Szilágyi Szilamér: Vagyok, aki...

2013. 05. 10.	Vagyok, aki...	Szilágyi Szilamér
Hol van a kőtábla? A tekercs? A pergamen? A papír, vagy egy pálca s tengernyi homok, hogy írjak, rajzoljak. Hol vagy, Te Isten?  Érezlek, itt vagy a cigaretta füstben,  a mozdulatban, az érintésben. Hol vagy? Itt vagy, kereslek, megkaplak, érintelek, nem vagy. Hol a papír? A pálca, a toll, a tekercs? Sehol, billentyűzet van, beton és műanyag, írni akarok, de ide hogyan? Nincs meg a szabadság, nem látszik betűmön a boldogság, csak fekete és fehér, egyenletes, kimért. Nincs már egyedi, nincs már különleges: gyártanak ezret mindenből neked! Akarat van. Kezet adtál, hogy írjak, lábat, hogy szaladjak, de én eltörtem, én bekötöztem. Napot adtál Isten, de nem boldogítja már az emberi életet, bolygó csupán, éjszaka Hold van, de minek, azért, hogy az emberek naptárt készítsenek? Időt adtál Isten, de mi beosztjuk. Órát készítünk, késünk, de honnan ?  Mi a kultusz?? A fal? A templom? A ház? Minek? Miért? Ki köszön már a Napnak? Ki alszik már a Holddal? Hova lettél Ember? Te, aki isten vagy itt a földön, hol a szabad akaratod (liberum arbitrium)? Miért osztod az időt, számolod a napokat? Szaladsz? Kezelésre szorulsz, időt adsz magadnak meggyógyulni, kórházat építesz. Miért? Félsz? Mitől? Kitől? Kártyavárad eltakarja a napot? Talán még nem öntöttél erős alapot. Hol a természet, hol az életed, amit kaptál? Kinek adsz életet, s milyen  példa vagy neki? Vágod még a fát, mindegy, neked az életed úgy is lejár, mondod, s a család, az otthon pénzre vár, s neked a fakitermelés az életben maradás! De tervezel ember, akarsz valamit, küzdesz egy nyugodtabb életért, s elveszed azt, amit Istened  ígért? Azt hiszed a műanyag a cél? Értelek ember, van mindened, de be vagy zárva egy nyomorult, szerencsétlen, gyenge társadalomba. Erősnek mutatjuk magunk, s legbelül gyávák vagyunk Hol az a szabad akarat? Mi a miénk? A ház, a kő, a fal, a kert, a bicikli, a vagyon? Elvisz a szél mindent Magam is pakolom keserűségem tornyát  minden földivel, félreteszek, vagy éppen engedek, de nem én akarom: a társadalom vezet engem is. Mi történt?  Istentől szabadságot kértem, s hova lett? Mi az, mit nem kaptam meg? Térképet egy egészséges élethez? Mi kell nekem még, hogy belássam: egyedül vagyok legbelül Isten, s rajtam érvényesül minden. Úgy kilépnék, nyújtanék kezet, sajnálnék, segítenék, tennék, rajzolnék, énekelnék, köszönnék ismeretlennek, embernek, kergetnék nyulat, s megenném, s félteném életem. De nem lehet, elvesztem Isten.  Humor van, irónia, vigyor, hátsó szándék, s haszon,  élvezet hamis kincsek felett, kevés ideig, mind, mind nekem… nekem. Aztán jön, érzem, jön az óra s én félek, félek, jaj Istenem. Istenem, úgy szeretlek Téged, ígérek, kapaszkodom, kérek, perceket, mindent, bármit, bajt, félelmet, szégyent, de nem lehet, tudom. De bízom. Miben? Mondd meg miben? Mert egyedül félek, tudom, hogy Te velem vagy! Kapar a karom, Isten, most minden dühöm odaadom.