2010. 04. 23 Régi emlékek, barátságok Nagy László
Szép gyermekkorom volt. Szerettek és szerettem azt a világot, amelyben felnőttem. Ma is szeretem és ragaszkodom hozzá. Ilyenkor kora tavasszal, amikor kezdenek virágba borulni a fák, a kertekben és réteken a fű zöldje utánozhatatlan, mindig egy gyermekkori szép emlék tér vissza.
Sokan voltunk egyidős forma legénykék az utcában, a szomszédságban. Közel volt a fenyő és ilyenkor egész délelőtt a tanulás helyett vagy délután – attól függően, hogy mikor kellett iskolába menni – a fenyőt jártuk, a mókusokat lestük és fenyőtoboz-bárányokat, juhokat, berbécseket gyűjtöttünk. A szomszédék kerítése mellett, ahova a nap sugarai jobban eljutottak, hamarabb felszáradt a föld, esztenát, kosarat alakítottunk ki fűzfa-pálcikákból, s oda tereltük be a „bárányokat”, majd onnan hajtottuk ki, mert már ott volt az idő, hogy kimenjenek a legelőre. Aztán megszólalt a harang, akár délre, akár estére, és a játéknak vége lett.
Egy gyermekversben így ír a költő a barátságról: mindenki barát, aki téged szeret. Barátod lehet egy fiú, egy leány, egy kutya, egy macska, egy fa, egy patak, a szél. Hiszen a fa árnyékában megpihenhetsz, a patakban fürödhetsz, a szél rád fújhatja kellemes leheletét. Vedd észre a barátod, mondja a költő, hiszen mindenkinek van barátja. Csak észre kell venni magad körül. Mindenkinek nagy élmény, amikor úgy érzi, hogy igaz barátra talált. Úgy érzi, hogy élete meggazdagodott. A barát érdek nélkül szeret és ragaszkodik. A sírig.
Túl rövid az élet, hogy azt baráti érzések nélkül éljük le. A játék még tart. Csak Isten tudja meddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése