2010. 07. 15. Az utazásról Orbán Erika
Annak az embernek, aki szeret találkozni önmagával, utazni jó. Mert teremtsen bár az Élet megpróbáló – örömöt és/vagy kihívást hordozó – helyzeteket, belső lényünk természetéről legtöbbet mégiscsak akkor tanulhatunk, ha útra kelünk.
A világ, politika-földrajzi környezetünk, melyben élünk, olyan, hogy – néhány hely kivételével – a külső határok könnyen átjárhatók. Autóba, buszra ülünk; vonatra, repülőre szállunk, és pár óra alatt más világban találhatjuk magunkat. Szebben vagy a mi (korlátolt) mércénkkel mérve, szegényesebben; nagyon különböző konyhából és kultúrából táplálkozóban. De vajon magunkban megtalálhatjuk-e a más világot?! Milyen képességek, miféle lelki-spirituális tudás és viszonyulás szükségeltetik, hogy a szemmel látható világon túlmenően új, belső tereket is fölfedezzünk?! Melyek valóban új ter(v)eket nyitnak jövőlátásunk számára.
Kerkrade az a város, ahol a határok új értelmezést nyernek, és az átjárhatóság fogalma átminősül. Utcájának egyik oldala Hollandia, másik Németország. A kisváros hétköznapi nyugalmában barátságos rend és tisztaság. Határok már „csak” a fejekben és a szívekben léteznek. Amikor a (relatív) anyagi jólétből fakadó béke-vágyamnak (hogy ne mondjam, irigykedésemnek) hangot adok, kollégám megjegyzi: nem tudja elfelejteni, és bosszúsággal tölti el a tudat, hogy a „nyugat” kolonizálással, hódítások, elnyomás és (ki)rablás árán nőtt(?) oda, ahol van. Tény. Miként az angol múzeumok ingyenes látogathatósága is viszonylagos. Ezzel együtt gondolom, személyes (és nemzeti?) történelmünk, tapasztalataink határai könnyen „otthon” tarthatnak, a „megkötő” érzések birodalmában. A belső határaink fölé emelkedés pedig nemcsak önmagunk felszabadítása érdekében lehet fontos, hanem, mert a távolabbi perspektíva meghatározza a mássághoz való viszonyulásunk jellegét is. Kötődéseink, személyekhez, helyhez, értékeinkhez tartozásunk minősége válik letisztultabbá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése