Rácz Norbert: A megszokottságról

2013. 05. 12.	A megszokottságról	Rácz Norbert
Ha a kérdést a végletekig szűkítjük, a keresztény teológiának lényegében két fő forrása, azaz rendező elve, szabályozó alapja van: a Biblia és az értelem. A különbséget a felekezetek között pedig az adja, hogy a két fő forrás közül melyik kap kiemeltebb fontosságot. A protestáns kereszténység klasszikusan az elsőt, azaz a Szentírást részesíti előnyben (nyilván nem hanyagolva el az értelmet sem), míg az unitáriusok az észnek tulajdonítanak olyan szerepet, ami döntőbíró lehet az igazság előbányászásának nagy feladatában. A római katolikus és görög keleti gondolkodásmód pedig egy harmadikkal, a mindenkori egyházi tekintéllyel egészíti ki a sort. Ezeket előrebocsátva, hadd hívjam fel a figyelmet egy másik, vagy mondjam így, rejtett tekintélyforrásra, a szokásra. Ez egy olyan tekintélyt parancsoló forrás, amit jóformán minden erdélyi felekezet figyelembe vesz főleg a gyakorlati élet megszervezése rendjén, bár nagyon kevesen vállalják föl ezt. Arról van szó, hogy a vallásosságunk intézményesített kereteit biztosító egyházak ki nem mondott módon, de annál erőteljesebben ragaszkodnak néhány olyan formához, aminek alapját sem a Szentírásban, sem máshol nem találhatjuk, de mégis így kell tenni, mert ez így van, így szoktuk meg, mindig is így volt. Sőt még az sem ingatja meg ezt a gondolkozást, ha az „ősi”, „hagyománynak” kikiáltott formáról ki is derül, hogy lényegében pár évtizedes múltra visszatekintő egyházi döntéssel állunk szemben, amelynek mind az értelme, mind a jelen világ számára való mondanivalója igen kérdéses. Elismerem, hogy mi itt Erdélyben egy tradicionális világban élünk, ahol a szokások, a mozdulatlanság, a változás minden formájával szembeni szkepszis az identitás-megőrzés egyik alapvető formája. Elismerem, hogy azt gondoljuk, létünket, megmaradásunkat biztosítja, ha szinte semmit sem változtatunk, mert ha egyetlen téglát is megbontunk a falban, az már gyengülést okoz, amit nem tudunk megengedni magunknak. A gondolkodásmód akár helyesnek mondható is volna, ha közben pontosan ez a szokásokkal kapcsolatos merevség és dogmatizmus éppenséggel nem hiteltelenítené el az egyházakat. Pontosan azok az emberek lesznek az elsők, akik elfordulnak a semmit változtatni nem tudó, vagy akaró egyházi közösségektől, akik kicsit is gondolkoznak, akiket annyira érdekel a vallásosságuk, hogy vagy a Bibliát lapozzák fel eligazításért, vagy az értelem, a tudás és kultúra területéről közelítenek a hit dolgaihoz. Mert ezek az emberek azt tapasztalják, hogy kérdéseiket, tudni akarásukat, jó szándékukat az egyházak pusztán a formát védő féltékenységükből kifolyólag utasítják el. A kérdés tehát a következőképp tevődik fel: mi a fontosabb a jelenben? Belekapaszkodni néhány kétes értékű, a megszokottságukból kifolyólag kényelmes elembe, vagy inkább keresni azt, hogy a jelenben hogyan is szólalnak meg azok az alapigazságok, amelyeket az adott egyházi közösség fontosnak talál? A válasz részemről egyértelműen az utóbbi. Éppen ezért arra buzdítanék minden egyes, a vallásosságot még fontosnak tartó személyt – lelkészeket, papokat és úgynevezett világiakat egyaránt –, hogy kérdéseikkel, elsősorban a külsőségek mögött meghúzódó igazságot keressék. Hogy folyamatosan kérdezzék meg az egyházi vezetőktől, miért úgy tesszük azt templomainkban, imaházainkban, gyülekezeti termeinkben, amit teszünk? Miért pont ezeket az énekeket énekeljük, mi az értelme az éneklésnek, s vajon ezt a célt szolgálják-e a mi énekeink? Vajon miért pont így (s gyakran csak így) imádkozunk, vagy imádkozhatunk? Vajon hogyan nyilvánul meg egy-egy mély igazság abban a gyülekezeti valóságban, amelyben élünk? Hátha a megannyi kérdés annyira kényelmetlen lesz egy adott ponton, hogy valaki foglalkozni kezd majd vele...