem még, hogy belássam: egyedül vagyok legbelül Isten, s rajtam érvényesül minden. Úgy kilépnék, nyújtanék kezet, sajnálnék, segítenék, tennék, rajzolnék, énekelnék, köszönnék ismeretlennek, embernek, kergetnék nyulat, s megenném, s félteném életem. De nem lehet, elvesztem Isten.  Humor van, irónia, vigyor, hátsó szándék, s haszon,  élvezet hamis kincsek felett, kevés ideig, mind, mind nekem… nekem. Aztán jön, érzem, jön az óra s én félek, félek, jaj Istenem. Istenem, úgy szeretlek Téged, ígérek, kapaszkodom, kérek, perceket, mindent, bármit, bajt, félelmet, szégyent, de nem lehet, tudom. De bízom. Miben? Mondd meg miben? Mert egyedül félek, tudom, hogy Te velem vagy! Kapar a karom, Isten, most minden dühöm odaadom.

Székely Kinga Réka: Ráébredéseim

2013. 05. 09.	Ráébredéseim	Székely Kinga Réka
A kinti előszoba fogasán, mely időnként úgy néz ki, mint egy buglya, már régóta lóg egy fekete női kabát és egy feketés szürke férfi pulóver. Gazdáik visszaadták lelküket a Teremtőnek. A kertben a királyliliom az első nagy virág, mely megindul az ég felé tavasszal. A halálon túli létről, a sejtelmes túlvilágról beszélnek ezek a virágok, úgy amint a női kabát és a férfi pulóver a kinti fogason. Babonás irigykedéssel nézek ezekre a tárgyakra, néha dühvel, néha félelemmel, néha megvetéssel. Miért léteznek azok földi valójukban, ha gazdájuk már átlépte a menny kapuját? A válasz sokszor későn jön, legalábbis nekem későnek tűnik. Ilyenkor hasonló vagyok azokhoz a megmaradt tanítványokhoz, akikben a nagypénteki keresztrefeszítés keserűségét nem tudta teljességgel feloldani az örökélet reményét sugalló húsvét. Hasonló vagyok hozzájuk, akik a fájdalomtól szédülten mentek a semmi útján, akik már nem tudtak lelkesedni a földi élet szépsége iránt, akiket a fölöslegesség elsúlytalanító érzése dobigált egyik napról a másikra. De nekem is eljött áldozócsütörtök. Ráébredtem egy másik bizonyosságra. Ráébredtem arra a folytonosságra, arra a meg nem szakadó lélekláncra, amiről földi szavakkal beszélni egyenesen nevetséges, de mégis van, mégis tapasztalható. Ráébredtem a léttel szembeni emberi tehetetlenségemre, de ez a kiszolgáltatottság nem alázott meg, hanem felemelt, könnyűvé tette döntéseimet. Ráébredtem arra, hogy az, ami most itt van, az a teljesség. Ráébredtem arra a hagyatékra, amit nekem kell továbbvinni mindazoktól, akik életük keresztrefeszítéses halála után a földi útjukat befejezték. Már nem haragszom a tárgyakra. Nem idegesít érzéketlenségük, nem bosszant maradandóságuk, nem tesz ingerültté jelenlétük. Gyönyörködöm a liliomokban, mert múlandóságukkal emberi életemet modellezik.