2010.04.14. Bizalom Bálint Róbert
Barátommal álldogálunk a meredek ösvény tövében. Egyházi gyűlésre készülünk. Egy ember jön felénk. Valami furcsa rajta... Világtalan. Látszik, hogy elveszítette a tájékozódás fonalát. Meghallja beszélgetésünk hangját. Felénk tapogatózik. A keskeny utcába tartana ő is, de a sok leparkolt autó miatt elveszítette az irányt. Segítsünk neki céljához találni, kér.
Együtt vágunk neki az ösvénynek. A világtalan a barátom karjába akaszkodik. Megindul a beszélgetés is. Elmondja, hogy gyermekkorában veszítette el a szeme világát, és azóta így van, ilyen az élete. Mindennap megjárja magát a városban. Nem, nem fél, hogy eltéved. Nem is igen szokott. Már jól beletanult a tájékozódásba. De ha néha el is téved, akkor megkérdez valakit. Mindig útbaigazítják. Mindig? Mindig...
Megérkeztünk. Elköszön és eltűnik a becsukódó kapu mögött.
Szinte irigylem a világtalan embert. A nap világosságát elveszítette, és még sok mindent az élet lehetőségeiből is. Ám, bizalma valahogy megmaradt az emberekben. Abban, hogy segítenek rajta. Mindig. S úgy mondja azt, hogy mindig, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése