2010. 06. 18 Művészet Farkas Dénes
Bill bácsi magyar ember... Volt. Nyolc éves volt, amikor a szülők kivándoroltak. Törte nyelvünket, de nem zúzta. Kellő áhítatos alázattal viszonyult Nagykadács minden moccanásához. Próbált tolmácsolni, de nem nagyon sikerült. Megtudtam, hogy műszaki képzettsége van. Hajlott kora ellenére még élhet, ámbár testamentumos hangulatban ismertem meg a kilencvenes években. Megszerettem a jóságos öregembert. Távol legyen a gondolata annak, hogy soraimmal bántani akarnám.
Bill bácsinak volt egy szenvedélye. Mindent lerajzolt. Keze tele volt különféle ceruzákkall, és hóna alatt a hatalmas rajztömbbel járta a világot. Az egyik rajzlapon a Halászbástyát én is felismertem. Kadácsban a templomot vette célba. Sikerült az ábra, úgyannyira, hogy a toronygömbön, melyet valamikor átlőttek, és csókák költöztek bele, a fészek kilógó rongya is megjelent a rajzon. Megdicsértem a műveit, ámbár – őszintén szólva – a dicséretet inkább a kitartó szenvedélyes rajzhoz való viszonyulásának szántam.
Kadácsból Kolozsvárra mentünk, és Bill bácsi nagyon kérlelt, hogy mutassuk meg a rajzait egy erdélyi szakavatott festőművésznek, hogy mondjon véleményt a műveiről. Elvittem a rajztömböt Cs. Erdős Tiborhoz, aki belenézett, és azt kérdezte tőlem, hogy hányadik osztályos, aki rajzolta?
Jók a rajzok – mondtam Bill bácsinak, hiszen láttam, hogy a mappája neki a lételeme. Bill bácsit, ha él, ha nem, most is szeretem! Milyen jó lenne mindannyiunknak egy éltető szenvedély a hónunk alá vagy a szívünkbe, attól függetlenül, hogy hányadik osztályosok vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése