Jó reggelt! Rácz Norbert
Nem tudom, hogy mi ütött belém pár nappal ezelőtt. Nem vagyok az a föltétlenül korán kelő típus, mégis valami érzés vagy gondolat, vágy vagy lendület arra ösztönzött, hogy hajnal előtt felkeljek, és felöltözve felmásszak egyházközségünk tornyába, fel a harang mellé, ahol ablak nyílik a négy égtáj felé, és ahonnan olyan szép a város, melyben élek.
Mondom, nem tudom, hogy miért, talán a kíváncsiság vagy a kalandvágy, vagy az a hangulat, amikor az ember egész egyszerűen ki akar törni valamiféle rutinból, arra ösztönzött, hogy a még éjjeli csöndben megmásszam a tornyot, és nézzem ezt az álmos várost. Úgy rohangáltam egyik ablaktól a másikig, mint a gyermek, aki valami lenyűgözőt lát, és nem tud betelni az örömtől. Kezdetben minden sötét volt, csak a város fényei szaggatták szét az éjszakát, aztán lassan Györgyfalva irányából valami derengés sejlett át az éjszakán. Szászfenes felől pedig mintha valami zöldes fény lepte volna el a várost: hajnalodott. Lassan és észrevétlenül, mégis folyamatosan, határozottan, úgy, mint egy hadosztály, mely elé nem gördülhet semmi akadály, köszöntött a reggel. A fény előőrsei lepték el a város keleti részét, míg az éjszaka hátvédjei küzdve bár, de egyre csak hátráltak nyugat felé. Aztán egyre magabiztosabbá vált a hajnal, és a dicsőséges sereg diadalittasan vonult végig az utcákon és tereken, benézve minden ablakon és repedésen, birtokba véve mindent, ami útjába került. Majd ugyanolyan lassan, ám ugyanolyan folyamatosan megjelent az ég keleti csücskén a tiszta fény korongja. Hatalmas fénynyalábok süvítettek mellettem, s becsapódtak a kőbe, visszaverődtek az üvegeken, tépték az éjszaka megmaradt foltjait, mígnem azok végképp megfutamodtak, majd eltűntek nyugat felé.
Győzött a fény, indult egy új nap, én pedig csak álltam, immár szemben a győzedelmes égi óriással, és fürödtem palástja rojtjaiban. És testem megtelt ezzel a fénnyel, és erősnek éreztem magam, mintha valami katalizálta volna sejtjeimben az égési folyamatokat, és mintha a szellemem is pezsdült volna egyet a korong tüzében. Mintha hirtelen ezer meg ezer sejt és szellemi parány kiáltotta volna együtt a Nap felé: itt vagyok, készen vagyok, indul az új nap, tele izgalommal és munkával, élettel és fénnyel. Majd hátranéztem, és mögöttem a tömött harang mintha csak visszhangozta volna testével a zsoltárt, az élet zsoltárát: jó reggelt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése