2010. 07. 01 Új reggel virradt Lakatos Csilla
A hit és az abszolút bizalom a sivatagban éled. Ezt az igazságot különböző hagyományok más és más metaforákkal és képekkel jelenítik meg. A középkori szerzetesek egyik legfontosabb képe a sötét éjszaka vagy a sivatag. Szerintük az embert az éjszaka tereli az isteni fényre. Az éjszaka leple alatt a lélek titokban kiosonhat régi lakhelyéről és átköltözhet Isten házába.
Bizony van olyan idő, amikor az ember úgy érzi, minden érzéki minőség elapad, még a lelki is. Van úgy, hogy földi útja során megéli a teljes szárazságot, s azt, hogy nem érzi Isten jelenlétét. „Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad”. (Jób14,11) – szól e reménytelenségről a szenvedés legmélyében vergődő Jób.
A sivatagban ellentmondásos dolog történik: amiképpen az érzékek lankadásával fogy a földi dolgok iránti érdeklődés, úgy nő az Isten iránti vágy. Mert a lélek mindent megtenne, hogy visszanyerje korábbi nyugodt állapotát. Ezt diktálja életösztöne.
Ha sikerül, az éjszaka átvészelése néhány kardinális változást hoz. Az ember újra rátalál a Valósra a valóságban. Már nem csak logikus ismerete van Istenről, hanem kézzelfogható élménye is. Megtapasztal egy másféle fényt és örömöt, erőt és kitartást, mely mostantól nem kívülről való. Azzal, hogy már nem kell görcsösen kapaszkodni belé, a természet és a teremtés szebbé és fontosabbá válik, s immár az Életet keresi inkább, mint annak értelmét.
Sivatagi éjszakánk után nekünk ma Istennek hála új reggel adatott. Hitközösségünk megtartó ölelésében lassan az életet jelentő forrást is megleljük. A növekedés, a megújulás újból valósággá válik, ehhez a tiszta hitté kristályosodott reménység ad új erőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése