2010. 04. 24 A rohanó idő Tófalvi Tamás
Az úton állított meg. Csak azt akarta megkérdezni, hogy mennyi az idő. Komótosan keresgéltem az órámat, miközben őt bámultam. Volt benne valami, ami első pillantásra szimpatikussá tette.
Egyszerre furcsa érzés fogott el. Talán ezt érzi a testvér, amikor testvérével találkozik, szerelmes a hosszúra nyúlt, lassan múló percek utáni beteljesedésben, és talán ezt érezte a tékozló fiú apja is, amikor gyermekével újra találkozott.
Rámosolyogtam, és ő rám. Az arca attól az emberbe vetett ősbizalomtól ragyogott, amelyet oly ritkán láttam. Tudtam, hogy tudja: sosem verném át. A pontos időt fogom neki mondani.
Úgy éreztem, hogy a lelkébe látok, és ő az enyémbe. Szavak versengtek elmémben, de kimondani szégyelltem őket. Az istenarcúságot úgysem tudnám szavakba önteni.
Eszembe jutott a sok rohanás, hogy sosem elég semmire az időnk, elszaladunk egymás mellett, vállunk felett leheljük a köszönő szavakat. És ez most más volt. Egy pillanatra megállt az idő. Nem siettem, ő pedig nyugodtan végigvárta, amíg előkeresem az órámat, és megmondom neki a pontos időt.
Te jó Isten, sietnem kell! – mondta, és otthagyott.
Azóta is bánom, hogy megmondtam neki, mennyi az idő. Talán ha azt mondom, hogy nem tudom, vagy egy órával kevesebbet mondok, akkor még maradt volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése