Bálint Róbert: Emberi történet

Emberi történet Bálint Róbert

Berkeleyben, a Shattuck utcán sétálva mindig elmegyünk a kéregető mellett. Nagyon szimpatikus, mindig köszönő, jópofa személy. Már ismerős-számba megy. Ha van, adunk neki valamit: pénzt, édességet. Ha nincs, akkor is odaköszönünk. Dalma lányunkkal már egész jól ismerik egymást. A „little guy”-nak (kissrác) is mindig mond valamit. Számon tartják egymást.

Egy a sok hajléktalan közül, akikbe az ember minduntalan belebotlik. Százával húzódnak meg hozzá hasonló sorskivetettek a San Francisco-i öböl környékén. Ide vonzza a lágy tél és a nagyváros. Kéregetésből tartják fent magukat. Van, aki ételre kér pénzt. Van, aki a kutyájának koldul eledelt – itt a kutya nagy becsben van. Van, aki „frankón” kiírja a kartonra, hogy sörre kéne a „lóvé”. Van, aki a hajléktalanok által írt lapért próbál anyagi ellenszolgáltatást nyerni. Van, aki maga szolgál saját történettel. Van, aki csak csendben üldögél. Mindnek van egy története.

Kitaszítottak mind. A társadalom mindenkori rákfenéinek tiszta tükrei. Lényegében egyetemes történet: megpróbálják nap mint nap megláttatni nyomorúságukat, bajukat, egyáltalán azt, hogy vannak. Megpróbálnak túlélni. A járókelők pedig adnak nekik, átlépnek rajtuk, elmennek mellettük, rájuk sem néznek. Örök történet.

Tegnap tanultam valamit. Azt, hogy a méltóságából kivetkőzött kéregető ember életének van egy olyan pontja, személyiségvesztésének egy olyan mélysége, amikor annyira feleslegesnek érzi magát, hogy egyszer csak tűnődni kezd: egyáltalán létezik-e? Ahogy ott ül kéregetve, egyszer csak elkezd gondolkodni: Lám, ez a kalapos férfi is úgy ment el, mintha itt sem lennék. Mért nem látnak? Mért nem vesznek észre?... És innen már nincs megállás...

Talán azért olyan udvariasok az itteni koldusok, hajléktalanok. Ha nem adsz semmit, akkor is jó napot kívánnak. Mert a mindennapi betevő falatnál, italnál, hajléknál is életbevágóbb szükség számukra, hogy legalább egy gesztussal jelezzék: ők is léteznek...
Ma elmentem egy kéregető mellett. Nem volt nálam pénz. Máskor inkább úgy teszek, mintha nem látnám. Ma azonban nem bírtam megállni, hogy legalább ne köszönjek... Most jut eszembe, ha találkozom „ismerősünkkel”, feltétlenül megkérdem a nevét...